Klió 1998/1.

7. évfolyam

Ideológia és nacionalizmus az amerikai forradalom előestéjén

 

Az amerikai történetírásban a hatvanas évek közepe óta széleskörű viták zajlottak az amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről és ideológiai indítékairól. Ennek lényege abban állott, hogy egyes történészek, mindenekelőtt J. G. A. Pocock, Bernard Bailyn és Gordon S. Wood megkérdő­jelezték azt a felfogást, hogy az amerikai forradalom vezetőinek és résztvevőinek politikai gondolkodására Locke és az általa megalapozott liberális felfogás gyakorolta a legnagyobb hatást. A fenti szerzők szerint, a forradalom egyes szakaszait vagy egészét tekintve, sokkal jelentősebb volt a XVII. századi angol republikánus tradícióból táplálkozó, a XVIII. század első felének brit politikai gyakorlatát élesen kritizáló, ún. „real whig” teoretikusok (Thomas Gordon, John Trenchard, Henry St. John Bolingbroke grófja stb.) hatása. Mások (például Garry Wills) a skót felvilágosodás szerzőinek (Francis Hutcheson, David Hume, Lord Kames, Adam Smith stb.) meghatározó befolyására mutattak rá, vagy a protestáns hagyomány szerepét emelték ki, és idővel újra hallatták hangjukat a megújult locke-i tradíció védelmezői is. Noha a vita nem zárult egyik fél határozott győzelmével sem, az mindenki számára világossá vált, hogy az amerikai forradalom eszmetörténeti háttere sokkal színesebb volt annál, mint ahogy azt történészek nemzedékei gondolták.1

Lényegében ehhez a vitához szolgál újabb adalékkal Timothy H. Breen professzor, a gyarmati kori társadalom- és eszmetörténet egyik legkiválóbb szakértője, számos tanulmány és könyv szerzője.2 Véleménye szerint, az amerikai forradalom eszmetörténeti hátterének, sőt a forradalom okainak megértéséhez nélkülözhetetlen a formálódó amerikai nacionalizmus elemzése. Ezt pedig csak annak ismeretében lehet megítélni, hogy milyen azonosság­tudat jellemezte a gyarmatok lakóit, amikor azok még brit alattvalók voltak. Breen úgy véli, hogy ennek vizsgálata során az amerikai történészek nem vették kellő mértékben figyelembe a XVIII. századi angol, illetve brit nacionalizmus formálódására vonatkozó újabb britanniai szakirodalom eredményeit. Az amerikai történészek látásmódját még mindig Sir Lewis Namier írásai határozzák meg, aki szerint a XVIII. századi Brit Birodalmat „szűk látókörű, öntelt vidéki úriemberek kormányozták, akik számára a politika majdnem kizárólag egyet jelentett a patrónusok utáni hajszával”, vagyis a XVIII. századi Anglia „tradicionális, konvencionális és konzervatív társadalom maradt”.3 Az újabb brit történeti irodalom azonban dinamikusan növekvő brit gazdaságot, társadalmat és politikát ír le, amelyet „vibráló fogyasztói gazdaság, komplex állami bürokrácia megjelenése, ipari városok és kereskedelmi kikötők kialakulása, a politika  világán belül pedig alapvető nézetkülönbségek létrejötte jellemzett”.4 Mindezen fejlemények hatására újfajta brit nacionalizmus volt kibontakozóban, amely alapvető hatást gyakorolt arra is, hogy az amerikai gyarmatosok hogyan tekintettek magukra, mint az átalakuló Brit Birodalom lakóira. Breen véleménye szerint ez utóbbira négy új fejlemény volt döntő befolyással: az anyaország egyre növekvő katonai ereje, az egyre inkább fogyasztói jellegű brit gazdaság és társadalom kialakulása, az öntudatos középosztályi kultúra, valamint egy újfajta, megnövekedett és pezsgő brit nemzeti azonosságtudat kiformálódása.

A XVIII. század első felének „pénzügyi forradalma”, az állami pénzügyek finanszírozásában új módszerek, intézmények és hivatalok alkalmazása tette lehetővé Nagy-Britannia számára, hogy győzelmes háborúk sorát vívja meg a spanyol örökösödési háborútól a hétéves háborúig.

A brit gazdaság már az ipari forradalom nagy technológiai áttörése előtt is óriási átalakuláson ment keresztül az egyre specializáltabb ipari termelés kibontakozásától, az új csatorna- és úthálózat kiépítésén keresztül a népesség vásárlóerejének megnövekedéséig. Mindezen fejlemények óriási hatással voltak a korábbinál „fogyasztóibb jellegű” gazdasági magatartásmód kialakulására, hiszen néhány generáció ideje alatt olyan cikkek váltak elérhetőekké a társadalom széles rétegei számára, amelyek korábban a szűk elit privilégiumai voltak.

Nagyon fontos tényező volt a sajátosan új középosztály felemelkedése a György-kori Britanniában. Az ehhez a réteghez tartozó ügyvédek, kereskedők és orvosok voltak azok, akik leginkább magukénak vallották az új fogyasztói kultúrát, akik a legnagyobb mennyiségben vásárolták fel a piacon tömegesen megjelenő új fogyasztási cikkeket. A „középen elhelyezkedőknek” ez a csoportja ebben az időben sohasem kérdőjelezte meg alapvetően a földbirtokos oligarchiának a hatalom gyakorlására támasztott hagyományos igényét, ám ez volt az a társadalmi csoport, amely a leginkább hangoztatta azt a felfogást, hogy Britannia nemcsak a kor legszabadabb, hanem a legprosperálóbb országa is egyben.

Az eddig elmondottak döntően járultak hozzá az új, erőteljes, öntudatos brit nacionalizmus kialakulásához. Természetesen ez nem XIX. századi értelemben vett kifejlett romantikus nacionalizmus volt, ám az 1740-es éveket követően a társadalom minden rétegében kitapintható volt egy újszerű, agresszív patriotiz­mus, a nemzeti azonosságtudat korábbinál sokkal erőteljesebb megnyilvánulása. A külpolitikailag sikeres és gazdaságilag prosperáló Brit Birodalomhoz való tartozás büszkeségét hangsúlyozó újkeletű patriotizmus legfontosabb elemei a katolicizmus lenézése és minden olyasmi mélységes elítélése volt, ami összefüggésbe volt hozható az „ősellenség” Franciaországgal. A hagyományos uralkodó osztályok és az új középosztály is ráébredt arra, hogy a monarchia és az állandó háborúk támogatásában milyen fontos szerepet játszhat, ha a társadalom alsóbb rétegeit is áthatja a sikeres nemzet egészéhez való tartozás büszke öntudata. Ezt népszerű dalok és nyomatok korábbinál jóval szélesebb körben való elterjedése tette lehetővé. A korábban más összefüggésben említett J. G. A. Pocock hívta fel a figyelmet arra, hogy ez az önmagát britnek valló hazafiasság valójában legnagyobbrészt angol patriotizmus volt, amely az angol érdekeket érvényesítő Brit Birodalom közös hazaként való feltüntetésével a kelta eredetű britanniai lakosok, valamint a gyarmatok lakóinak alávetettségét is legitimálhatta.5 Ezért annak megítélése szempontjából, hogy az amerikaiak miként reagáltak az újkeletű brit nemzettudat kialakulására, alapvető annak vizsgálata, hogy miként élték meg azt az övékétől eltérő, de azért hasonló helyzetben lévő skótok és írek. Mindannyiuknak arra a kérdésre kellett választ találniuk, hogy a „britség” tudatának elfogadása egyet jelent-e a birodalom angol lakóival való azonossággal, vagyis a birodalom nem Angliában élő lakói egyenlő jogokkal rendelkeznek-e az Angliában élő angol alattvalókkal?

A skótok számára a kiinduló pontot az 1707-es uniós törvény jelentette, amely világos módon nem egyenlő félként kezelte Skóciát, s amelynek következtében elveszítették kézzelfogható különállásukat. A kudarcba fulladt jakobita megmozdulások tovább nehezítették az önálló skót nemzettudat megfogalmazását, és ebbe az irányba hatott az is, hogy az unió Skóciában is gazdasági prosperitást és a kereskedelem fellendülését eredményezte. A skót szerzők ezért inkább arra törekedtek, hogy Skócia lojalitását és a Brit birodalom számára való fontosságát hangoztassák. Alapvetően elfogadták tehát a közös britség gondolatát, de azért szerették volna megőrizni sajátosan különböző, mítikus skót kultúrájukat is. A skót történelem, mely a feudalizmus erőszakoskodásai sorozataként tűnt fel számukra, nem képezhetett alapot önálló nemzeti identitás kialakulásához egy modern, kifinomult és prosperáló nemzet számára. Paradox módon a skót felvilágosodás nagyszerű szellemi mozgalma is a skót társadalom kommercializálódásának, az angol államba történő integrálódásának és a nemzeti identitás elveszítésének köszönhette felvirágzását. Breen persze megjegyzi azt is, hogy katonai szempontból nézve a skótoknak nem is nagyon volt más választásuk, hiszen semmi esélyük nem volt a győzelemre az új brit katonai és államgépezet teljes erejével szemben.

Írország esetében természetesen az uralkodó helyzetben lévő protestánsok felfogása a döntő jelentőségű. Az elnyomott katolikusok jelenlétét ők ekkoriban nem tekintették akut veszélyforrásnak, és az ír gazdaság viszonylagos kommercializálódása és a protestáns vezető réteg gazdasági prosperálása miatt az angolokkal való hagyományos protestáns azonosságot hangsúlyozták. Elfogadták tehát a közös britség gondolatát, ám azt úgy fogták fel, hogy ők is az angolokkal azonos jogokkal rendelkeznek. Az angol kormányzat és az újkeletű angol-brit nacionalizmus azonban világosan jelezte a protestáns ír vezető réteg számára, hogy a közös britség tudata még nem teszi automatikusan egyenlő jogokkal rendelkező angolokká az íror­szá­giakat. A protestáns írek tehát nagyon hasonló problémával szembesültek ahhoz, amellyel az amerikaiaknak kellett szembenézni forradalmuk előestéjén. Ezért az amerikai szerzőkhöz nagyon hasonlóan, protestáns írekként, vagyis nem angolokként határozták meg magukat, akik számára azonban a közös britség tudatának elfogadása azt jelentette, hogy az angliai angolokkal egyenlő jogokra tartanak igényt, hiszen legalább annyira jó protestáns „angolok”, mint azok. E sajátos különállási tudat megjelenése tehát az agresszív angol-brit nacionalizmusra, illetve azon angol politikára adott válaszként értelmezhető, amely nem tekintette a birodalom Angliával egyenrangú részének Írországot. E felfogásnak azonban – Skóciához hasonlóan és Amerikától eltérően – Írországban sem volt igazán más alternatívája, hiszen a katolikus tömegekkel szemben a protestáns vezető rétegnek szüksége volt Angliára saját pozíciójának fenntartása érdekében.

Az 1760-as évek előtti amerikai helyzet a skóciaihoz hasonlított abban az értelemben, hogy az amerikaiak sem rendelkeztek olyan önálló történelmi tradícióval, ami lehetővé tette volna egy Nagy-Britanniától elkülönülő, közös amerikai identitás kialakítását. Az amerikaiak is magukénak fogadták el a britség közös tudatát, és azt ők is úgy értelmezték, hogy az az angolokkal egyenlő státuszt biztosít számukra a birodalmon belül, hiszen a pápista franciák ellen együtt védelmezték a protestáns hitet, és ők is alaposan kivették részüket a birodalom kereskedelméből, és az új fogyasztói magatartást is magukévá tették. Az 1760-as éveket követően azonban – az írekhez hasonlóan – az amerikaiak számára is világossá vált, hogy az új angol-brit nacionalizmus őket sem tekinti „teljes mértékben” angoloknak, s nem vonatkoztatja rájuk érvényességét. Tiltakozásként tehát azt kezdték hangoztatni, hogy ők is angolok, s ezért megilletik őket az angliai angoloknak járó összes jogok. Ráadásul, úgy érezték, hogy a két fél közötti viszonyt az angolok bontották meg azzal, hogy az új brit-angol patriotizmus hatósugarán kívülre, egyfajta alacsonyabb státuszba rekesztették őket. A rendelkezésre álló adatok valóban azt látszanak igazolni, hogy az angolok már közvetlenül 1763-at követően – tehát jó évtizeddel azt megelőzően, hogy az amerikaiak ezt tették volna –, következetesen „amerikaiaknak” kezdték nevezni a gyarmatok lakóit. A hétéves háborút követő brit intézkedésekben – különösen a bélyegtörvény elfogadása után – a gyarmatosok világos jelét és szándékát látták annak, hogy a britek másodosztályú állampolgárokká akarják degradálni őket. Helyzetüket különösen elkeserítőnek látták, mivel az ír protestánsoknak volt saját nemzeti törvényhozásuk, a skótok pedig a londoni parlamentbe küldtek képviselőket. Ilyen körülmények között a bélyegtörvény úgy tűnt fel számukra, mint a minden angolra vonatkozó jogokból való tudatos kirekesztési szándék megnyilvánulása. A gyarmatosok szándékai és erőfeszítései ellenére is megvalósuló kirekesztési szándék elleni tiltakozás hatotta át a Függetlenségi Nyilatkozatot is, amely az angolokat tette felelőssé azért, hogy megtagadták a Brit Birodalmon belüli egyenlőséget a gyarmatosoktól. Az angol nemzeti felsőbbrendűséget hangoztató újkeletű angol-brit nacionalizmus volt tehát az az erő, amely arra késztette a gyarmatosokat, hogy az angoloktól elkülönülő népként fogják fel magukat.

Nem megy újdonságszámba az a megfigyelés, hogy ebben az időben az amerikaiak nagyon sokat hivatkoztak John Locke-ra és a természetjogi felfogásra. Ez annál is érdekesebb, mivel az utóbbi évtizedek kutatásai egyértelműen állapították meg, hogy a XVIII. század első felének angol és amerikai szerzői a korábbi közhiedelemmel ellentétben alig-alig hivatkoztak Locke-ra és teóriájára. Az 1760-as évektől kezdődően azonban ugrásszerűen megnő a természetjogi érvelést alkalmazó írások száma. Breen szerint ennek oka az lehetett, hogy „Locke politikai írásai különös jelentőséggel bírtak egy olyan nép számára, amely egy birodalmi állam agresszív nacionalizmusával szemben próbált meg ellenállni”.6

Breen nem tagadja, hogy a természetjogi érvelés mellett az amerikai szerzők más politikai beszédmódokat is alkalmaztak. Így a politikai korrupció kritizálására valóban nagyon alkalmas volt a „real whig” ellenzék érvelése, a protestáns tradíció pedig széles tárházát kínálta a zsarnoksággal szembeni ellenállás igazolásának. Ám ezek semmit sem mondanak az emberi jogok és az egyenlőség kérdéseiről, amelyek pedig uralták a gyarmatosok politikai írásait az 1763 utáni években. Ezekre a kérdésekre Locke írásaiban találták meg a választ. Az amerikaiak, az öntudatos brit-angol nacionalizmus áthatotta modern brit politikai és katonai államgépezettől fenyegetve, az Isten által biztosított locke-i univerzális természeti jogokban és az általa megfogalmazott ellenállási elméletben találtak rá arra a teóriára, amellyel el tudták hárítani az őket másodlagos polgárokká degradálni látszó brit érvelést. A természetjogi felfogás absztrakt logikája tette lehetővé az amerikaiak számára, hogy végképp elszakadjanak a brit retorikai beszédmód tradíciójától, és hogy ennek segítségével határozzák meg magukat önálló népként. A természetjogi felfogás „történelem feletti” érvelése azért volt vonzó a számukra, mert a skótokhoz hasonlóan, nem volt olyan nemzeti történelmük, amelyre felépíthették volna önálló nemzeti identitásukat.

Breen tehát az amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről folytatott vitában – legalábbis a függetlenség kinyilatkoztatásának döntő momentumát és az új, amerikai nemzettudat kialakulását illetően – Locke alapvető hatása mellett száll síkra, nem tagadva persze, hogy más kérdésekben más politikai beszédmódok (real whig-ideológia, protestáns vallásosság) is a gyarmatosok hasznára válhattak. „Az újonnan agresszívvé váló angol állam volt tehát az, amely arra kényszerítette az amerikaiakat, hogy a történelemből kilépve, a gyarmati és az emberi egyenlőséget az időtlen természeti jogok alapjára helyez­kedve védelmezzék meg.”

 

Timothy H. Breen: Ideology and Nationalism on the Eve of the American Revolution: Revisions Once More in Need of Revising. (Ideológia és nacionalizmus az amerikai forradalom előestéjén: a revizionizmus revíziójának újbóli szükségessége.) Journal of American History, 1997. június, 13–39. o.

 

Lévai Csaba

1. J. G. A. Pocock: The Machiavellian Moment: Florentine Political Thought and the Atlantic Republican Tradition. (Princeton University Press, Princeton, 1975.); Bernard Bailyn: The Ideological Origins of the American Revolution. (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1967.); Gordon S. Wood: The Creation of the American Republic. (The University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1969.); Garry Wills: Inventing America: Jefferson’s Declaration of Independence.(New York, 1978.). A puritán vallásos hagyomány befolyására vonatkozóan lásd: Nathan O. Hatch: The Sacred Cause of Liberty: Republican Thought and the Millenium in Revolutionary New England. (Yale University Press, New Haven, 1977.). A locke-i hagyomány védelmében l. például: John Patrick Diggins: The Lost Soul of American Politics: Virtue, Sel- Interest and the Foundation of Liberalism. (New York, Basic Books, 1984.); Thomas L. Pangle: The Spirit of Modern Republicanism. The Moral Vision of the American Founders and the Philosophy of Locke. (The University of Chicago Press, London and Chicago, 1988.)

 

2. Legfontosabb munkái: The Character of a Good Ruler: Puritan Political Ideas, 1630–1730. (Yale University Press, New Haven, 1970.); Puritans and Adventurers: Change and Persistance in Early America (New York, 1980.); Tobacco Culture: The Mentality of the Great Tidewater Planters on the Eve of the Revolution. (Princeton University Press, Princeton, 1985.)

3. Uo. 13. o., Uo. 15.o.

4. Uo. 16. o.

 

5. J. G. A. Pocock: British History: Plea for a New Subject. Journal of Modern History, 1975. 60–121. o.