Klió 1998/1.

7. évfolyam

A feljelentés az újkori Európa történetében, 1889–1989

A téma újnak számít a történettudományi vizsgálódások körében. Sheila Fitzpatrick és Robert Gellately szervezésében 1994 áprilisában konferenciát tartottak róla a Chicagoi Egyetemen. A The Journal of Modern History 1996. decemberi számában megjelent tanulmányok javarészét e konferenciára készítették szerzőik.

A bevezető cikk Fitzpatrick és Gellately munkája. Féljelentésről akkor beszélünk – állapítják meg –, ha az állampolgár az állam (vagy más hatalom) előtt megvádol más állampolgárokat, kimondva-kimondatlanul a megbüntetésüket okozva. A feljelentők általában azt állítják, nem magánérdekből, hanem az állam vagy a közjó javára cselekszenek.

A feljelentés történhet levélben, személyes bejelentés formájában vagy telefonon. A régi Velencében a Dózse-palota falában „postaláda-nyílások” voltak a feljelentő levelek számára, a kommunista Kínában a falakra írták fel a közlendőt. Ma betelefonálnak a rádiónak, tévének, újságoknak; azt remélik, hogy bejelentésüket hivatalos kivizsgálás követi majd; illetve ezzel – mint Zola híres, „Vádolom” kezdetű, a Dreyfus-ügyben írott levelében tette – mintegy a közvéleményre apellálnak.

A feljelentések címzettje általában az állam, de információkat csikar ki a rendőrség; vagy olyan köztestületek, mint a Királyi Bizottság Nagy-Britanniában, az Amerika Ellenes Cselekedeteket Vizsgáló Bizottság az USA-ban... A totalitárius rendszerekben maga az állam vádol egyéneket, csoportokat (pl. a zsidókat, a kulákokat stb.), kitéve őket a köz rosszindulatának.

A tanulmánygyűjtemény főként a Szovjetunió és a náci Németország feljelentési gyakorlatával foglalkozik. Felvillantja a jelenség politikai funkciója mellett annak számtalan társadalmi aspektusát is. Tulajdonképpen minden esetben az állampolgár és az állam (vagy valami más hatalom, pl. az egyház) viszonyáról van szó; az erkölcsi dilemmát az a kérdés okozza: az államhoz legyen-e hű az egyén, vagy a polgártársaihoz. A témát nem vizsgálták eleddig alaposan. Azt, hogy most erre sor kerülhetett, elősegítette a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása, a levéltárak megnyitása, a még élő szemtanúk nyilatkozatai, az NDK titkosrendőrségének aktái stb. Újabban a mindennapokban, a kisemberek körében érvényesülő rutin terror került a történészek, társadalomkutatók érdeklődési körébe, azaz „alulról” közelítve próbálják megvilágítani a totalitárius rendszerek mibenlétét.

Ami a náci Németországot illeti, a bevezető cikkből az derül ki, hogy minden a társadalom jelentős részvételével történt. Nemcsak a valódi feljelentők segítették a rezsimet, hanem a köznapi emberek levelezése, folyamodványai, panaszai, vádaskodásai szintén a rendszer támaszául szolgáltak. A Gestapo munkája jórészt az önkéntes feljelentőkön nyugodott!

Érdekes megfigyelés, hogy a volt Szovjetunió területén a rendőrségi akták és feljelentések ismertté válása nem okozott olyan hatalmas megrázkódtatást a társadalom számára, mint pl. az NDK-ban, ahol 1995 májusáig 2,7 millióan kérték, hogy betekinthessenek a Stasi aktáiba. Ennek az éles különbségnek egyik oka az volt, hogy még mindig sok a zárolt dokumentum, továbbá túl régen (a 30-as években) történtek a legkirívóbb dolgok a szovjet rendőrállamban, s hozzátehetjük, a szovjet emberek „menetközben” is nagyon sok mindenről tudtak. A szerzők szerint az igazi traumát a szovjet embereknek a XX. kongresszus és 1956 okozta. Az 1960-as évekre, úgy tűnik, a szovjet nép már kiegyezett a saját múltjával. Annál jobban megrázták a nyugati kutatókat a korszak nyilvánosságra került számadatai: a 30-as évek végén a Szovjetunióban jóval több mint fél millió embert végeztek ki, és kb. 3 milliót ítéltek száműzetésre, börtönre. Más adatok szerint igen nagy volt a különbség a náci és a szovjet rendőrállam között: a német Gestapónak 7500-an dolgoztak, a szovjet NKVD-nél (1939-ben) 366 ezren; vagyis a németéknél egy titkosrendőrre 10 000 fő jutott, a szovjeteknél minden 500 emberre „vigyázott” egy fő.

Abban minden kutató egyetért, hogy az egyént állandó megfigyelés alatt tartó totalitárius rendszernek fontos eszköze a feljelentés. Hannah Arendt szerint mind a náci, mind a szovjet rezsimben mindenütt jelen volt a kémkedés; mindenki állandó megfigyelés alatt élt, és rendőrségi besúgóvá is válhatott egyszersmind. G. J. Friedrich és Z. K. Brzezinski azt az egzaltált lojalitást emelik ki, amely egyeseket a Führerhez vagy a párthoz fűzte, s amelytől vezettetve egyesek a saját apjukat, anyjukat is feljelentették (pl. Pavlik, az ifjú úttörő a saját édesapját). Érdekes, hogy a „pártfegyelem”, az időnkénti párttisztogatás, a nyilvános önkritika, a saját elvtárs feljelentése nem volt általános szokás a náci pártban. E tekintetben a kommunista rendszer inkább a jakobinus diktatúrához, vagy a „puritán szentek közösségé”-hez hasonlított, semmint a nemzetiszocialistákhoz. A feljelentések legelvadultabb fajtájával a náci és a szovjet ifjúsági mozgalomban találkozhattunk: a gyerekek feljelentették „eltévelyedett” szüleiket az állam iránt való magasabb elkölezettségből.

Jan Gross arra mutat rá, hogy az állam azzal, hogy elvárta a besúgást, ezzel büntető hatalmának egy részét az állampolgárokra ruházta át, hiszen a leszámolás eszközét adta a kezükbe. Lényeges különbség volt azonban, hogy míg a német társadalom szinte önállóan politizált éppen a feljelentések és más mechanizmusok révén, addig ugyanezt nem mondhatjuk el a szovjet diktatúra társadalmáról. A legintenzívebb megfigyelési rendszer azonban nem a Szovjetunióban, s nem is a náciknál alakult ki, hanem az NDK-ban. Ott szervezték be a legtöbb embert a besúgó hálózatba.

A bevezető tanulmány szerzői történeti áttekintést és összehasonlító elemzést is készítettek. Nagy hagyománya volt a jelenségnek a Velencei Köztársaságban, és Oroszországban már a moszkvai és a péteri korszakban. Nem bátorította viszont alattvalóit feljelentésre Nagy-Britannia.

Az ókorban (Római Birodalom: Júdás 30 ezüstje), a középkorban (állami törvények, egyházi dekrétumok) és az újkorban (Anglia, 1692: az útonállók feljelentéséről; vagy a napóleoni büntetőtörvénykönyv, 1870-ben) az államok mindig megkövetelték a polgáraiktól, hogy jelentsék, ha az állam vagy az egyház kárára készülő cselekményekről tudomást szereztek.

A feljelentések megszaporodtak az abszolút monarchiákban. A rendőrség általában széleskörű infomátorhálózatot működtetett (különösképpen Franciaországban a XVII. században). A XX. században az újságok fogadják a leggyakrabban a feljelentéseket az olyan típusú ügyekben, amelyekben az emberek valami bürokratikus igazságtalanság áldozatainak érzik magukat.

Az eretnek- és boszorkányüldözések, az ellenforradalmárok vagy más deviáns csoportok üldözése olykor kollektív hisztériába csap át, s ezzel együtt jár a feljelentési hullám felerősödése. Pl. így volt ez Kálvin idején Genfben, így a szálemi boszorkányperben, a jakobinus terror idején, vagy a 30-as évek végén a sztálini nagy „tisztogatás”-kor, vagy az Egyesült Államokban az antikommunista őrület korszakában, az 50-es években. Megszaporodnak a kémek, megfigyelők, besúgók a háborúk idején. A hazafias kötelességre hivatkozás azonban nem elegendő magyarázat arra a rengeteg feljelentésre, amit a II. világháború idején a franciák küldtek a német megszállók címére, vagy a lengyel parasztak nyújtottak be a szovjet megszállóknak.

A feljelentéseknek ezerféle céltáblája lehet: készülhetnek „a nép ellenségei” vagy bizonyos társadalmi csoportok ellen. Nagy többségük azonban a hétköznapi emberek ellen irányul, a szomszéd, a lakótárs, a munkahelyi kolléga ellen, s mindennapi panaszokat tartalmaz.

A feljelentések hátterében az államhoz való lojalitás küzd a polgártárshoz fűződő szolidaritással. Maga a fogalom olyannyira ellentmondó, hogy a francia nyelvben két szó van rá: dénonciation (a jó szándékú, a köz javára szolgáló feljelentés) és a délation (a gonosz, a hitszegő, az önérdekű árulkodás) A „lojalitás kontra szolidaritás” filozófiai problémájára nehéz megoldást találni. J. N. Shklar szerint egy „tisztességes” rendszerben, pl. az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, a gonosztevők feljelentése helyénvaló, ám egy „rossz” országban, mint amilyen a náci Németország vagy a Szovjetoroszország volt, a cselekmény elítélendő. Ebből következik, hogy egy-egy konkrét feljelentés megítélése jócskán ideológiai kérdés. Ha egyetértünk egy rezsimmel, s az állampolgárok nagy többsége azonosulni tud az állammal, akkor a feljelentőt úgy tekintjük, mint aki állampolgári kötelességét teljesítette – véli a tanulmány írója.

A továbbiakban igen röviden ismertetjük a folyóiratban közölt hét tanulmány szempontjait, mondanivalóját. A hét tanulmány, persze, korántsem meríti ki a téma minden részletét; számos ország tapasztalataira, és jónéhány korszakra nem tér ki. Pl. nem készültek elemzések a háború előtti Németországról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról, nem ismerjük igazán a II. világháború idején Nyugat- és Kelet-Európa kollaborációs rezsimjeit a téma szempontjából, stb. Nem tudjuk, hogyan működött a feljelentés mechanizmusa a liberális demokráciákban, pl: Angliában. További kutatások, viták szükségesek tehát a kérdés alapos feltárásához.

Colin Lucas a francia forradalom idejének feljelentéseit tanulmányozta. A kortársak úgy érezték, a forradalom nagyon törékeny, állandó veszélyben van, külső és belső ellenség veszi körül. Ez a gondolat idővel a feljelentések létjogosultságának igazolásává vált. Mindenki, aki az egységes, oszthatatlan, szuverén nemzettesten kívül állt, bűnös ellenségnek számított. A forradalmárok kitalálták maguknak ilyenképpen a mindenütt jelenlévő ellenséget, amellyel élet-halálharcot kell vívniuk, s amelyeknek erejét, koherens mivoltát képzeletükben alaposan eltúlozták. Természetes, hogy ilyen körülmények között megnőtt a feljelentések száma, szerepe. 1789. július 28-ától comité de recherces-eket, bizottságokat állítottak fel a közjó ellen elkövetett cselekmények kivizsgálására. A „jó állampolgárok”-nak kötelességük volt az „ellenség”-nek még a titkos szándékairól is informálni a bizottságokat, hogy ezek ismeretében megmenthessék a forradalmat. A feljelentés idővel a jogi eljárás részévé vált, ugyanekkor azonban valóságos „civil inkvizíció”-t jelentett, mely lerombolta az erkölcsöket, tönkretette a polgárok között a bizalmat.

A kérdésről évekig tartó vita kezdődött a nemzetgyűlésben: hogyan lehet megakadályozni, hogy a feljelentések feszültségek és ellenségeskedések forrásaivá váljanak a társadalomban. Hogyan lehet elkerülni, hogy a bosszú és az intrika eszközévé váljanak? Mit kell tenni azért, hogy a szabadság védelmezéséből ne a szabadság eltiprása szülessék meg? Az egyik felfogás szerint szabad társadalomban magától megszűnik a kémkedés, információgyűjtés, erőszak. A radikálisabb vélemény szerint despotizmus idején „a feljelentők hallgatása erénynek számít, a szabadság korszakában viszont valósággal bűn”. Ez utóbbi módon vélekedtek Mirebeau, Desmoulins, Mercier, Marat és mások.

A besúgás szükséges mechanizmussá vált. Megkülönböztették a dénonciation és a délation fogalmát. A kettő között az erkölcsi tisztaság, (azaz a nép érdekében cselekedni) és a nyilvánosság vállalása (a feljelentőnek alá kellett írnia bejelentését) jelentette a különbséget. Az utóbbit garanciának tartották a rágalmazásokkal, magánleszámolásokkal szemben.

Egyébként a publicitás, a közösségi politizálás a forradalom idején született meg. Valóságos sajtórobbanás korszaka volt ez, és a sajtó a közvélemény megtestesítőjévé vált. Az újságokhoz eljuttatott feljelentések ugyanis a nyilvánossághoz folyamodtak, míg természetesen élt a feljelentés másik fajtája is, amely bírósági eljárást vont maga után. 1793-ban azután a jakobinusok betiltottak minden ellenforradalmár újságot.

A feljelentések gyakorlata sokat változott a terror idején: már nem voltak nyilvánosak; a vádlottat már nem védte ügyvéd. Ugyanakkor a feljelentés még fontosabb eszköz lett az államhatalom kezében. Az éberségi bizottságok egy feljelentés nyomán azonnal letartóztathattak bárkit. Az éberségi bizottságok, a feljelentések és a letartóztatások lettek az államterror építőkövei. Elképzelhető, hogy nem volt gyűlöltebb személy, mint a besúgó.

A feljelentések célpontjai is változtak. Korábban a régi rendszer képviselőit vették célba, az arisztokratákat, a papokat, a parlament és a kormány tagjait. A jakobinus diktatúra idején a kis helyi közösségek tagjai lettek a feljelentések tárgyai. A feljelentés továbbra is a kormány eszköze, de ahelyett, hogy általa a népe ellenőrizné a kormányt, a nép kényszerül saját magát ellenőrizni.

A cikk szerzője végül a feljelentések hátteréről, motivációiról ír, és részletesen bemutatja a Saint-Just, Danton és Dufourny Chabot elleni feljelentések körülményeit. A feljelentések jakobinus módozata tehát a legrejtettebb szférát, az emberi szándékot célozta meg. S ettől már senki sem lehetett biztonságban. A feljelentés végülis önmaga ellen fordult: mert ha a feljelentés a szabadság védelmezője, ki fogja megvédeni a szabadságot a feljelentővel szemben?

Jeffrey Burds vizsgálódásainak területe a vidéki Oroszország, ideje 1860–1905, témái pedig a paraszti munkaerővándorlás, az egyházi kiátkozás és a feljelentés összefüggései.

Az orosz vidéken óriási változás zajlott le három generáció ideje alatt: az árugazdálkodásra való átmenet során egyre több paraszt kereste a megélhetést a saját faluján kívül. A központi iparvidéken – Moszkva és kb. 300 kilométer sugarú körzetében – 1890-re minden paraszti háztartásból legalább egy személy már évente több hónapon át a falujától távol kereste a maga és a családja kenyerét. A paraszti migráció erősödése rombolólag hatott a hagyományos falusi kötelékekre. Mi volt a szerepe a feljelentésnek ebben a falusi egyházközségi környezetben? A szerző több mint 300 egyházi feljelentést tanulmányozott a Moszkvai Spirituális Konzisztórium anyagából a XIX. századból és a XX. század elejéről. Jó részük olyanok ellen irányult, akik elutasították az orosz ortodoxiát a régi hit vagy valamilyen szekta hite kedvéért. Érdekes megfigyelés, hogy ezeknek a vallási természetű feljelentéseknek 90 százaléka a mellékkeresetért vándorló parasztokat érintette.

A városba dolgozni eljáró parasztokról az volt az általános vélemény, hogy megrontja őket a város, a jó kereset, a szabadabb légkör, a szülői, családi felügyelet hiánya. A falu szervezetében a paraszti migráció egy volt a korrupcióval, az erkölcsi romlással, a vallási kötelességek elhanyagolásával.

Ez az erkölcsi romlás – úgy tűnt - az egész népi orosz rendszert fenyegette. Tenni kellett ellene valamit. A parasztot elsősorban saját egyházközségének papja tarthatta szemmel. Már Nagy Péter 1722-es hirhedt Egyházi Szabályozása megkövetelte az ortodox papoktól, hogy jelentsék, ha az államra veszélyes információ jutott a tudomásukra. A papoknak a hitehagyottak kiszűrésére a legfőbb eszköze az volt, hogy figyelték, ki nem tesz eleget a vallási előírásoknak. Erről pontos feljegyzéseket vezettek, és évente jelentést küldtek minden faluból a Szent Szinódusnak. Így azután igen nagy volt a falusi papok hatalma a parasztok fölött, a házasságban egyházi áldás nélkül élőket szétválasztották, a meg nem keresztelt gyerekeket elvették szüleiktől, stb. A paraszt minden tekintetben a papok vezette falusi nyilvántartástól függött: ezen múlott a katonai szolgálata, az útlevele, a kölcsöne, a letartóztatása, adózása stb. A papok számára a legfőbb nehézséget a dolgozni messze városba eljáró falusiak ellenőrzése okozta.

Az ellenőrzésnek, a lelki élet szabályozásának fontos eszköze lett a feljelentés. Idővel ez az eszköz átment a pap kezéből a faluközösség kezébe: a parasztok gyakran felhasználták az egyház hatalmát, ha el akartak valakit maguk közül üldözni. A szerző által megvizsgált 300 esetnek közel 60 százalékában családtag jelentett fel családtagot azért, mert elfordult az illető az ortodoxiától, vagy azért, mert útban volt a családban (pl. ha valaki meg akart szabadulni a házastársától).

A falubeliek egyébként is tirannus módjára őrködtek társaik viselkedése, vallásossága fölött. A paraszti közösség erkölcsi kontrollja elől nem lehetett menekülni. A deviáns személyre vonatkozó információk általában pletyka formájában terjedtek. A Moszkvai Spirituális Konzisztóriumnál nyilvántartott esetek harmada szóbeszéd révén jutott a falusi pap tudomására. A nyílt, egyenes feljelentés igen-igen ritka volt. Idővel a falusiak mind tömegesebben fordultak feljelentéseikkel a városi rendőrséghez.

A vallási indíttatású feljelentések mellett, persze voltak olyanok számosan, melyeket valami ügy kedvező elintézésének reményében nyújtottak be (vagyonszerzés, a kiszipolyozó elöljáró megbüntetése stb.). Az effajta feljelentések segítségével olykor változtatni tudtak a falu társadalmi viszonyain, a már kellemetlenné vált falusi hierarchián. A feljelentés ugyanis az egyik paraszt fegyvere volt a másik paraszt jó hírneve ellen. A parasztok a vallási témájú feljelentést is a személyes leszámolás eszközének tekintették, illetve használták. A vallási köntösbe bújtatott feljelentésekkel a falusi közösségek a külvilág szokásaival szemben védelmezték saját erkölcsi világukat.

A vándorló paraszt-munkások társadalmi rétege sokkal nagyobb hajlandóságot mutatott a falusi normák és hagyományok elleni lázadásra, mint más csoportok. Éppen ezért váltak a feljelentések céltábláivá, s még inkább így volt ez a szovjet rendszerben, 1927–32 között.

Gary Lease arról ír cikkében, hogyan működött a feljelentés a római katolikus egyházban a modernizmus mozgalma idején.

A deviáns magatartású, be nem illeszkedő személyeket minden közösségben szemmel tartják, így van ez a vallási közösségekben is: a feljelentés kötelességgé válik. A feljelentés kezdettől összefonódik a keresztény egyház történetével, hiszen Júdás elárulta Jézust a hatóságoknak. A II–III. században az egymással rivalizáló keresztény közösségek jelentették fel egymást eleinte a még nem keresztény hatóságoknál, a IV. század végétől már az új vallást követő elöljáróknál (pl. donatista nézeteltérések Észak-Afrikában, a gnosztikusok küzdelmei Egyiptomban, harcok Szíriában). A középkorban az inkvizíció intézményesített működése majd a feljelentés kötelességének törvénybe foglalása (legutóbb 1918-ban) azt vonta maga után, hogy a hívőknek nemcsak joga, de kötelessége is volt feljelenteni azokat, akik valamiféleképpen veszélyt jelentettek az egyházra nézve. (Hírhedt volt pl. XVI. Gergely pápa (1836–46) államtitkára, Lambruschini kardinális arról, mennyire szívesen alkalmazott kémeket és börtönbüntetést. 1851-ben pl. 96 asszonyt és 354 férfit őriztek a pápai állam börtönében, s ezek fele a szomszédok feljelentései alapján jutott oda. (Lásd Giovanni Favella és Francesco Ciappani esetét.)

IX. Pius pápa 1846-ban már enyhített a feljelentési kötelezettségen, kivéve ha eretnekekről vagy protestánsokról volt szó. Az 1848-as forradalom után azonban ismét megszaporodtak a besúgások, sokakat börtönbe vetettek „istenkáromlás”-ért.

A Dreyfus-ügyhöz hasonlóan nagy port vert fel Edgar Mortara esete. Egy gazdag zsidó család Edgar nevű kisfia mellett egy keresztény leány, Anna Morisi szolgált. A leány a gyermeket, annak súlyos betegsége idején titokban megkereszteltette. Ezután elmondta a szomszédoknak, majd az eset a pap fülébe s aztán a bolognai érsek tudomására jutott. 1858-ban az inkvizíció elvitte a 7 éves kisfiút, s hiába követelte vissza a család, hiába volt a hatalmas közfelháborodás, Edgarból Ágoston-rendi szerzetest neveltek, így is halt meg 1940-ben. Anna Morisi apácaként fejezte be életét.

Hasonlóan hírhedtté vált J. H. Newman anglikán teológus, később római katolikus pap esete, akinek a karrierjét évekre tönkretette egy feljelentés.

Mindezek az esetek csak előre jelezték azokat a már súlyosabb belső harcokat, amelyek a katolikus egyház köreiben az ún. modernizmus kérdésében a múlt század utolsó évtizedében egészen az I. világháborúig dúltak. A modernizmus mozgalmát néhány mélyen vallásos gondolkodó indította el. Az volt a céljuk, hogy a katolikus egyház gondolatvilágába, hitrendszerébe beépítsék a legfontosabb korabeli természet-, történelem- és filozófiatudományi eredményeket. Az egyház azonban e törekvéseket a tekintélye elleni támadásnak vélte. Az ellentétek elmérgesedtek, az eszközök eldurvultak; az egyház kiátkozással (Loisy, 1908-ban, George Tyrrell 1907-ben), enciklikákkal, felfüggesztéssel, fegyelmi intézkedésekkel igyekezett elhallgattatni a modernizmus híveit. E küzdelmek során nagy szerepet kaptak a feljelentések (melyek elsősorban Merry del Valhoz, a pápai állam titkárához és magához X. Pius pápához futottak be. Feljelentés áldozata lett például Francis Bourne westminsteri érsek vagy Henry Poels, az Amerikai Katolikus Egyetem tanára).

Félelmetes idők voltak ezek. 1909-ben magas egyházi személyek, köztük Merry del Val támogatásával Umberto Benigni konzervatív prelátus megalapított egy szervezetet „Sodalitium Pianum”, másként „Sapiniere” néven, összefogva ezzel a katolikus folyóiratokat, újságokat, és egy nagy nemzetközi levelező hálózatot. A céljuk az volt, hogy megtisztítsák az egyházat a modernitás híveitől, fő eszközeik pedig a feljelentés, kémkedés, árulás voltak. Igen sok intézményt, egyént, professzort, egyetemi fakultást, kiadókat, kiadványokat jelentettek fel. Végül XV. Benedek pápa korlátozta a Sodality ténykedését, és 1921-ben feloszlatták a szervezetet. A kár azonban, amit okozott, súlyos volt: számtalan karriert tört derékba, lelkeket nyomorított meg, félelmet, gyanakvást keltett az egyházon belül. (A szerző két ilyen esetet ismertet részletesen: R. P. Lagrange dominikánus szerzetesét és a sajátmagáét. Őt is feljelentették, hogy a jezsuita tanoktól eltérő gondolatokat tanít a Los Angeles-i Loyola Egyetemen, meghurcolták és elbocsátották az 1970-es évek elején.)

A cikkíró összegezése: a vallási közösségekben a feljelentések különösen pusztító hatásúak. A jelenség ahhoz a meggyőződéshez kapcsolódik, hogy valakinek birtokában van az igazság, s azzal szemben, aki ezt nem ismeri el, minden fegyver használata megengedhető.

Szovjet feljelentők leveleivel foglalkozott tanulmányában az 1930-as évekből Sheila Fitzpatrick, a chicagoi egyetem tanára. Megállapítja, hogy a feljelentés valósággal társadalmi gyakorlattá vált a 20-as évek vége felé, majd az 1937–38-as nagy „tisztogatás” adott újabb lökést a jelenségnek. A szerző 200 feljelentő levelet vizsgált meg különböző levéltárakban. A tanulmányozott időtartam 1929–45, de a 200 levélből 191 a 30-as évekből való. A feljelentések 7 típusát különböztette meg tartalmuk, indíttatásuk szerint. Az első csoportba a párt iránti hűségből írott feljelentések tartoznak. Ezek rendszerint kommunisták által kommunistákról készített bejelentések, többnyire arról, hogy az illető rejteget valamit, korábban trockista volt, idegenekkel tart kapcsolatot, összeesküvést sző, stb. Sokan félelemből írták meg feljelentéseiket, mások a köz szolgálatára hivatkoztak, vagy valódi rosszindulatból ragadtak tollat.

A második típus az „osztály”-hátterű feljelentés, azaz bizonyos ellenségnek tekintett osztálybeliek ellen irányult. Ilyenek a városi burzsoázia, a régi nemesség tagjai, a kulákok, a papság vagy az „osztályidegenek”, köztük azonban zsidók, cigányok és más népcsoportok is. A társadalmi származás szerinti megkülönböztetés mélyen beleágyazódott a szovjet jogba is, mígnem 1936-ban – legalábbis papíron! – az új alkotmány eltörölte.

Feljelentések „a hatalommal való visszaélés” okán. Az e típusba tartozó vádak, panaszok zöme a parasztoktól érkezett, és általában a kolhozelnök ellen irányult. A téma a kolhoztagok meglopása, a közös vagyon elsikkasztása, csalás a bérfizetésnél, basáskodás, „a kritika elnyomása” volt.

Családi és erkölcsi feljelentések. A saját édesapját gabonarejtegetésért feljelentő Pavlik Morozov esetén kívül a 30-as években nem sok példa van a családtagoktól érkező feljelentésekre – ellentétben a késői sztálini idők gyakorlatával. Rengeteg panaszos, segélykérő, letartóztatottért könyörgő családi levél található a levéltárakban, amiből a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a szovjet terror nemhogy meggyengítette volna a családi kötelékeket, épp ellenkezőleg, megerősítette. Az erkölcsi témájú feljelentések célpontjai sokkal gyakrabban a szomszédok, a tanárok, iskolaigazgatók, ismerősök voltak.

A manipulatív célú feljelentések. Ezekben az esetekben a parasztok többnyire falubeli haragosukat jelentették fel, illetve a szakemberek, pártvezetők egymást. Feljelentették haragosaikat, vetélytársaikat akadémikusok, építészek, színészek, a bérházi, társbérleti szomszédok. Mindannyian valamilyen előnyt akartak elérni, pl. több helyiséget a társbérletből, kinevezést stb.

A feljelentések nagy százaléka aláírt irat volt.

A feljelentések következményei a levéltári anyagokból általában nem derülnek ki. A legtöbbet a Krestyanszkaja Gazetából lehet megtudni. Az újság 1935 júliusában pl. 746 feljelentő levél sorsát kísérte tovább. 103 személyt visszaélés miatt elbocsátottak, 110 esetben azonban alaptalannak bizonyult a vádaskodás. A büntetés lehetett: elbocsátás, pártból kizárás, letartóztatás, büntető eljárás, illetve ezek kombinációja.

Következtetések; a rendszer felől nézve a feljelentés a totalitárius ellenőrzés és a fegyelmezés eszköze. Az egyén pedig azt várta, hogy a hatalom intézkedik, s ez neki hasznot jelent. A manipulatív feljelentés az állampolgári ügyintézés nem hivatalos módozata volt, sokszor az igazságszolgáltatás funkcióját töltötte be.

A besúgás egyébként megvetendő dolog volt a 30-as években a Szovjetunióban is. Miért csinálták mégis az emberek? Először is: nem tette mindenki. A kisebbségnek, amely elkövette, egy része paranoiás volt, mások dühből, rosszindulatból cselekedtek, voltak közöttük grafomániásak, fontoskodó emberek. A második csoportba azok tartoztak, akik saját tettüket nem tartották elítélendőnek, csak más feljelentők cselekedetén háborodtak fel. A harmadik típusba tartozók azért ragadtak tollat, mert egyébként nem volt cselekvési lehetőségük: a szovjet jog és ügyintézés rosszul működött.

Vladimir A. Kozlov tanulmányában azt elemzi, mi volt a szerepe a feljelentéseknek a Szovjetunióban 1944–53 között. A Szovjetunió politikai kultúrájában fennmaradtak a régi vonások: szinte teljesen hiányoztak a politikai intézmények; nem alakultak ki az egyének közti konfliktusok jogi kezelési formái; alig volt törvényes lehetőség az autonóm szervezkedésre; az egyén rettegett a központi hatalomtól. Ezek következtében a besúgás vált a hagyományos orosz bürokratikus kormányzás legfontosabb elemévé, s csak másodlagosnak tekintették a dolog erkölcsi vonatkozását.

A helyi hatalmasságok, bürokraták ellen szóló feljelentések nélkül a központi hatalom nem is tudta volna ellenőrzése alatt tartani az ország hatalmas területén szétszórt helyi ügyintézőket.

A lakosság, a helyi és a központi hatalom között a feljelentés úgy működött, mint valami kommunikációs visszacsatolás. A feljelentés gyakran a bíróságot és más, a polgári társadalomra jellemző intézményt helyettesített. Reményt adott a népnek, hogy végül igazságot tesznek, ugyanakkor az elégedetlenséget a helyi kritikák irányába terelte. A feljelentés jelenségét tehát Oroszország esetében annak történelmébe ágyazva, s egy „elmaradott” ország paternalista áIlamisága speciális eseteként kell vizsgálni.

A szerző az 1944–53-as évek levéltári anyagát kutatta, nevezetesen az NKVD és (1946-tól) az MVD iratait, mégpedig a nem politikai jellegű beadványokat. A feljelentések zömét ekkor az NKVD/MVD alacsony és magas rangú tisztviselői, ügynökei ellen írták meg. A panaszok mindennapi témákhoz kapcsolódtak: a hatalommal való visszaélés, hivatali hanyagság, anyagi természetű vétség, erkölcsi jellegű hibák: alkoholizmus, házastársi hűtlenség, korrupció, állami vagyon meglopása.

A cikk írója igen komplex módon közelít témájához: tanulmányozza a feljelentések társadalmi és adminisztratív szerepét, kivizsgálásának módszereit, a bürokrácia önvédelmi mechanizmusát, a feljelentések hatásfokát, a feljelentők, s áldozataik további sorsát.

A feljelentések motivációi alapján megkülönböztet „érdek nélküli” és „érdek”-ből írtakat. Az előző típusú feljelentőket látszólag csak az igazság felderítése, a párt ellenségeinek lehetetlenné tétele motiválta. Voltak közöttük grafománok, karrieristák, tényleges igazságkeresők, bajkeverők. Az „érdekből” feljelentők valamilyen személyes érdekeiket keresték, védték. Rendszerint a közvetlen felettesek, munkatársak, szomszédok ellen léptek fel, mindig konkrét ügyben. Egyrészüket a bosszú, más részüket a félelem motiválta, illetve valamilyen előny megszerzése. Személyes érdekeiket, sérelmeiket általában magasabb közösségi érdeknek tüntették fel.

A feljelentések retorikájában szinte mindig találunk valami ideológiai (a szovjet rendszer igazságos, a legjobb a világon), erkölcsi (a fronton harcolók családtagjai védelmet érdemelnek) önigazolást. A feljelentő önmagáról csupa jót mond: „a mieink közül való”, ezért különös bizalmat érdemel. A beadványok retorikája jócskán függ szerzőjének műveltségétől, s attól, hogy érdekből vagy érdek nélkül készült. A kevésbé művelt emberek még hisznek a „jó cár rossz szolgái” mítoszban; ez az autoritárius orosz államban a paternalista hagyományok továbbélését jelzi. A feljelentések egy részéből kozmopolitizmus, antiszemitizmus, vagy másfajta gyűlölet árad, pl. a földbirtokos ellen. Az „érdekből” és „érdek nélkül” íródott feljelentések ugyanis két, egymástól élesen kölönböző politikai kultúra megjelenési formái; az egyik hagyományos, őszinte, naív, a másik cinikus, álszent, számító.

A szerző mindebből arra a következtetésre jut, hogy a kommunista rezsim legitimitása tulajdonképpen csak az igen vékonyan szocialista ideológiába csomagolt hagyományos orosz értékek rendszerén nyugodott. Ezt a legitimitást nem Gorbacsov, nem is a demokratikus mozgalmak söpörték el, hanem az az egoista individualizmus, amely a sztálini társadalom legmélyén kezdett kialakulni, s amely a szocialista demokráciát képes volt a maga javára fordítani. Ez az individualizmus nemcsak a népet érintette meg, hanem magát a pártelitet is.

A tanulmányból a továbbiakban a feljelentés kivizsgálásának és a döntés mechanizmusának lépéseiről olvashatunk. Hogyan védekeztek a helyi bürokraták az ellenük irányuló feljelentésekkel szemben? Megpróbáltak nem keveredni politikai vádakba; elnyomták a kritikát; önkényeskedtek, bíztak a központtól való távolság védelmében; megvonták a kedvezményeket a feljelentőktől, vagy elfogták a postán a levelet. Máskor visszaküldték a feljelentést „fentről” a helyi hatóságnak, éppen annak, aki ellen szólt. Gyakran befeketítették a panaszt emelőt. Egyébként pedig a hatalom bürokratáit védte „a kollektív felelősség” intézménye

A mai Oroszországban a feljelentés már nem eszköz a kormányzati apparátus munkájának ellenőrzésére. A központi hatalom, a nép és a helyi bürokrácia közti hagyományos orosz kapcsolat felbomlott, az embereknek nincs hová fordulniuk többé, s a kormányzati intézmények korruptabbak, mint valaha. Jó, hogy a feljelentések korszaka megszűnt, de rossz, hogy a szerepét nem töltik be a civil társadalom intézményei. Ezek nélkül pedig a politikai és gazdasági reformok eredményessége is kétséges.

A következő tanulmányban John Connelly arról ír, hogyan s mire használták fel a „népközösség” (Volksgemeinschaft) fogalmát, ideológiáját a feljelentők az NSDAP körzetvezetőhöz írott leveleikben Eisenachban, 1939–40-ben.

A nemzetiszocializmus korszakában nemcsak a Gestapóhoz, hanem a náci párt körzetvezetőihez (a Kreisleiterekhez) is be lehetett nyújtani a feljelentéseket. A körzetvezető szerepe igen fontos volt a Harmadik Birodalom polgárainak mindennapi életében. Hozzá érkeztek fentről az utasítások, és lentről a panaszok, kérelmek. 1936-tól beleszólása volt a helyi tisztviselők alkalmazásába, és még sok minden másba. Mindezek ellenére – furcsállja a szerző - a történészek ezidáig alig kutatták a körzetvezetők szerepét. Szerzőnk az eisenachi Hermann Köhler körzetvezető ténykedését megvizsgálva megállapítja: kölcsönhatás működött közte és az állampolgárok között, mindkét fél a „népközösség” náci jelszavát használta fel saját céljai megvalósítására.

A „népközösség” szó nem csupán holmi mítosz vagy fikció volt. A polgárok saját jólétük, javuk érdekében használták fel ezt a jelszót a náci ideológia ígéreteinek beváltatását sürgetve; továbbá arra volt jó, hogy valamelyest általa átrendezzék a város társadalmi-kulturális hierarchiáját. Köhler ugyanis tipikus „kisember” volt, ezért különös ellenszenvvel viseltetett az elit tagjaival szemben, tehát a Köhlerhez küldött feljelentések révén a „népközösség” ideológiájának fedőneve alatt az eisenachiak együttműködhettek a körzetvezetővel a helyi társadalmi hierarchia átrendezésében, egyeseket beemelve a „népközösség”-be, másokat kitaszítva belőle.

A szerző, a kaliforniai egyetemi tanár, a Michigan Egyetem (Ann Arbor) könyvtárában található gazdag eisenachi anyag alapján dolgozta fel Köhler náci körzetvezető, s a hozzáküldött feljelentések történetét. Sok konkrét eset ismertetése kapcsán megtudjuk, hogy Eisenachban igen magas volt a náci párttagok száma; hogy Köhler sokáig rivalizált a szintén nemzetiszocialista polgármesterrel; hogy a körzetvezető különös örömmel alázta meg, bocsátotta el állásukból a magasabb társadalmi osztályhoz tartozókat, szabadkőműveseket, beavatkozott a kinevezésekbe stb. Nagy gondot fordított viszont az anyák, a sokgyerekes családok támogatására, mert a náci társadalom legértékesebb tagjai a hazának fiúkat szülő anyák voltak.

A párttagokkal igyekeztek kölcsönösen egymás kedvébe járni: Köhler kedvezett nekik, ugyanakkor ellenőrizte is, hogy a párthoz méltó „erkölcsi” követelmények szerint élnek-e. Köhler egyébként állandóan komoly feszültségben élt: egyrészt presztizst és hatalmat akart szerezni a pártjának, másrészt biztosítani akarta a párttagok számára azokat a kiváltságokat, melyek jártak nekik. Éppen ezért megpróbálta leépíteni az olyan feljelentéseket, amelyekben az illetők a pártra hivatkozva akartak maguknak előnyöket kicsikarni. Eisenachban ezekben az években Köhler maga határozta meg, hol van a határ a magán- és a pártérdek, a „népközösség” és a politika között. A „népközösség”-ből kizárta a zsidó és a szláv származásúakat éppen úgy, ahogy a náci „faji higiéné” ideológiája előírja. Különösen erős volt az antiszemitizmusa.

A „népközösség” eszméje tulajdonképpen sosem valósult meg úgy, ahogy a náci párt akarta, de nem is maradt csupán fikció. A „népközösség”-e hivatkozva némelyek éppen nem a közösségi érdeket, hanem a sajátjukat kívánták megvalósítani. 1934-ben Eisenachban már rendkívül fontos volt e náci körzetvezető szerepe. Hatalma azonban jórészt abból származott; hogy a „néptársak” együttműködtek vele, felhasználták őt és a náci ideológiát saját érdekeik elérésére. A német társadalom tehát bizonyos mértékig a magáénak érezte a nemzetiszocialista ideológiát – hiszen erre hivatkozva sok mindent elérhetett. Sokan még harsogóbban is hangoztatták a náci eszméket, mint ahogyan maga Köhler elvárta volna. Éppen ez a túlzott, dinamikus hűség volt – a tanulmány írója szerint – a nemzetiszocializmus lendületének és radikalizmusának a forrása. Ugyanakkor az lett az eredmény, hogy a társadalom bizonyos csoportjai – a kegyetlen faji-biológiai hierarchiának megfelelően – hozzájutottak életfontosságú javakhoz, mások, a zsidók, az idegen munkások pedig kizáródtak mind, a „népközösség”-ból, mind a kedvezményekből. A szerző leszögezi, hogy mindehhez Köhlernek nem volt szüksége terrorra, de a „népközösség” fogalmának végső értelmezője ő maga volt Eisenachban.

Robert Gellately a Harmadik Birodalom és az NDK rendőri jellegű önellenőrzési módszereit hasonlította össze.

Az utóbbi két évszázadban létrejött rendőrállamok abban különböztek a korábbiaktól, hogy hivatalosan is rendőri tevékenységet fejtettek ki, de méginkább abban, hogy elvárták a polgároktól, hogy megfigyeléseiket jelentsék a hatóságoknak. A lakosság e fajta részvételével kialakult – Michael Foucault kifejezésével – a „panopticizmus”, melyben egy mindent látó társadalomban senki sem menekülhetett el az állandóan figyelő szemek elől. Ez a kiterjedt feljelentő-besúgó rendszer Németországban a hitleri diktatúrában és az NDK kommunista rendszerében érte el a csúcspontját.

A német titkosrendőrség hatalma, szerepe 1933-tól egyre nőtt, s hamarosan életrekelt a mítosz, hogy a Gestapo „mindenütt jelen van”, „mindent tud”. Pedig nem is volt olyan nagy létszámú, mint gondolnánk. 1931-ben kb. 7000-en, 1941. aug. 1-jén 7600-an tartoztak a kötelékébe, ezzel a létszámmal nem tudta volna ellátni egyre kiterjedtebb feladatát, ha nem segítették volna a rendőri szervek, és a német társadalom! Egy időben szinte minden állampolgárról voltak adatai a testületnek! A szerző a fennmaradt 70 ezer düsseldorfi, 19 ezer würtzburgi és kb. 12 ezer speyeri dosszié anyagát dolgozta fel.

Feljelentések „faji” ügyekben. Gellately megállapítja, hogy Würtzburgban a zsidók, Düsseldorfban a kényszermunkán tartott lengyelek ellen folytatott Gestapó-eljárások 57, illetve 47 százalékát önkéntes lakossági feljelentések indították el. A zsidókkal és a lengyelekkel tilos volt a németeknek kapcsolatot tartaniuk, s bizony, a lakosság a besúgásaival jelentős segítséget nyújtott a Gestapónak.

Feljelentések nem „faji” ügyekben. Mi volt a helyzet az „átlag” németek politikai megfigyelésével? 1939 szeptemberétől tilos volt a külföldi rádióadók hallgatása. Ezzel kapcsolatban még nagyobb volt a lakossági feljelentések aránya (73%), mint a faji (zsidók, lengyelek) témában! Mi volt ennek az oka? A zsidóellenes feljelentésekre nem volt igazán sok alkalom, mert vagy elmenekültek, vagy táborokba vitték őket. A Gestapo egyébként is üldözte őket. Filoszemitizmussal nem mindenkit lehetett megvádolni, ám idegenrádió-hallgatással, pletykálkodással mindenkit. A lengyelek táborokba zártan éltek, és különben is, az ő munkájukra szükség volt.

A feljelentések formája többnyire a levél volt, de számos esetben személyesen megjelent a besúgó a Gestapónál. Az informátorokat 78 százalékban nem a náci ideológia motiválta, hanem valami egyéni érdek. A feljelentésektől egyetlen társadalmi réteg sem maradt mentes: működött ez a jelenség munkahelyen, lakótársak között, sőt még a családon belül is. A bizalmatlanság és rettegés valósággal hálót szőtt a társadalom minden tagja köré. Volt, aki félelmében maga jelentette fel magát.

Feljelentők működtek a német hadseregben is; mintegy 30–40 ezer katonát találtak bűnösnek a katonai bíróságok jórészt meggondolatlan kijelentéseik miatt, melyekkel „aláássák a győzelmi szellemet”. A feljelentések elárasztották nemcsak a Gestapót, hanem Hitler kancelláriáját (naponta legalább ezer levél), valamint a folyóiratok; újságok szerkesztőségeit és a hadsereg főparancsnokságát is.

A Gestapo elé került ügyek egy jó részét (80 százalékát) el kellett ejteni, mert jelentéktelenek vagy bizonyíthatatlanok voltak. E szerint nem volt eléggé hatékony a testület? Dehogyisnem! Hiszen az is a Gestapo „eredménye” volt, hogy rettegésben éltek az emberek!

A berlini fal lebontása 1989-ben, s a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása sok mindent felszínre hozott az NDK-beli Stasi ténykedéséről. Akkor lett köztudott a döbbenetes információ: a vége felé kb. százezer teljes állású alkalmazottja volt a szervezetnek, és a nem hivatalos besúgók száma 100–500 ezer között volt. Egy becslés szerint a 80-as évekre a lakosságnak már egyharmadát bevonták a besúgóhálózatba... Hogy mi motiválta őket? Sokakat a meggazdagodás, különféle előnyök (pl. Nyugatra utazás lehetősége), másokat pedig a fenyegetések, kényszerítések, zsarolások. Voltak olyanok is, akik azzal áltatták magukat, hogy segítenek elkerülni a „még rosszabbat”, javítani tudnak bizonyos körülményeken.

A Gestapo és a Stasi abban hasonlítottak egymásra, hogy egyikük sem működhetett volna „eredményesen” a társadalom széleskörű részvétele nélkül. Különböztek viszont abban, hogy míg a náci titkosrendőrség önkéntesekre támaszkodott, és alkalmanként, továbbá kevés eligazítást nyújtott a „munkához”, addig a Stasi óriási tömegekkel dolgozott, és sokszáz számra adta ki írásban az utasításait a beszervezésre, kötelességekre, jutalmakra vonatkozóan. A Gestapo megbízott a feljelentőkben, a Stasi számára saját önkéntes besúgói is gyanúsak voltak. Éppen ezért gondosan előkészítették a beszervezést, szinte tudományosan dolgoztak.

A besúgást az egész társadalomra kiterjesztett, törvényben kimondott kötelességgé tette az NDK jogrendszere is. A náci törvénykönyv szerint csak a nagyon súlyos hazaárulást volt köteles bejelenteni az állampolgár. A Stasi emellett nem érvényes eszközökkel is igyekezett tönkretenni az „ellenséget”: gyanúba keverte őket szomszédaik, munkatársaik, családjuk előtt, pl. azzal, hogy rájuk fogta, a Stasinak dolgoznak, besúgók. Ezek a módszerek nem voltak jellemzők a Gestapóra.

Különbség volt a két rendszer áldozatai méreteiben is: a Gestapo iszonyú tömegyilkosságaihoz képest a Stasi működése sokkal kevesebb véráldozattal járt. Éppen ezért a kollaborációt is másként kell megítélni az egyik és másként a másik esetben.

Beszélhetünk-e a feljelentőről mint „társadalmi típus”-ról? A Gestapo idején a feljelentők többnyire a feljelentettekkel azonos társadalmi miliőből származtak, sokkal nagyobb számban voltak férfiak, mint nők. Az utóbbi jellemző az NDK-ra is: a besúgók 90–95 százaléka 25–40 közötti férfi volt. Mindkét pártban magában is működött a besúgás rendszere, de a szocialista egységpárt tagjainak rendszeresen jelentéseket kellett írniuk –s ez a rendőri önellenőrző rendszer egy újabb dimenziója volt! A náci körzetvezető szerepéhez hasonló volt a párttitkárok szerepe, azzal a különbséggel, hogy a szocialista rendszerben sokkal szorosabb és intézményesítettebb volt az együttműködés a párttitkárok és a Stasi között, mint a náci diktatúra megfelelő szervezetei között. A náci diktatúra rövidebb ideig tartott, s ezalatt nem volt idő a feljelentéseket rutinná tenni, intézményesíteni. A szocialista rezsim hosszabb ideje alatt a Stasi a párt és az állam mélyebb gyökereket ereszthettek a társadalomba, át tudták szőni, és már nem csak erőszakszervezetként szerepeltek, hanem a gondoskodó, érdekeket megjelenítő szerepében is tetszeleghettek. Ráadásul az idők folyamán kialakult az a mítosz, hogy a Stasi mindenütt jelen van; a panoptikumtársadalomban az egyén úgy érezte, állandóan figyelik, ezért állandó bizonytalanságban élt.

Összegezésül a szerző megállapítja, hogy a lakosság jelentős része nagy mértékben lojális volt mindkét rendszerhez, elfogadta azt, sőt együttműködött vele. A rendszer legitimitásának forrásai mindkét esetben változtak az idő múlásával, de mindkét rezsim mögött gazdasági fellendülés, viszonylagos gazdasági prosperitás állt. Mivel e modern terror-rendszerek az élet minél több aspsktusát kívánták ellenőrizni, ezért sokkal inkább rászorultak a lakosság feljelentéseire, mint más, régebbi rendszerek. Azaz, minél erősebb volt az ellenőrzés, annál nagyobb fokú volt a lakosság közreműködése. Ebből pedig az szűrhető le, hogy ezek a rendszerek nem voltak a társadalomra „erőlteltett” rendszerek! A „rendőrállam” kifejezés nem illik pontosan sem a náci, sem a szocialista Németországra, mert az az államot és az erőszakszervezeteket hangsúlyozza, és kis szerepet tulajdonít „lent” a társadalomnak, a két szóbanforgó esetben viszont az állam (a rendőr) és az ellenőrzés (a társadalom) komplex kölcsönviszonyban működött.

Sheila Fitzpatrick és Robert Gellately: Introduction to the Practices of Denunciation in Modern European History (Bevezetés „A feljelentés gyakorlata az újkori európai történelemben” témához). The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 747–767. p.

Colin Lucas: The Theory and Practice of Denunciation in the French Revolution (A feljelentés elmélete és gyakorlata a francia forradalom idején). The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 768–785. p.

Jeffrey Burds: A Culture of Denunciation: Peasant Labor Migration and Religions Anathematization in Rural Russia, 1860–1905 (A feljelentés kultúrája – Paraszti munkaerővándorlás és vallási kiátkozás a vidéki Oroszországban 1890–1905 között) 786–818. p.

Gary Lease: Denunciation as a Tool of Ecclesiastical Control: The Case of Roman Catholic Modernism. (A feljelentés mint az egyházi ellenőrzés eszköze – A római katolikus modernizmus esete). The Journal of Modern History, 68. kötet. 4. sz. 1996. december, 813–830. p.

Sheila Fitzpatrick: Signals from Below: Soviet Letters of Denunciation of the 1930s (Szovjet feljelentő levelek az 1930-as évekből). The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 831–866. p.

Vladimir A. Kozlov: Denunciation and Its Functions in Soviet Governance: A Study of Denunciations and Their Bureaucratic Handling from Soviet Police Archives, 1944–1953. (A feljelentés és szerepe a szovjet kormányzásban – Tanulmány a feljelentésekről és bürokratikus kezelésükről az 1944–1953 közti időből a szovjet rendőrségi levéltárak anyagai alapján) The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 867–898. p.

John Connelly: The Uses of Volksgemeinschaft: Letters to the NSDAP Kreisleitung Eisenach, 1939–1940. (A „népközösség” gondolat fehasználása – Levelek az eisenachi NSDAP-körzetvezetőhőz 1939–1940-ben) The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 899–930. p.

Robert Gellately: Denuzioations in Twentieth-Century Germany: Aspects of Self-Policing in the Third Reich and the German Democratic Republic (Feljelentések a XX. századi Németországban – Az önellenőrzés szempontjai a Harmadik Birodalomban és a Német Demokratikus Köztársaságban) The Journal of Modern History, 68. kötet, 4. szám, 1996. december, 931–967. p.

Fodor Mihályné