Klió 1998/1.

7. évfolyam

Múlt és jelen a Marquises-szigeteken

 

Michel Panoff, a könyv szerkesztôje, a párizs székhelyű C.N.R.S. (Centre National de la Recherche Scientifique) kutatója, az ugyancsak párizsi Musée de l’Homme Óceánia Osztályának vezetôje, az Óceánia Baráti Társaság elnöke.

A Marquises(Marquesas)-szigeteken a datálási munkák az 1940-es években kezdôdtek; az újabb és újabb datálások mindig megingatják az elôzôek által biztosnak tartott adatokat.

A Jávától Új-Guineáig és Ausztráliáig terjedô szigetvilágban a homo sapiens már évezredekkel ezelôtt jelen volt. Az óceániai populációk bölcsôje Új-Guinea, Kína, Tajvan, Fülöp-szigetek és Kelet-Indonézia területei voltak, innen indultak el az ausztronéziai nyelvű népcsoportok a Csendes-óceán meghódítására. Ennek a kronológiája a késôbbiekben így alakult: kb. i. e. 100-ig az ideérkezett népesség letelepedett, a magával hozott növényeket, állatokat meghonosította; kb. i. u. 1100-ig a fejlôdés szakasza tart, amelyen belül a népesség száma megnôtt, kezdték benépesíteni a partvidékeket; a halászat mellett mint másik táplálékforrás a kenyérfa is megjelent; 1100–1400 között tovább nôtt a népesség létszáma, egyre beljebb hatoltak a szigetek belsejébe, építészetük egyre differenciáltabb lett, ami a társadalom átrétegzôdését jelzi; a XV. század eleje a „klasszikus” marquises-i kultúra megjelenésének ideje: a népesség további növekedését a közösségi tevékenységek megjelenése jelzi, ezeken belül pl. a kultikus-vallási rendelte­tésű helyek számának a növekedése; 1595-ben spanyol hajósok a perui alkirály iránti tiszteletbôl elnevezték a szigetcsoportot Las Marquesas de Mendozának – innen azután a mai név is; a XVIII. század végétôl már az európaiak behatolása maga után vonta a tradicionális értékrend felborulását, s a marquises-iak beléptek a világtörténelem vérkeringésébe; a népesség száma csökkent, a hagyományos művészetek csaknem teljesen kihaltak; a XIX. század végén azután tragikussá vált az ôslakosok helyzete, egyre nehezebben találtak maguknak helyet, egyre gyakrabban telepedtek le a mély völgyekben, ahol az európai hajók könnyebben kiköthettek.

Franciaország 1842-tôl érdeklôdött a szigetvilág iránt. 1848-ban a tengerészeti minisztérium a szigetek irányítását francia papokra bízta, akik züllésbe, felfordulásba vitték a terület lakóit, egész társadalmát. Mintegy harminc-negyven esztendôt kellett várni ahhoz, hogy a valódi francia gyarmatosítás megkezdôdjék. A lakosság ekkorra már elképesztô emberi-egészségügyi állapotba és körülmények közé került, ami e század húszas-harmincas éveiig tartott.

A hagyományos társadalom felépítését, jellemzôit annak gyökeres megváltozása, átalakulása elôtt, az ideérkezô misszionáriusok, utazók írták le. Ezek alapján a társadalom két rétege volt megkülönböztethetô: az egyik a „tapu” osztály, ide tartoztak a privilegizáltak: papok, fônökök, a különbözô szakmák specialistái, s a legtöbb férfi. A másik volt a „közönségesek” osztálya, amelyet a gyermekek, a fiatalok, nôk és ezek férfi szolgái alkottak. A törzsön belül a fônöki rang örökletes volt és szent. A pap testesítette meg az ôsök istenségét, óriási szellemi hatalom volt, ô döntött az egész közösség sorsát befolyásoló eseményekben. Különleges helyet foglaltak el ebben a társadalomban a nôk: ki voltak rekesztve a törzsi kultuszhelyekrôl, nem léphettek be a férfiak házába, nem vehettek részt a férfi társaságok ünnepségein. Viszont nem voltak kötelesek dolgozni, s fôleg a házi munkáknak szentelték magukat. A gyermekek a beavatási szertartások után vehettek részt a társadalmi életben: e szertartások a lányok esetében az elsô tetoválásokat, a fiúkéban a körülmetélést jelentették. Hiedelmeikben fontos helyet foglaltak el a halottak, akik – szerintük – továbbra is befolyásolták az élôk életét. Számukra az univerzum és a természet egységes egészet alkotott, az istenek a látható világban laktak, a különbözô elemek pedig kis istenségek, saját személyiséggel.

Építészetükre az impozáns méretek voltak jellemzôk: hatalmas kôplat­formokon építkeztek, óriási kôtömbökkel.

A ma már csak néhány ezer lakos által beszélt marquises-i nyelv az ausztronéz – másképp nevezve maláj–polinéziai – nyelvcsaládhoz tartozik. Orális irodalmi hagyományaikban a költészet és a dal elválaszthatatlan egységet alkotnak. Vallási énekeket a különbözô ünnepi események alkalmával adtak elô. A helyi legendák rokonságot mutatnak más polinéziai népek mitikus-legendás tematikájával.

A szigetvilágban 1797-ben jelentek meg az angol hittérítôk; a XIX. század elsô felében az amerikai protestáns papok jelentettek „konkurenciát” számukra. A késôbbiekben a missziós élet meglehetôsen zavaros képet mutatott. Ehhez járult a lakosság közömbössége, sôt, idônként ellenséges viselkedése. A misszionáriusok teljes egészében ki voltak szolgáltatva a fônökök hangulatának; különösen veszélyessé vált a helyzetük, amikor konkrétan be akartak avatkozni a helyi társadalom szokásaiba, vallási rituáléiba, tabut próbáltak áthágni, stb. Ugyanakkor ezek a hittérítôk voltak azok, akik a modern marquises-i társadalom alapjait lerakták.

A szigetvilágban az elsô népszámlálások a XIX. század második felében voltak. Ezek kimutatása alapján a népesség nagyon gyorsan csökkent, átlagosan évente 2 százalékkal. Ez köszönhetô volt annak is, hogy a század közepe táján amerikai tengerészek megtanították a helyi lakosokat arra, hogyan lehet kókuszvirágból alkoholt készíteni; a tapasztalatlan szigetlakók mértéktelenül kezdték fogyasztani az alkoholt, ami sok brutális halálesetet okozott. De súlyos pusztításokat okoztak a betegségek, mint pl. a tuberkulózis. A lakosság számának növekedése csak az 1940-es években indult meg, és a háború után elérte Francia Polinézia legmagasabb ütemű népszaporulatát.

Milyen képet mutat ma a szigetvilág?

A hal ma is bôséges, a növényzet gazdag, a helyi termelés azonban nem képes ellátni a kis számú szigetlakót, ezért Tahitibôl kell a hiányzó termékeket importálni.

A II. világháború után nagyot fejlôdött az oktatás. A munkahelyeket illetôn két lehetôség kínálkozott a lakosságnak: vagy tahiti és mururoai ipartelepeken próbáltak elhelyezkedni, vagy állami vállalatoknál, intézményeknél, hivatalokban: egészségügyben, oktatásban, közmunkákon, postánál, tengeri és légi közlekedésben... „Termelés semmi. Már nem is gondolnak a földjükre” – jegyzi meg nem minden keserűség nélkül a szerzô. Az 1970–1980-as évek már a külsô gazdasági függôséget jelzik: az új generáció az USA-beli mirelit csirkecombot és a coca colát áhítozza, a helyi árukat nem keresik – s a gyerekek egyre jobban elhíznak. A technikai fejlôdés, a pénzszerzés hajszolása, az elektromosság elterjedése az individualizmust léptette a kollektív élet- és létforma helyébe. Szerencsére, 1978-tól egyfajta kulturális reneszánszt élnek a szigetek: visszanyerte létjogosultságát a nyelv, amit ma már az iskolákban is tanítanak, újra felfedezték a hagyományos zenét és dalokat, az archeológia is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Létrehoztak egy Marquises-i Dokumentációs Központot, a helyi művészek pedig Tahitiben állítják ki alkotásaikat.

Az aktuális politikai életben két irányzat létezik: a franciabarát autonomista, és egy kisebbséget alkotó franciaellenes függetlenséget követelô.

A szigetvilág életének fellendítését segítendô, kikötôk, repülôterek, iskolák építését tervezik. Számítanak a turizmusra is, bár a hetvenes években még fôleg csak nagyon öregek látogattak a szigetekre, amelyeknek óriási publicitást hozott a betegségében itt menekvést keresô, azóta már sajnos meghalt, világhírű, belga származású, francia nyelvű sanzonénekes, Jacques Brel, valamint a szintén francia tenger- és óceánkutató tudós, Jacques Cousteau.

A könyv nagyon részletesen tárgyalja – alapvetôen ez a célja, hiszen tulajdonképpen kiállítási katalógusról van szó! – a szigetvilág művészetét, rengeteg illusztráció kíséretében, kezdve az ôskortól egészen a modern korig. Megismerkedhetünk a tetoválásokkal, azok társadalmi jelentôségével, díszítô ékszerekkel – a szerzô véleménye szerint páratlan szépségűek egész Polinézia viszonylatában! –, ruházatokkal, fegyverekkel (nyílvesszôkkel, íjakkal, lándzsákkal), a fônöki-uralkodói botokkal, legyezôkkel, hangszerekkel (mindegyiknek megvolt a maga rituális szerepe, milyen események alkalmával és hol használták ôket), különbözô típusú pirogokkal, stb. Érdekes és izgalmas megtudni, milyen helyet foglaltak el a hagyományos társadalomban a művészek: bár nagy mértékben individualizálódhatott a tehetségük, a stílus kiválasztásában már az „inaskodás” ideje alatt megszerzett – beléjük nevelt – protokoll-stílushoz kellett alkalmazkodniuk. Az ilymódon létrehozott művészi alkotásnak háromféle funkciója lett: rituális, esztétikai és funkcionális. A hagyományos kulturális értékekhez ragaszkodás ma is erôteljes: a tetoválás, a hagyományos ének, zene, tánc, szobrászat a művészi hierarchiában megelôzik a modern, mai kor művészeti alkotásait. Természetesen, a szigetvilág művészetének tárgyalásakor a szerzôk nem mulasztották el Gauguin tevékeny­ségének, művészetének, a szigetekhez fűzôdô kapcsolatának elemzését.

A könyvet mindazoknak ajánlhatjuk, akik alapvetô ismereteket kívánnak szerezni a távoli szigetvilág történelmérôl, demográfiai helyzetének alakulásáról, kapcsolatfelvételérôl a külvilággal, a hagyományos társadalom sok aspektusáról, művészetérôl, gazdasági fejlôdésérôl, a hagyományos, orális irodalomról, zenérôl. A magyar kutatónak, érdeklôdônek természetesen – sajnos! – annál izgalmasabb ez a mű, mivel nálunk ezek a területek gyakorlatilag kiesnek a tágabb kutatások körébôl, alig-alig lehet – s akkor is csak töredékesen – ismeretekhez jutni róluk.

 

Michet Panoff (szerk.): Trésors des îles Marquises. (A Marquises-szigetek kincsei). Musée de l’Homme – ORSTOM – Réunion des musées nationaux, Párizs, 1995. 140 o.

 

Kun Tibor