Klió 1998/1.

7. évfolyam

Imperium sine fine dedi

(Vergilius: Aeneis 1, 279.)

 

A római határ (limes) kutatása a legutóbbi időkig a túlnyomórészt határvédelmet alkotó katonai létesítmények leírásából és értékeléséből, valamint az abból levonható történeti következmények, hadászati és kisebb mértékben gazdasági vonatkozásainak megállapításából állt. Az utóbbi években azonban – mint azt a rendszeresen megrendezett limes-kongresszusok megjelent kötetei is mutatják – néhány tanulmány már felvetette a limes összekötő szerepét, a katonaság és a helybeli lakosság, valamint a római birodalom határán belül és kívül élők kapcsolatát. Más fórumokon ennél behatóbban is foglalkoztak a különféle határvonalak összehasonlító vizsgálatával, s konferenciákat rendeztek a római birodalom határainak újszerű vizsgálatára, összefoglaló művek is születtek a rendelkezésünkre álló írott és tárgyi források rendszerezésére. Hugh Elton ezekkel a gondolatokkal nyitja könyvét, mely ebből az új megközelítésből nyújt szintézist közérthető stílusban, mivel a kötet hallgatók számára (is) íródott. Mint az előszó is jelzi, nem narratív eseménytörténetet olvashatunk.

Az első fejezet (Introduction to Frontiers) elméleti bevezetést nyújt, mely általánosságban, illetve a római birodalomra vonatkozóan tárgyalja az eddigi jellemző leírásokat, a különféle, sokszor más társadalomtudományok által felállított és több-kevesebb sikerrel alkalmazott modelleket. Fontos megismerni, hogy a határ alatt mit értettek maguk a rómaiak, a modern értelemben vett pontos határvonalat vagy inkább egy határzónát. Elton szerint többféle, egymást átfedő határ létezett, mely négy elkülöníthető rétegből áll (római katonaság és a civil lakosság, a bennszülöttek és a barbárok). Mindegyik réteg különféle zónákat (politikai, társadalmi, etnikai, vallási, nyelvi, gazdasági és katonai) alakított ki, és ezek együttesen jelentették a római határt. Ezt a szerző szerint legszebben Antoninus, egy római tiszt története jellemzi (Amm. 18,5; 19.1), aki kihasználva a Mezopotámia határvidékén megszerzett katonai információkat, a perzsákhoz szökött, mivel a római hatóságok üldözték (korábban magánsze­mélyektől eladósodott, az adósság pedig a kincstárra szállt). Miután egy villát vásárolt a Tigris-folyó mentén , s ott a rómaiak elfogással fenyegették, felajánlotta szolgálatait II. Sapor perzsa királynak.

A második fejezet (The Establishment of the Roman Empire) a köztársaság korától tekinti át az új területek megszerzésének módját és azok provinciává való alakítását, a határok kijelölését és azok jelzését. Természetesen a megoldások régiónként különböztek: más volt a helyzet a már fejlett, a rómaihoz hasonló vagy ahhoz alakítható közigazgatással rendelkező területeken és például a nyugat- és közép-európai új területek esetén. A szerző hosszan elemzi a nyelvi sokszínűség kérdését, megállapítva, hogy ahol tehették, a rómaiak meghagyták a különféle népek nyelvhasználatát és szokásait. A birodalomban utazó vagy az átvezényelt katona új nyelvekkel, szokásokkal volt kénytelen szembenézni, s ilyen szempontból a mai fogalmunkkal multikulturális birodalom határának átlépése sem jelentett különbséget. (Termé­szetesen a határon túl nem működött a közigazgatás és igazságszolgáltatás, és nem léteztek az antik értelemben vett városok.) A római birodalmon belül élők legalább annyira különböztek egymástól, mint a rómaiak a barbároktól.

Noha szűkebb értelemben nem számíthatók a római határhoz az azon túl fekvő államalakulatok, magától értetődő, hogy az azokkal kialakított viszony elsődleges volt a határvédelem megszervezése szempontjából, s ez alkotta a következő fejezet (Allied Kingdoms and Beyond) témáját. Cassius Dio leírása szerint a szövetséges királyságok adót fizettek, katonát adtak, ajándékot küldtek és előkelőket vendégeltek meg, valamint részt vettek a rómaiak által megjelölt időpontban és sereggel közös katonai vállalkozásokban. Elton szerint a rómaiak inkább tekintették az impérium részének ezeket az államalakulatokat, amit az is mutat, hogy a túl nagy önállóságra való törekvés eredménye általában a katonai megszállás lett. Nehezebb a barbaricummal fennállt kapcsolatok elemzése. Ahol jól látható védelmi rendszer épült ki (pl. a Hadrianus-fal Britanniában, vagy a rajnai és dunai limesszakaszok), ott a határ könnyedén meghatározható. Nehezebb a keleti, például az arábiai határ meghúzása. A határokon túli római jelenlét mindig megfigyelhető, s Elton szerint ez lényegileg nem különbözik attól, ahogy a késő köztársaság korától kezdve a későbbi provinciák területét elfoglalták, majd a birodalomhoz csatolták.

A következő fejezetben (Consolidation of the Rhine Frontier) esettanulmány jelleggel elemzi a romanizáció folyamatát, a bennszülött és a katonai létesítmények kapcsolatát, megállapítva, hogy a megszállás katonai eseményein és a közigazgatás kiépítésén túl a veteránok letelepítése is hozzátartozott a terület végleges elfoglalásához.

A határhoz, jellegéből következően hozzá tartozott jelentős számú katonaság, melyben – néha egy-egy erődben is – többféle anyanyelvet beszélő, különféle kultúrájú népek fiai állomásoztak. Nem passzív fogyasztó volt e réteg: mint ahogy azt a Függelékben közölt Stobi-papirusz szövege bizonyítja, egyrészről saját földjük volt, melyet ők műveltek és védtek meg, másrészről pedig húst a környékbeliektől vásároltak. Így szerezték be a ruházkodáshoz szükséges alapanyagokat, illetve egyes késztermékeket is. Jelentős volt a katonaságnak az infrastruktúra (utak, hidak és csatornák) kiépítésében és karbantartásában való részvétele is, s gyakran vették őket igénybe polgári települések építésénél. Emellett voltak rendfenntartó, csendőrségi jellegű feladataik. A példát a Dura Europos anyagából veszi szerzőnk, mely példátlanul gazdag mind írásos forrásokban (papiruszok), mind pedig tárgyi emlékekben. Érdekes, hogy például a csata közben elesett római és perzsa katonák felszerelése csak a díszítésben tért el. Nagyban különbözött a város az itáliai vagy a görög városoktól, a katonai jelenlét az ott lakók számára gazdasági előnyt jelentett, míg változást életükben kevésbé okozott (ellentétben például a Rajna vagy a Duna mentén élőkkel).

A leghosszabb fejezet foglalkozik a határ kereskedelmi aspektusaival (Commercial activity). Természetesen a kereskedelem már korábban is megkez­dődött, mind a távolsági, mind pedig az interregionális kapcsolatokon keresztül. Utóbbi is változatlanul folytatódott a római védelmi rendszer kiépítése után. Kereskedők már a katonai hódítás előtt, hírszerzői feladatokkal is megbízva jártak a határokon túl. Nem véletlen, hogy lázadások esetén gyakran őket ölték meg először, minden bizonnyal azért, mert a római államhatalom képviselőit látták bennük. A legfontosabb feladatuk az ilyen állami alkalmazásban álló kereskedőknek a hadsereg ellátásához szükséges gabona beszerzése. Emellett állatokat, rabszolgákat, értékesebb nyersanyagokat (arany, ezüst, borostyánkő) hoztak be. A távolsági kereskedelemmel ellentétben a császári (provinciális) igazgatás által irányított kereskedelem interregionális jellegű volt. Kiviteli tilalom, illetve mennyiségi korlátozás alá csak a katonai célra (is) felhasználható nyersanyagok (bronz, vas), késztermékek (fegyverek), illetve néha a gabona esett. A luxuscikkek kivitele azonban régészetileg is jól nyomon követhető. Példának szerzőnk Palmyra városát idézi, mely a római hódítás előtt gazdag város volt, az átmenő kereskedelem központja. A római jelenlét növekedésével a forgalom azonban csökkent, s a IV. századra a palmyrai feliratok eltűnnek, a városból csak görög és latin nyelvűek ismeretesek, noha közvetett adatból van bizonyítékunk a kereskedelem folytatódására.

A zárófejezet (Across the Border) különféle példákon keresztül mutatja be a határ két oldalának kapcsolatait. Röviden leírja többek között a perzsa határvidéket, ahol a többi provinciához képest nagyobb volt az átjárás, a kereszténység terjedésével nemcsak a hívek léphették át a határt, hanem a könyvforgalom is jelentős volt. Africa provinciában jelentős a nomádokkal való gazdasági kapcsolat, akik elsősorban állati eredetű termékekkel kereskedtek a rómaiakkal: a Duna-vidékről pedig a kvád területen (Cifer-Pác) a rómaiak által létesített építményt emeli ki; megállapítva, hogy a római határzónát inkább politikai és kevésbé kulturális tényezők alakították ki.

A kötet konklúziója szerint a rövid ideig vagy rossz uralkodó császárok tettei kevésbé gyakoroltak hatást a határon történtekre. A határ sok szempontból, noha állandó figyelmet gyakorolt a központi irányítás, a saját életét élte a mindennapok világában. Olyan új modellt vázol fel Elton, mely a római írásos források birodalomközpontú szemlélete helyett több szempontból közelíti meg az együttélés problémáit. Mivel a határ definiálja a birodalmat, nemcsak szó szerinti, de átvitt értelemben is, így a határ újszerű megközelítéséből következően a birodalomról is új képet nyerhetünk, újraértelmezhetjük az itt a címben megnevezett, szerzőnk által is többször említett idézetet. Noha a kötet egyes általános megállapításai a szakemberek számára felületesnek tűnhetnek, és a példák kiválasztását is lehet vitatni, mindenképpen hasznos bevezetést nyújt a munka a római határ kutatásába.

 

Hugh Elton: Frontiers of the Roman Empire (A római birodalom határai) Batsford: London 1996, IX+150 oldal, 17 ábrával és 4 táblázattal.

 

Lengvári lstván