Klió 1998/1.

7. évfolyam

A római császárok magánélete

 

A neves berlini ókortörténész, aki jelentős alkotmánytörténeti munkáival (Antike Staatsformen: eine vergleichende Verfassungsgeschichte der Alten Welt, 1995; Der Idealstaat: die politischen Theorien der Antike, 1993) és a késő Római Birodalomról írt összefoglalásaival (Der Fall Roms: die Auflösung des römischen Reiches im Urteil der Nachwelt, 1984. Die Spätantike: römische Geschichte von Diocletian bis Justinian 284-565 n. Chr., 1989) szerzett nemzetközi hírnevet magának, ebben a könyvében látszólag könnyebb feladatot vállalt: a római császárok és feleségeik kedvteléseiről, „hobbyjairól”, tágabb értelemben véve magánéletéről szóló forrásadatok összegyűjtésére és csopor­tosítására adta fejét. Mivel a princepsek és augustusok életéről rendkívül sok forrás áll rendelkezésünkre, hétéves gyűjtőmunka és több, ezen témával fog-lal­kozó szeminárium után tett kísérletet az anyag áttekintésére. Vállalkozását röviden mikrotörténeti munkának nevezhetjük, ami azonban rendkívül nagy forrásháttérrel rendelkezik, és tanulsággal szolgálhat mind a művelődéstörté­nészek, mind a történeti antropológia iránt érdeklődők számára.

A történetírók munkái azok, melyek az adatgyűjtés elsődleges forrását képezik: az idősebb Plinius, Suetonius, Tacitus, Cassius Dio, Herodianus, majd Aurelius Victor, a Historia Augusta, Ammianus és Prokopius a leggyak­rabban felbukkanó adatszolgáltatók. Természetesen – mint Demandt is utal rá – mindig kérdéses a források megbízhatósága, és a mai kutató nem tudja felülvizsgálni, hogy a forrásokban felvillanó kijelentések közül melyiket kell rosszindulatú pletykának és melyiket történeti ténynek tekintenie. Demandt végeredményben nem is tesz kísérletet arra, hogy adatait ilyen szempontból minősítse, hiszen felfogása szerint az is jellemzi az általa vizsgált korszakot, hogy mit tartottak lehetségesnek az akkori emberek, milyen körben mozgott fantáziájuk azoknak a történetíróknak, akik tabukat nem ismerve, és talán sokszor a mai bulvársajtó képviselőinek mentalitásával tájékoztatták kortársai­kat a császárok viselt dolgairól. A szerző mégis segítséget ad az olvasónak a hírek valóságértékének megállapításához: szabály szerint azokban az esetekben megbízhatónak kell tartanunk a híradást, amikor a magánéletről tett történetírói megjegyzés ellentétben áll az adott uralkodó politikai jellemzésével. Vagyis amikor egy „jó császár” rossz szokásáról, vagy egy despota jó cselekedeteiről hallunk, annak inkább hitelt adhatunk, mint a nehezen felismerhető túlzásoknak vagy általánosításoknak, melyek egy-egy császár politikai portréját pozitív vagy negatív irányban egészítik ki. Mindenesetre a császárportrékban megjelenő magatartásformák éppen az uralkodói pozícióval járó kötetlenség miatt jól mutatják számunkra azokat a szélső határokat, melyek keretei között az ókor embere az élet lehetséges folyását elképzelte. A történetírók műveinél ritkábban hívhatjuk segítségül az archeológiai leleteket, hiszen egy-egy portré inkább csak az uralkodók vagy feleségeik külső megjelenését, a korabeli frizura- vagy szakáll-divatot idézi fel az utókor számára, míg a császári villák romjai csak közvetve engednek következtetni a mindennapi életre. Demandt tudatosan szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a modern irodalmat, amely egyébiránt csak résztanulmányokat szentelt a császárok magánéletének, hiszen politikai és adminisztratív tevékenységük sokkal fontosabb és a történettudomány számára érdekesebb volt.

Demandt adatgyűjtésének indítéka kimondottan pozitivista: „hogyan is volt tulajdonképpen?”. Ugyanakkor megkísérel teljes képet adni a primér források alapján, tudva, hogy így nem felelhet meg azoknak az elvárásoknak, melyeket a modern történettudomány az egyes, jól körülhatárolható tematikájú munkákkal szemben támaszt. Azt a nehéz kérdést pedig, hogy hivatalba lépésük után egyáltalán beszélhetünk-e még magánéletről az uralkodók tekintetében, hogy nem mosódik-e elkülöníthetetlenül össze a köz érdekében kifejtett tevékenység a személyes szférával, azzal az elhatárolással próbálja megoldani, hogy a magánélethez tartozónak tekint minden olyan tevékenységet, amely nem állt közvetlen kapcsolatban a császár hivatali kötelezettségeivel. A kormányzási tevékenységgel, a jogszolgáltatással, a hadseregvezetéssel és papi tevékenységgel kapcsolatos adatok nem kerülnek tehát feldolgozásra. Bár a két terület közötti határok a dolog természeténél fogva nem lehetnek élesek, mégis a szerző felfogása szerint a magánélethez tartoznak azok a területek, melyek terén a császár nem különbözik más emberektől, de ahol mégis egyéniségként jelenhet meg, szem előtt tartva természetesen, hogy az individuum a kormányzásban is megjelenítődhetett és meg is jelenítődött.

A kuriózumok kedvelőinek ad kezébe Demandt olyan kézikönyvet, amely kilenc, több kevesebb szerencsével tagolt és csoportosított fejezet segítségével kívánja bemutatni az uralkodók mindennapjait Julius Caesartól illetve Augustustól kezdve Justinianusig. Többször utal azonban az egyes életterületek vizsgálata során bizonyos görög előképekre, mikor is a legfőbb hivatkozási alap Nagy Sándor élete. Ugyanakkor gyakran visszatekinthetünk egyes szokásokkal és tevékenységekkel kapcsolatban a köztársaság jeles személyisé­geinek életére is. Az egyes fejezetekben lineáris, kronológikus rendben, mégis felismerhetően korszakonként csoportosítva kapjuk kézhez az érdekesnél érdekesebb és sokszor megdöbbentő adatokat, melyek még a történetírói források legjobb ismerőinek is szolgálhatnak meglepetésekkel. Az egyes életterületek vizsgálata során a Julius–Claudius dinasztia és a jó császárok, a katonacsászárok valamint a keresztény uralkodók kora képez egy-egy történeti egységet. A kései uralkodók életének vizsgálatánál gyakran, de nem mindig, külön vizsgálja a keleti és a nyugati császárokkal kapcsolatos híreket.

Az olvasmányosság és az részletek bősége miatti élvezhetetlenség között ide-oda hajló adattár az alábbi, sokszor erőszakolt összekapcsolásokat felmutató életterületekről zúdítja az olvasó nyakába információit:

– napirend és asztali örömök, mely lehetőséget ad a szerzőnek az étkezési és ivászati szokások mellett a méregkeveréssel kapcsolatos adatok felsorolására is;

– barátok, vendéglátás, kedvenc állatok, mely fejezet bepillantást enged a legfontosabb állami ünnepek lefolyásába is;

– házasság és szerelem, felsorolva a császárok és császárnék csaknem összes házasságtörését, ágyasait, szeretőit, kitérve a homoszexualitás problémájára is;

– testápolás és egészség, ahol érdekes adatokat találhatunk az ókor higiénés szokásaival, a hajviselet divatjának változásaival, valamint az orvoslás korabeli módszereivel és a császári orvosokkal kapcsolatban;

– ruházat, lakás, szolgaszemélyzet, ezen belül adatok az öltözködési szokásokra és kilengésekre, a császári villák történetére, a császári vagyon öröklődésére, és a szolgák tömegének szerepére;

– sport és vadászat, ahol megtudhatjuk, milyen testgyakorlatokat kedveltek az egyes uralkodók, hogyan vadásztak, melyek voltak a kedvenc zsákmány-állatok;

– színház és utazás, a császárok látványosság iránti szenvedélyének részletes bemutatásával és az utazási módozatok, valamint a legjelentősebb hivatalos és magánkedvtelésből megtett utazások felsorolásával;

– irodalom és tanulmányok, a császárok irodalmi tevékenységéről és tanulmányairól valamint zenészi tehetségéről fellelhető adatokkal ;

– vallás és babona, amely nemcsak a császárok vallásos beállítódásáról, istenként való közszerepléseiről, hanem babonaságairól, álmairól és az álmok történeti szerepéről is tudósít.

Szinte valamennyi egykori imperátorról találunk a könyvben adatokat, de mégis vannak főszereplők, akiknek életéről akár pozitív akár negatív kicsengéssel nagyon sok adat maradt ránk: Augustus, Caligula, Nero, Domitianus, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius, Septimius Severus, Caracalla, Elegabalus, Constantinus, Julianus I. és II., Theodosius és Justinianus, valamint a császári hölgyek közül természetesen Agrippina minor és Theodora. Amennyiben egyikőjük-másikójuk személyiségi jegyeivel akarunk megismer­kedni, az igen részletes mutató segítségével újra rekonstruálhatjuk az évezredes digesta-módszerrel készült adattár eredeti, de a tematikus csoportosítás érdeké­ben szétollózott forrásait.

Mind a történettudomány komoly művelői, mind a történeti kuriózumok, a történeti pletykák kedvelői sok izgalmas adattal ismerkedhetnek meg Demandt könyve révén. Hiszen melyik ókortörténet iránt érdeklődőt ne hoznának lázba illetve ne mulattatnának olyan kevésbé ismert adatok és vélekedések, mint például az, hogy a császári palotában nem igen kedvelték a sört, hogy Augustus igen könnyen berúgott, hogy Claudius rendeletben engedte meg a szellentést a császár asztalánál, hogy Commodusnak állítólag háromszáz ágyasa valamint ugyanannyi fiúszeretője volt és nővéreivel is hált, hogy Elegabalus nemcsak magán, hanem szeretőin sem tűrt meg semmiféle szőrzetet, hogy a császári feleségeknek külön orvosuk volt és ezek közül kettő el is csábította páciensét. Hasonlóképpen megtudhatjuk, hogy eunuchokat először Claudius alkalmazott magánszolgaként, hogy a császárok többségével ellentétben Caligula nem tudott úszni, hogy mind közül Gratianus volt a legjobb céllövő, hogy Commodus azzal is kihívta arisztokrata kortársai rosszallását, hogy több, mint hétszázszor lépett fel gladiátorként, hogy majd mindegyik uralkodó fiatal korában megtanult egy hangszeren játszani, s hogy Augustus villámcsapás ellen egy tengeri borjú bőrét viselte szakadatlanul. És lehetne még sorolni a mulattató és komoly példákat, melyekből az olvasó tényleg egy – nem csak korban, hanem életfelfogásban - másik világ lehetőségeivel, kicsapongásaival, mondhatjuk „életérzésével” ismerkedhet meg.

Az ókortörténet különböző részterületeivel foglalkozók közül a jogtörténész is haszonnal forgathatja a könyvet. Számtalan ismert vagy eddig csak szakmunkák lábjegyzeteiben elrejtett adatra lesz figyelmes: különösen érdekes a jogi szempontok döntő szerepe a köz- és a magándolgok, a köz- és a magánszféra elválasztásában. A „princeps legibus solutus” (a princeps fel van oldva a törvények követése alól) elv igazolására lépten nyomon találhatunk példát, legyen az a pénzben való kockajáték tilalmának figyelmen kívül hagyása Augustus részéről, vagy a méregkeverés elleni szabályok áthágása, ha a császárnak készült a szerelmi bájital, vagy a köztudott vérfertőzés büntetlenül maradása, ha az elkövető gyerekkorában a Caligula gúnynevet kapta. Példákat találunk az augustusi házassági törvények hatástalanságára éppúgy, mint a jogszabályok pedáns követésére, pl. mikor Vespasianus a latinjogú Flavia Domitilla feleségül vétele előtt, az arát örökbefogadás útján teljes jogú polgárrá tétette. Ismételten csuklik a jogtörténész, amikor azt olvassa, hogy az egyes jogászok felfogása szerint házasságképtelen – mert impotens – Honoriusnak két felesége is volt (igaz mindketten szűzen maradtak), vagy ha tudjuk, hogy a homoszexualitás tulajdonképpen főbenjáró bűncselekménynek minősült, mégsem vádolta be senki Tiberiust, Caligulát, a biszexuális Galbát vagy Vitelliust, még kevésbé Domitianust és Hadrianust. A XII táblás törvények tilalma ellenére, mely szerint a városon belül tilos a temetkezés, Trajanus hamvait híres oszlopa alapzatában helyezték örök nyugalomra, s – ha hihetünk a forrásoknak – Septimius Severus szintén törvényellenesen 100 fiúgyermeket kasztráltatott, hogy azok fia, Caracalla feleségének szolgálhassanak, pedig az ifjú férj inkább saját neme iránt mutatott érdeklődést. Érdekesség, hogy a késő császárkorban rendeletekkel biztosították a kiszolgált cirkuszi állatok nyugellátását, valamint a versenylovak napi abrakadagját. Számos példát találunk a vallási élettel kapcsolatos jogszabályokra is. Feltűnő a jogi források idézésében fel-fel bukkanó következetlenség.

A recenzens csak remélni tudja, hogy sikerült kedvet csinálnia ehhez az anyag gazdagsága miatt (csaknem 2700 lábjegyzet) nem mindig egyszerűen emészthető kézikönyvnek is beillő adatgyűjteményhez, mellyel szemben csak egy igazi kifogást emelhet, ami viszont inkább ízlésbeli, mint tudományos kérdés: Demandt néhány helyen, egyes szokások vagy külső jegyek bemutatása során anakronisztikus párhuzamokat von hősei, a római császárok vagy császárnék és a náci Németország egyes vezetői között. Amennyire nem jellemző ez az ő tudományos szintjén, annyira szükségtelen is ebben a sok pozitív rácsodálkozási lehetőséget nyújtó tudományos munkában, amely kiegészítve Paul Veyne római magánélettel foglalkozó művét (in: Geschichte des privaten Lebens. 1. Vom Römischen Imperium zum Byzantinischen Reich. 1989, – francia első kiadása: 1985) mind filológusoknak, mind történészeknek, mind történelem­tanároknak hasznos olvasmány lehet.

 

Alexander Demandt: Das Privatleben der römischen Kaiser (A római császárok magánélete) München: Beck, 1996. 287 p.

 

Szabó Béla