Klió 1998/1.

7. évfolyam

A maffia története

 

A maffiáról írni nem szicíliaiak számára igen nehéz vállalkozás. Meg kell értetni az olvasóval, hogy mennyire elhibázott dolog a maffiát egyszerűen a szervezett bűnözéssel azonosítani, és hogy mennyire helytelen maffiózónak hívni a Szicílián kívül létrejött bűnszövetkezetek tagjait. Azt pedig még a szicíliaiaknak is meg kell magyarázni, mi késztetett tekintélyes és művelt államférfiakat arra, hogy szinte familiáris kapcsolatokat tartsanak fenn durva gonosztevőkkel. Mindezt bemutatni tehát nehéz, de nem lehetetlen feladat. Erre példa Giuseppe Carlo Marino könyve. Marino a Palermói Egyetem Jelenkortörténeti Tanszékének tanára, számtalan Szicíliával kapcsolatos kötet szerzője. Megfelelő távolságot tartva a „maffiológia” megrögzült, ám az újabb kutatási eredmények fényében tarthatatlanná vált kitételeitől, azt a történelmi folyamatot vizsgálja, amelynek során a szicíliai maffia – a szó eredeti jelentésében az egyetlen maffiának nevezhető szervezet – az olasz hatalmi-politikai rendszer meggyökeresedett és nyugtalanítóan befolyásos tényezőjévé vált.

A maffia-probléma rendkívül összetett kérdés. A történészeken, kriminoló­gusokon kívül újabban már szociológusok és pszichológusok is foglalkoznak vele. E két utóbbira példa Hanner Hess szociológus nagysikerű könyve (Mafia. Le origini e la struttura, Roma–Bari, 1993) és Silvia Di Lorenzo pszichoanalitikus egészen friss kötete (La grande madre mafia. Parma, 1996). A különböző kutatók eltérő véleményeket fogalmaztak meg a maffiáról, egy kérdésben azonban, úgy tűnik, egyetértettek: a maffia egyenlő a szervezett bűnözéssel. Ezzel a vélekedéssel száll szembe Giuseppe Carlo Marino, aki jóval bonyolultabbnak látja a jelenséget. Szerinte egy igencsak speciális bűnözési formáról van szó, amelynek a feladata az volt, hogy – különböző időkben és esetekben – értékes szolgálatot teljesítsen a politikai hatalom számára. Marino számára a fő kérdés az, hogy milyen pályát járt be ez a tagadhatatlanul bűnöző szervezet, amíg a politika eszközévé vált. A maffia történetét a szicíliai, az itáliai, sőt, a nemzetközi politikai eseményekkel szoros összefüg­gésbe állítva próbál választ adni a feltett kérdésre. A kötet kétségtelenül nagyobb számban lévő erényei mellett fogyatékosságai is az alapvetésből származnak. A politikai vonal tárgyalása mellett háttérbe szorul a maffia gazdasági hatalmának megfelelő érzékeltetése, s nem kapunk kellő betekintést a szervezet belső életébe se.

Minden egyes maffiáról szóló írásnak alapvető részét képezi az eredet problémája. Hogy ez mennyire nehéz kérdés, jól látható abból a tényből is, hogy a maffia szó eredetére tizenhét(!) lehetséges változatot sorol fel az egyik munka (Diego Gambetta: La mafia siciliana, Torino, 1992). Annyi bizonyos, hogy maga a maffia szó 1863-ban tűnik fel először – egy irodalmi alkotás címében. Marino szerint korábbra kell visszamenni. Idéz is egy 1838. évi Trapaniban íródott hivatalos prefektusi jelentésből, amelyben ugyan a maffia szó nem jelenik meg, de természetének és működésének pontos leírását olvashatjuk. Marino a jelenség kialakulásában és fejlődésében a szicíliai politikai rendszer két fő jellemzőjét tartja döntő fontosságúnak: a szilárd feudális hierarchiát és az erős állam hiányát. A szigetet évszázadokon keresztül kívülről kormányozták az egymást váltó hatalmak, amelyek néha csak formálisan telepedtek meg itt. Az államhatalom rendkívüli gyengeségéből adódott, hogy legitimitásának feltételeiről állandó alkudozásba kényszerült a szicíliai politikai vezető réteggel, amely „engedelmességéért” cserébe a sziget gazdasági és társadalmi ellenőrzését kérte s – általában – kapta meg. A helyi vezető réteg lényegében az állammal szemben fejtette ki tevékenységét az ún. szicíliai érdekekre hivatkozva: az államból csak azt fogadták el, ami előnyös volt számukra. Az állam kijátszásának története a törvényellenes viselkedésre való öröklött fogékonysággal alkotja minden egyes maffiás megnyilvánulásnak a keretét. A maffia sohasem volt a hatalmasok elleni népi tiltakozás megjelenési formája, ahogy azt a közhit tartja, hanem az emelkedő réteg, a parazita polgárság műve, amely részt kíván a hatalomból és a kiváltságokból, nem törődve azokkal, akiket céljai érdekében letipor. A maffiózó végeredményben a nép „éber” tagja, aki jól megtanulta a hatalmasok leckéjét. Mindig erőt és bátorságot akar sugározni: a lehető legtöbb bőrt lehúzni az államról, felülemelkedni annak törvényein saját javai és társadalmi tekintélye érdekében. A maffiózó egyben arra szolgált, hogy a szicíliai uralkodó rétegek tiltásokon és zsaroláson alapuló hatalmát fenntartsa az idegenekkel szemben, akik időről időre formális felsőbbségként megjelentek a szigeten. Így volt ez már a XVIII. század végi nápolyi felvilágosult abszolutizmus korában is, s nem változott az olasz egység létrejötte után sem.

Kevéssé ismert, ám annál jelentősebb tény, hogy Garibaldi és mintegy ezer követője nem tettek volna meg hosszú utat a szigeten partraszállásuk után a szicíliai bárók és azok követői, a maffiózók segítsége nélkül. Ugyanis a Bourbonoktól szabadulni kívánó szicíliai hatalmasságok arra számítottak, hogy majd megegyezésre jutnak a hatalom kérdésében a Nápolynál jóval távolabbi piemonti királlyal. Ebben bízva, mozgósították a jelentős szerephez jutó picciotti rétegét (Garibaldi vállalkozását fegyveresen segítő szicíliai ifjak; a maffia szóhasználatában a hierarchia legalsó szintjén elhelyezkedő tagok) és a maffiát. Így történt, hogy maffiózók garibaldiánusokká, „hazafiakká” váltak. Kis túlzással az mondható, hogy Szicíliában az egységes állam maffiózó típusú politikai stratégia keretében született meg. Néhány liberális gondolkodót és mazzinista hazafit leszámítva, a sziget vezető rétegének többsége a nemzeti egységmozgalomtól azt várta, hogy a szicíliai ügyeket – a lehető legkisebb külső beavatkozással – ők maguk intézhessék.

A remélt megegyezés azonban elmaradt, ami a vezető réteget szembeállította az új hatalommal. A nép pedig a magas adók, a kötelező katonai szolgálat, az északi tisztségviselők arroganciája miatt csalódott. Szicília az egységes olasz állam létrejöttét az idegen elnyomás újabb felvonásaként élte meg. A maffia szerepe felértékelődött: az állam elleni küzdelemben a társadalom alsó és felső rétegei közti összekötő kapoccsá vált. A szicíliai társadalom problémáira erőszakkal válaszoló jobboldali kormánnyal szemben a szicíliai „jogok” és érdekek nevében szövődő arisztokrata-polgári szövetség a baloldali ellenzék mögött sorakozott fel. A maffia „családokra” (cosche, famiglie, fratellanze) oszló szervezeti hálója egy adott terület egész lakosságát ellenőrzése alatt tartotta. Ennek segítségével az országos választásokon Szicíliában hatalmas fölénnyel az ellenzék győzött (48 képviselőből 43 baloldali). 1876 márciusá­ban Agostino Depretis erős szicíliai támogatással alakította meg az első baloldali kormányt. Miniszterei között ült a maffiás kapcsolatokkal átszőtt szicíliai politikai elit egyik jelentős képviselője, Majoranna Calatabiano báró is. A maffia tehát véglegesen a baloldallal került hatalomra. Ennek következményei csakhamar láthatóvá váltak Szicília és egész Olaszország számára egyaránt.

A szicíliai vezető rétegek a baloldali kormányzás alatt sem váltak jobb törvénytisztelőkké, nem lettek nyitottabbak a modernizáció irányában, hanem, az eddigi bojkottot feladva, kihasználták magas politikai pozícióikat, hogy mind nagyobb hasznot húzzanak az állami struktúrából és az állami jövedelmekből. A parazita polgárság egyre jelentősebb teret nyert a feudális arisztokratákkal szemben. Az egész hierarchiát átszövő maffia szinte ideoló­giájaként védte a hagyományokat; főként a családi szabályokat és azokat a törvényeket, amelyek az omertŕt (hallgatáson alapuló bűnszövetke­zeti összetartás) a bűntettek elé helyezi. A maffiózó „családok” a rendszer fenntar­tásán őrködtek „tanácsokkal”, fenyegetésekkel, büntetésekkel (a gyilkos­ságra általában a maffia szimbólumaként is ismert luparát, a vágott csövű puskát használták). Szicília a fejlődésellenes erők bástyája lett. Az állam és a maffia között létrejött a korábban hiába várt informális „paktum”. Az állam a maffia létezéséről hivatalosan nem vett tudomást (a parlamenti vizsgálóbizottság jelentése: „Sziciliában nincs sem politikai, sem társadalmi probléma.”), cserébe a maffia levette a kezét a délen igen elszaporodott rablóbandákról (brigantaggio), aminek következtében Malusardi prefektus­nak sikerült az, ami a megelőző évtizedben senkinek sem: kilenc hónap alatt teljesen felszámolta a brigantaggiót. 1893-ban követte el a maffia az első olyan gyilkosságot, amely országos vihart kavart. Az áldozat Emanuele Notarbartolo di San Giovanni, a Banco di Sicilia egykori igazgatója volt. Igazgatóként a baloldali Crispi-kormány idején nem tudta megakadályozni, hogy a bank igazgatótanácsa politikai érdekek befolyása alá kerüljön. Crispi felmentette a jobboldali bankvezért, s egyik feltétlen hívét ültette a helyére. Notarbartolót 1893-ban újra a bank élére kívánták helyezni, de mivel a Giolittival szemben újra hatalomra törő Crispivel kapcsolatban számos kompromittáló tényről tudott, Palermo közelében egy vonaton meggyilkolták. A megrendelő Raffaele Palizzolo képviselő, Crispi hű embere, a maffia vezető köreinek tagja volt. Olyannyira védelem alatt állt, hogy hat év kellett ahhoz, hogy a vádlottak padjára kerüljön. 1902-ben aztán harminc év börtönbüntetésre ítélték. A szicíliai bárók és a maffia a Palizzolo-pert a szicíliai érdekek északiak által való megsértésének szimbólumává tették, és a széles rétegeket felölelő Sziciliáért Bizottság (Comitato pro Sicilia) létrehozásával a kormányt elszakadással zsarolták. A Giolitti-kabinet engedett: egy újabb per során Palizzolót „bizonyítékok híján” felmentették. A maffia ismét diadalmaskodott a törvényesség felett. A politikai és közigazgatási választásokat ellenőrzésük alatt tartva, informális kormányzásuk a szigeten az első világháború végéig megszakítatlan maradt.

Ezt a „nyugalmat” zavarta meg a szocialista mozgalom erősödésével a szicíliai társadalom rákfenéjének, a földkérdésnek az előtérbe helyezése és napirenden tartása. A latifundiumokkal fémjelzett vidék leginkább a szegény földművesek szisztematikus kizsákmányolásának helyszíne volt. Az igazi haszonélvező pedig a nagybirtok szerkezeti középpontjában álló bérlő, a gabelloto volt. Kezében tartotta a nagybirtok bérleti jogát, amit kisbérlők ezrei között osztott szét. Haszna abból származott, hogy sokkal több adót szedett be a parasztoktól, mint amennyit a latifundium tulajdonosának továbbított. Magas bérleti díjat kért, aminek behajtását a felügyelők (sovrastanti) és fegyveres csőszök (campieri) segítségével szigorúan ellen­őrizte. Az erőszak folyamatos használatát nemcsak szükségesnek, hanem a társadalmi rend tiszteletben tartása nevében törvényesnek is vélték. A nagybirtokosokkal a „rend” fenntartására és a földművesek kizsákmányolására érdekszövetséget kötő gabelloto a maffia szervezetében is kulcsszerepet játszott. Részt vett közvetlenül a bűnöző tevékenységben, illetve a „barátok barátjaként” (amico degli amici) hasznot húzott kapcsolataiból. A válasz­tásokat ellenőrző maffia hatalmi szála kötötte össze a nagybirtokosokat és a gabellotókat a politikusokkal és a közigazgatásban dolgozókkal. (Ez a modell mindenekelőtt Nyugat-Szicíliára érvényes.) Velük szemben az államhatalom szinte nem is létezett. A törvénytelenség volt a norma, a törvényesség a kivétel. Ilyen helyzetben léptek fel katolikus, de leginkább szocialista vezetéssel a földosztást kívánó földműves ligák, szövetkeztek. Amikor elképzeléseiket megpróbálták átültetni a gyakorlatba, vezetőikkel a lupara végzett. Ez történt az 1910-es évek elején éppúgy, mint az első világháborút követő nagy földfoglalások idején. A földkérdés még évtizedekre megoldatlan, égető probléma maradt.

A fasizmus megerősödése két táborra osztotta a maffiás kapcsolatokkal sűrűn átszőtt szicíliai politikai vezető réteget. A „demokratikus” szárny Finocchiaro Aprile vezetésével szembehelyezkedett Mussolini mozgalmával: a fasiszta párt „a Dél-ellenes északi kapitalizmus képviselője” – vallották. A Vittorio Emanuelle Orlando által irányított „liberális” szárny – Giolitti politikáját követve – a fasiszta pártot fel kívánta használni a „vörös veszély” ellen, hogy azután azt „megszelidítsék”, törvényes keretek közé illesszék. A szokásos „paktumot” akarták megkötni a fasisztákkal: elismertetni a szigetnek azt a fajta „autonómiáját”, amelybe az előző kormányok már beletörődtek. A fasiszta párt nemzeti-totalitárius ideológiájával azonban ez összeegyez­tethetetlen. 1925-ben Mussolini kinevezi Szicília teljhatalmú prefektusává Cesare Morit a törvényen kívüli állapot megszüntetésére. A „vasprefektus” elkezdte a történelem legnagyobb maffiaellenes hadműveletét. Bűnözők ezreit tartóztatták le, egy részüket kényszerlakhelyekre költöztették. Mori inkább nagy rendőr volt, mint fasiszta. Amikor nyomozást akart indítani egy országgyűlési képviselő ellen, aki időközben a fasizmus elismert szicíliai vezetőjévé vált, félreállították. A „vasprefektus” kétéves tevékenységének mérlegét megvonva a történészek véleménye megoszlik. Egyesek szerint Morinak sikerült döntő csapást mérni a maffiára, mások viszont csak átmeneti eredményekről beszélnek: az igazi maffia érintetlen maradt. Mindenesetre a maffiás tevékenység mintegy másfél évtizedre jelentősen visszaszorult.

A maffia újjászületése a szövetségesek 1943-as szicíliai partraszállásához kötődik. A Mori prefektus által büntetőtáborokba zárt és egyéb módon „üldözött” maffiózók antifasiszta igazolvánnyal szabadon visszatérhettek. Meleg fogadtatásban részesültek az Eisenhower és Patton tábornok csapataiban harcoló számos amerikai unokatestvérük (cuqini) által. Az amerikaiak lévén a demokrácia új kereszteslovagjai, a maffiózó őslakosok is „demokratáknak” kezdték nevezni önmagukat. A sziget urai északról nem vártak semmi jót, hanem a mezőgazdasági maffia vezetésével szilárd szövetségben mozgalmat indítottak Szicília függetlenségéért. Néhány szeparatista Sziciliát egyenesen az USA 49. csillagává kívánta tenni, s ennek érdekében még hadsereget (EVIS) is szerveztek. A demokrácia újjászületése érdekében az amerikaiak „tiszteletreméltó férfiakat” (uomini d’onore) állítottak polgármesterként a települések élére – szinte kivétel nélkül maffiózókat. Szintén rájuk bízták a gabonabegyűjtés ellenőrzését és egy vezető szállítási vállalat megszervezését. A szövetségesek tehát céljaik elérése érdekében felhasználták az amerikai olasz és a szicíliai maffiát, amely együttműködés aztán ez utóbbi rendkívüli megerősödéséhez vezetett. A szicíliai maffia ismét politikai szereplővé vált. Az amerikai–olasz kapcsolatok továbbá megteremtették azokat a szükséges és elégséges feltételeket, amelyek lehetővé tették egy valóban soknemzetiségű politikai-üzleti-bűnöző jellegű szervezet, a Cosa nostra létrejöttét. Ez aztán egyre tökéletesebbé vált, olyannyira, hogy évtizedeken keresztül még a létezését is csak feltételezni lehetett.

A második világháború után törvényszerűen ismét reflektorfénybe kerül a földkérdés. A nagybirtokosok a maffia segítségével kegyetlen támadást indítottak a földműves mozgalom szocialista és kommunista vezetői ellen. Csak 1945–48 között harminchat áldozata volt a vérengzéseknek. A legtra­gikusabb esemény 1947. május 1-jén történt Portella della Ginestra közelében. A törvénnyel több éven keresztül dacoló Salvatore Giuliano bandája követte el a mészárlást a családostul felvonuló kommunisták ellen. A szomorú eset külön érdekessége, hogy a legfrissebb kutatási eredmények szerint az USA titkosszolgálatának is köze lehetett az akcióhoz. Amerikai érdek is volt a hidegháborús időszakban Olaszországban különösen megerősödő kommunisták elleni fellépés. Létezett a Pentagonnak egy titkos terve Szicília elfoglalására, amennyiben az 1948-as választásokon a szocialista-kommunista oldal győzne.

A maffia fennmaradásának egyik záloga az aktuális hatalommal kötött informális „paktum”. A maffia elismert vezetője, Calogero Vizzini (don Caló) az antikommunista pártok közül a legnagyobbat, a kereszténydemokratát választotta (Democrazia Cristiana, Dc). Ezzel kezdetét vette a mintegy négy évtizedig tartó maffia–Dc „házasság”. A maffiának jelentős szerepe volt már a Dc 1948-as választási győzelmében is: a munkásmozgalomtól erősen „megfertőzött” Északkal szemben. A maffia szállította a Dc-nek a Dél hagyo­mányosan konzervatív szavazatait. A maffia ez esetben sem mondott le az immár hagynmányosnak mondható „paktumról”: a „demokráciának” tett jelentős szolgálatai fejében (rendszeres szavazatszállítás a kommunisták ellen, továbbá feláldozták Giulianót és rettegett bandáját) az állam biztosította a maffia számára, hogy nagy hasznot húzhat az 1950-re már elodázhatatlanná váló földreformból. A parasztoknak különböző machinációk után általában a legsilányabb földek jutottak, míg a nagybirtokosok még kártérítést is kaptak a rossz minőségű földért. Az 1950 márciusában a Dél megsegítésére létrehozott Cassa per il Mezzogiorno pedig újabb lehetőségeket nyújtott a maffia számára a közpénzekkel való spekulációra.

Az 1950-es évek a maffia nagy elhallgatásának az időszaka (ez is a „paktum” része). Ebben Ernesto Ruffini kardinális, palermói érsek járt az élen. Nézete szerint a maffia Szicília rosszakarói perverz fantáziájának szüleménye. A nagy elhallgatás idején a maffia gépezete gőzerővel dolgozott. Az amerikai és az olasz maffiózók krémjének találkozóin (1956 Apalachin; 1957, Palermo) az új, minden eddiginél jövedelmezőbb businessről, a kábítószer-kereske­delemről tanácskoztak. A maffia strukturális felépítését is modernizálták. Az alsó szinten a területi alapon elhelyezkedő „családok” (famiglie) állnak, amelyek tagjai a „közkatonák” (soldati). A középső szinten területileg határos, három vagy több „családból” álló „kerületek” (mandamenti) találhatók. A felső szintet a kerületi főnökökből álló „bizottság” (Commissione) vagy Cupola alkotja. Ennek egyik tagja az egész maffia főnöke, a primus inter pares elv alapján.

A maffia a politika és a gazdaság fölé kerekedett. A maffiózók nem egyszerűen „barátként” kezelték a politikusokat, hanem irányították őket. Olyan összefonódás jött létre, ami szinte lehetetlenné teszi a különbségtételt a politika által felhasznált maffiózó és a maffia által felhasznált politikus között. Gazdasági téren a legtöbbet hozó befektetés az autonóm tartomány székhelyévé vált Palermóban való építkezés. Az egyes építkezési vállalkozások mögött a vállalkozók – maffiafőnökök – közhivatalnokok korrupción alapuló hármas kapcsolata állt.

Idővel a maffia is változott, s ezek a változások időként véres belső leszámolásokkal jártak együtt. Az 1960-as években zajlott le az ún. első szicíliai maffiaháború a „vidéki” (campagnoli) és a „városi” (cittadini) maffia között. A „vidéki” maffia már nem elégedett meg a csempészet és az – ekkor még kevéssé jövedelmező – kábítószer-kereskedelem hasznával, hanem részt kívánt az építkezési spekulációkból, amit viszont a „városi” maffia nem kívánt megosztani senkivel.

A belső harcokban meggyengült maffia ellen az 1970 körül összeállt, a baloldali kereszténydemokratáktól a kommunistákig ívelő antimafia részleges eredményeket elért ugyan (az egyik maffiafőnök, Luciano Liggio elfogása), de a maffiának a 70-es évek elején sikerült újjászerveznie önmagát. A „vidéki” maffia maradványai szerves együttműködésben a „városi” maffiával „modernizálták” tevékenységüket. A kiterjedt szicíliai maffiózó rétegnek, hogy élősködő módon szerzett jólétét megszilárdítsa, terjeszkednie kellett Szicílián túlra, kapcsolatba lépni a fogyasztói társadalom nagy üzletköz­pontjaival. Így ütötte fel a fejét a maffia Milánóban, Genovában, Rómában és Nápolyban (versenyben a camorrával) is.

A szicíliai maffia az 1970-es évek elejétől mintegy két évtizeden keresztül olyan szorosan összefonódott a Dc Giulio Andreotti vezette szárnyával, hogy a két szervezet szinte közös történetéről beszélhetünk. De más jellegű összefonódások is voltak: Michele Sindona gazdag üzletember esete a politika–szabadkőművesség–maffia tengely tökéletes működésének példája. Az 1970-es évek végén, 1981-el bezárólag lezajlik a második szicíliai maffiaháború. Ennek kirobbantója és győztese a Palermótól délre található Corleonéból származó „család”, Salvatore Riina vezetésével. Totális hatalmat akartak, likvidálva a régi, „városi” maffia vezetőit, akiket alkalmatlannak tartottak az új gazdasági stratégia végrehajtására, vagyis a világméretű kábítószer- és fegyverkereskedelemre. Tevékenységüket a féktelen agresszivitás jellemezte. A 70-es évek végétől kezdve sorra gyilkoltak meg csendőröket, bírókat, politikusokat, újságírókat stb. A vérengzések alatt az állam mindvégig ellentmondásos magatartást tanúsított az Andreotti-féle keresztánydemokraták és a Craxi-féle szocialisták maffiás üzletei és politikai kapcsolata miatt.

Riina és társai nem tudták megakadályozni, hogy a palermói ügyészség vizsgálóbírói, mindenekelőtt Giovanni Falcone és Paolo Borsellino, küzdve az állami szervek korruptságával és az omertŕval, ám a civil társadalom egyre erőteljesebb támogatását maguk mögött tudva, eredményeket érjenek el ellenük. Döntő lépésnek bizonyult az omertŕ megtörése, amit a corleoneiek és a régi maffia közötti harc tett lehetővé. Az ún. pentitók (bűnbánó) közül különösen Riina egyik ellenfelének, Tommaso Buscettának Falcone vizsgálóbíró számára tett vallomása vált értékessé. Egyéb vallomásokkal kiegészítve, elegendő adat állt rendelkezésre egy nagy per (maxiprocesso) elindításához 1986-ban. A palermói Ucciardone börtön betonbunkerében 474 maffiózóra szabtak ki büntetést: 28 életfogytiglan, többezer év börtön. Ez az antimaffia különösen Falcone kétségtelen sikere volt.

A „létező szocializmus” elbukása, a „vörös veszély” elmúlása után a maffiának rá kellett döbbennie, hogy végetért a „szabad világ” számára tett szolgálatok időszaka. A milánói vizsgálóbírók tevékenysége az egész ország korrupcióra épülő rendszerét megingatta. Az általános krízisben a maffia sem őrizhette meg háborítatlanul korrupcióra épülő hatalmát. A válságba került corleoneiek terrorista merényletekkel akarták megmutatni, hogy megőrizték erejüket. Ilyen jellegű tevékenységük 1992 után, amikor a fellebviteli bíróság megerősítette a  maxiprocesso  ítéleteit, csak fokozódott. Le kívántak számolni „politikus barátaikkal”, akikben csalódtak, illetve az új rendszer szimbólum-embereivel. Ez utóbbiak közé tartozott a két vizsgálóbíró is: Giovanni Falconét 1992. május 23-án, Paolo Borsellinót július 19-én gyilkolták meg. Totális hadjáratot indítottak az állam ellen, aminek egyik megnyilvánulása a firenzei Uffizi Képtár közelében történt bombarobbantás volt. A maffiózó rangról az egyszerű bűnöző szintre süllyedt corleoneiek a börtönben végezték: Salvatore Riinát 1993-ban, a Cupola csúcsán utódját, Bernardo Bruscát 1996-ban tartóztatták le. (Giulio Andreotti sem kerülhette el sorsát: az egykori minisz­terelnök-pártelnök ellen 1994-ben per indult.) A corleoneiek közeljövőben várható végzete azonban a maffia történetének még nem az utolsó fejezete: ehhez a sziget gazdasági-társadalmi helyzetén, a szicíliai mentalitáson kellene gyökeresen változtatni.

Giuseppe Carlo Marino könyvében az utóbbi másfél évszázad itáliai-olasz történelme kerül újfajta megvilágításba a maffia és a politika kapcsolatának vizsgálatán keresztül.

 

Giuseppe Carlo Marino: Storia della mafia (A maffia története). Róma, 1997, 100 p.

 

Pete László