Klió 1997/1.

6. évfolyam

Az angol fasizmus

 

 

Az angol fasizmus létezett, állítja Philippe Chassaigme. Írása apropóját az adja, hogy idén 100 esztendeje született Oswald Mosley, az angol fasiszták vezére, aki kétes dicsőségű pályafutásának kudarca és sok évvel a II. világháború befejezése után a franciaországi Orsay-ben halt meg 1980-ban, teljes névtelenségben, és általános közönytől kísérve.

Mosley egy birminghami dzsentricsalád fiaként látta meg a napvilágot. Politikai pályafutását 24 éves korában kezdte a konzervatív párt tagjaként, négy évvel később azonban már a munkáspártban tevékenykedett. 1929-ben, a munkáspárt választási győzelmét követően belépett MacDonald kormányába mint Lancaster hercegség kancellárja, s Jimmy Thomas miniszter oldalán hirdetett harcot a gazdasági válság következtében egyre növekvő munkanélküliség ellen. Mosley ekkoriban pártja balszárnyához tartozott. 1930 februárjában két másik miniszterrel, George Lansburyvel és Thomas Johnstonnal kidolgozott és a kormány elé terjesztett memorandumot. Ez a szöveg olyan intézkedéseket és vámpolitikát sürgetett, amelyek megvédik az angol piacot a külföldi mezőgazdasági és iparcikkektől, s állami ellenőrzés alá helyezik a bankokat. A kormány, amely inkább törődött a pénzügypolitika hagyományos módjaival, mintsem szakított volna a kapitalista rendszerrel, elvetette az indítványt. Ennek nyomán Mosley 1930. május 20-án lemondott, de nem adta fel azt a reményt, hogy eszméi győzedelmeskedni fognak. Októberben, a munkáspárt éves kongresszusán azt javasolták, hogy a memorandumot építsék be a párt programjába, de a szélsőségek nélkül. Fenyegető közelségbe került a párttal való szakítás. 1930 decemberében Mosley újabb kiáltványt készített, melyet aláírt még Arthur J. Cook, a bányász szakszervezet elnöke, vagy a fiatal Aneurin Bevan, a későbbi egészségügyi miniszter. Két hónappal később Mosley önálló pártot alapított Új Párt (New Party) néven, s előkészítette kampányprogramját, amelyet „nemzeti politikának” nevezett.

Ezzel Mosley átlépte azt a pontot, ahonnan már nem volt visszaút. Kizárták a munkáspártból, és kevéssel később néhány más szélsőbalos politikust is. Az Új Párt struktúrája 1931 nyarára alakult ki, de vereséget szenvedtek a választásokon. 24 jelöltjük indult, azonban mindössze 37 ezer szavazatot szereztek. Így Mosley egy marginális párt élén találta magát, kiszorulva a konzervatívok által uralt politikai terepről.

Ám Mosley – ez az elegánsan öltözködő, kitűnő szónok, aki ugyanakkor lendületes politikai személyiség, és tisztában van a gazdasági és társadalmi realitásokkal – nagyon elégedetlen volt a kialakult helyzettel. 1932-ben Rómába utazott, ahol találkozott Mussolinivel, majd részt vett a Duce egyik tömegtüntetésén. A látottak fellelkesítették, hazatérve átalakította pártját, majd a nevét is megváltoztatta a „Fasiszták Brit Uniója” névre. Az olasz minta hatása nyilvánvaló volt: egyenruha címén a tagok fekete inget viseltek, paramilitáris szervezetet hoztak létre, újságot indítottak el, s megfogalmazódott Egy nagyobb Britannia címmel az új pártprogram is. Ez a program modellként az olasz korporatista államot követte, s kidolgozói jelentős gazdasági fellendülést reméltek tőle. Ezen kívül létrehoztak egy olvasói klubot és egy saját szakszervezetet is, a Brit Munkások Fasiszta Unióját.

Ebben az időben Anglia-szerte szétfoszlottak azok az illúziók, amelyek táplálói abban reménykedtek, hogy az USA gazdasági válsága nem érheti el a szigetországot. Míg 1929-ben Angliában 1,3 millióan voltak munka nélkül, ez a szám 1931-re megduplázódott. A McDonald-kormány 1931-es intézkedése a font árfolyamának lebegtetéséről megingatta a font iránti bizalmat a nemzetközi piacokon, s aláásta az angol pénz vezető szerepét a világban. Ezzel a krízissel szemben hatástalanná váltak a hagyományos politikai eszközök. Mosley 1930-as kiáltványa pontosan jelezte azt a törést, amelyre joggal számított. Érdekes módon e kiáltvány minden protekcionista javaslata kormányzati intézkedéssé vált az 1931. októberi választások másnapján: novembertől tiltóvámot vezettek be a külföldi árucikkekre. Az 1932. júliusi ottawai konferencia után Kanada tartózkodása ellenére létrehozták a birodalmi elsődlegesség rendszerét, mellyel Kanadát elvágták az amerikai piactól. Végül megjelent az állami beavatkozás: a szociális kiadások 1931–1935 között 120 millióról 160 millió fontsterlingre emelkedtek, a közalapokból pedig a válság által leginkább sújtott országrészeknek és a nehézségekkel küzdő iparágaknak juttattak támogatást.

1935-re hanyatlani kezdett a Fasiszták Brit Uniója. 1934-ben még növekedett a taglétszám, ám a következő évben olyan mértékben csökkent, hogy Mosley már nem is indult 1935 októberében a választásokon. Ám a következő évek újabb fellendülést hoztak. A Gallup 1937 novemberében készített felmérése szerint a fiatal angolok 70 százaléka részesítette előnyben a fasizmust a kommunizmussal szemben. A londoni helyhatósági választásokon az East End szegénynegyedeiben az Unió megszerezte a szavazatok 20 százalékát, majd fél évvel később 6 választókerületben végeztek második helyen az újabb helyhatósági választásokon. A párt tagságának túlnyomó része a válság által leginkább sújtott szakmunkások közül került ki, ám nem hiányzott a középosztály, sőt az arisztokrácia sem: lord Rothermere például saját lapját, a 2 milliós példányszámban megjelenő Daily Mail-t is megnyitotta az Unió számára.

Az elért népszerűséget a párt kettős arculata okozta: egyszerre volt nacionalista és radikális. Mosley rendszeresen felhasználta a fasizmus propagandafogásait. 1934. jún. 7-re tömegtüntetést szervezett a nyugat-londoni Earl’s a Court nagy­ter­mében. Bár ez csak utánzata volt Mussolini vagy Hitler tömegmegmozdu­lásainak, a hatás nem maradt el. A fekete egyenruhát viselő Mosley-t erős fény világította meg beszéde közben, mialatt a terem sötét volt. Bejutott ugyan a terembe néhány közbekiabáló „rendbontó”, őket azonban egy kiadós verés után kidobták. Ez az esemény viszont nem használt Mosley politikai karrierjének. Ezt követően az iránta kezdetben érdeklődő, benne egy lehetséges populista jelöltet látó konzervatívok egyértelműen elfordultak tőle és pártjától.

Röviddel később Mosley, aki gyorsan átvette a nácik rasszista nézeteit, 1934. októberében a londoni Royal Albert Hallban tartott összejövetelen háborút hirdetett a zsidók ellen. Ebben feltehetőleg küszöbön álló második házassága is szerepet játszott, hisz leendő felesége Hitler közeli barátjának, Unity Midfordnak a nővére volt. (A házasságot egyébként 1936-ban Münchenben, a Führer jelenlétében kötötték meg, majd hazatérve Mosley ismételten megváltoztatta pártja nevét, Fasiszták és Nemzetiszocialisták Brit Uniójára.) Az antiszemitiznus Angliában nem volt ismeretlen, de nem is vált jelentőssé. A főváros keleti negyedeiben a XIX. sz. vége óta nagy számban telepedtek le orosz és lengyel zsidók, majd Hitler hatalomra jutása után ismét megnőtt a zsidó emigránsok száma. Az általuk lakott kerületekben több alkalommal került sor a párt feketeingeseinek agresszív cselekedeteire, s előfordult, hogy az összetűzés valóságos csatává terebélyesedett, több tucat sebesültet hagyva maga után. Ezek az erőszakos cselekmények azonban elszigetelték Mosley-t. Az angol kormány elfogadott két törvényt a fasiszta agresszióval szemben. Ezek értelmében megszigorították a lázító (értsd: antiszemita) kiadványok terjesztését, majd 1936-ban a Közrendi törvény megtiltotta mind a paramilitáris egyenruhák viselését, mind pedig a politikai felvonulásokat.

1939 nyarán, amikor a Németországgal való fegyveres konfliktus veszélye fenyegetővé vált, Mosley és feketeingesei lendületes békekampányba kezdtek, amely lelkes fogadtatásra talált. Egy évvel később, Hitler franciaországi hadjárata idején az Uniót kormányrendelettel betiltották, Mosley-t és feleségét, valamint a mozgalom több vezetőjét internálták, ugyanis fennállt a gyanú, hogy összejátszhattak az ellenséggel. Ám Churchill számára hamarosan egyértelművé vált, hogy a házaspár tevékenysége különösebb veszélyt nem jelent, 1943-ban szabadon bocsátották őket.

A háború utáni idők sem kedveztek Mosley-nek. 1945-ben megalapította az Uniómozgalmat, amelynek programja szinkronban volt korábbi nézeteivel: antikapitalista, antiszocialista és némi antiszemita felhanggal kevert elemeket tartalmazott. A választók körében mindez alig lelt visszhangra, és bár az ötvenes években felerősödtek a szélsőjobb eszmék, Mosley már csak a politikai élet peremén kapott elhanyagolható szerepet. Franciaországban – ahová állítólag a múltját elfelejteni vonult vissza – bekövetkezett halála sem váltott ki semmilyen érzelmet. Mégis, hogyan magyarázható, hogy a nagy politikai ambíciókkal induló Mosley sorsa a bukás lett? Először is meg kell vizsgálnunk a körülményeket. Lényeges szempont, hogy az Angliát a többi országnál kevésbé sújtó gazdasági válság megfosztotta Mosley-t azoktól a lecsúszó tömegektől, akiknek – a Németországban történtekhez hasonlóan – igen érzékenyen kellett volna reagálniuk az ő totalitárius szirénhangjaira. Amilyen gyorsan Anglia megérezte a válságot, olyan hamar ki is lábalt belőle, hamarabb, mint Európa bármely más állama. 1935–1938 között jelentős gazdasági növekedésre került sor, a belpolitikai helyzet pedig figyelemre méltóan nyugodt volt ezekben az években. Másrészt az angol fasiszták nem léphettek fel a rend védelmében egy igazi „vörös veszedelem” hiányában, a kommunista párt ugyanis itt soha nem képviselt valós erőt. Mindez azonban nem ad teljes magyarázatot az angol fasizmus bukására. A stabil politikai rendszer, a demokratikus hagyományok gátolták a totális állam eszméjének népszerűvé válását. A tömegek integrációja a múlt század végén, a XX. század elején a parlamenti reformok révén megvalósult.

Mosley bukása sok tanulságot hordoz. Megmutatja a demokratikus tradíciók erejét abban az országban, amely ellen tudott állni a szélsőségeknek. Arra is rávilágít, milyen nehéz exportálni a fasizmust, ha nem tapasztalható a civil öntudat gyengülése.

 

Philippe Chassaigne: Le fascisme anglais a existé! (Az angol fasizmus létezett!) L’Histoire, 1995. dec. 68–71. p.

 

Kiss Ágnes