Klió 1998/1.

7. évfolyam

Magyar dukátok Regensburgban

A kiállítási katalógusok ritkán keltik fel a recenzensek érdeklődését. Mivel e kiadványok a lehető legszélesebb közönség figyelmét igyekszenek magukra vonni, nem a szaktudományos, hanem az ismertető-bemutató jelleg nyomja rájuk bélyegét. Feladatukból következik, hogy nem az értekező, behatóan elemző, érvelő – a laikusok számára sok esetben meglehetősen száraz – stílus jellemzi őket, hanem olvasmányosságra, színes illusztrációk közlésére törekszenek, s ezzel szinte riasztják a „műértő” szakembereket. Tartalmilag ritkán hoznak újat, inkább a meglévő ismereteket foglalják össze, általában közérthetően szintetizálnak, így azután szinte alig kapnak helyet a szaklapokban. Az igazi tudományos „újdonságok” fokozatosan, többszörös hígítással – a napilapok híradásait követően, lehet, hogy éppen katalógus formájában – jutnak el a széles publikumhoz. Ritkábban fordul elő az, hogy a katalógus megjelenése indukálja a tudományos várakozást. Jelen esetben olyan kiállítási ismertető bemutatására kerül sor, amelynek nyomán több ország numizmatái, pénz- és gazdaságtörténészei várhatják a folyamatban lévő munkaigényes feldolgozás befejezését, az eredmények szakfolyóiratban vagy monografikus formában történő közzétételét.

Silvia Codreanu-Windauer tanulmánya tájékoztat arról, hogy két éve – 1995-től kezdődően – módszeres régészeti feltárást folytatnak a regensburgi óvárosban. E térségben állomásoztak egykor a római legionáriusok. Később pedig a városba költöző zsidók laktak a környéken, írott források a XI. század elejéről bizonyítják ezt, a régészek pedig tárgyi bizonyítékkal szolgáltak akkor, amikor feltárták a középkori zsinagóga falait. Bár az 1939. évi óvóhelyépítés alkalmával alaposan megbolygatták a terepet, szinte csodával határos módon nem bukkantak rá azokra a fazekas termékekre, amelyeknek tartalma régészeti és numizmatikai szenzáció lett.

1996 augusztusában kezdetben néhány aranypénzt fordítottak ki a földből, majd cserépedények maradványai és újabb aranyak kerültek elő. Az összetört, illetve a viszonylag ép kis korsó összesen 400 aranyforintja már önmagában is ritka nagyságú leletnek számított, néhány nap múlva azonban egy színültig telt – immár harmadik – korsócska további 224 dukáttal gyarapította a kivételesen gazdag lelet darabszámát. A régészek ezt követően elektromos fémkeresőt is alkalmaztak, de több veretet már nem sikerült találniuk. Behatóbb helyszíni vizsgálat nyomán valószínűnek tartják, hogy korábban érintetlen, teljes lelet került elő. A három igen kicsi – egy, illetve másfél deciliteres – cserépedényt Regensburg környéki fazekasok készítették, nyilván méretük miatt esett rájuk a gazda választása, aki a ház pincéjében helyezte biztonságba pénzvagyona értékes darabjait. Mivel a dukátok jó hatszáz esztendeig háborítatlanul pihentek a földben, egyetérthetünk a régésszel abban, hogy a rejtekhely kiválasztása jó érzékre, alapos helyismeretre vallott.

Az összesen 624 dukátot Gerd Stumpf, a müncheni Staatliche Münzsammlung főmunkatársa vizsgálta meg közelebbről. Tanulmányából derül fény arra, hogy e regensburgi dukátegyüttes Bajorországban a legnagyobb a maga nemében. Évszázadokkal ezelőtt – ugyancsak az egykori zsidónegyedben – állítólag 700–800 aranyforintot talált egy kőműves, de az nem maradt az utókorra, s nem is vették nyilvántartásba a veretek jellemző adatait. Századunkban, az első világború előestéjén 55, majd a II. világháború előtt 47 aranyból álló lelet ismert; az előbbiben 48, az utóbbiban viszont csak 1 magyar dukát volt.

Az ismertetés tárgyául szolgáló lelet 624 dukátjából 543 példány – 87 százalék! – magyar aranyforint, a velencei dukátok száma 52, (nem éri el a magyar dukátok 10 százalékát sem), csehországi verdékből 26, végül egy-egy aranyforint pedig Nürnbergből (V. Frigyes várgrófé), Görzből, illetve Rómából származik. A tekintélyes kincslelet elrejtésének vélhető esztendeje 1388. Ekkor ugyanis a bajor hercegek – Bölcs Frigyes és Ruprecht – megostromolták a sváb városszövetségbe tartozó Regensburgot, s a pénzét féltő tulajdonos feltehetően rettegett a hercegi csapatok fosztogatásaitól.

A magyarországi aranyforintok négy uralkodónk korából származnak, Károly Róbert pénzverését 1, I. Lajosét 221, Mária rövid országlását 316 – a lelet hazai vereteinek csaknem 3/5-e! –, Zsigmond uralkodásának első éveit pedig 5 dukát reprezentálja. A szerző a lelet összetételének bemutatása után vázolja a pénzverés fejlődési útját a denároktól a garasokon át az aranyforintok megjelenéséig. Rövid történeti áttekintésében Magyarország kapta a legnagyobb teret, de mértéktartó módon ismerteti Velence és Csehország pénzverését is. A magyar aranyforint – miként az általánosan ismert – firenzei minta nyomán készült, a lelet egyetlen „KAROLV REX” köriratú verete, illetve I. Lajos aranyainak egy része egyértelműen bizonyítja ezt. Keresztelő Szent János képét csak később váltotta fel Szent László alakja, amely azután évszázadokon át meghatározta a magyar dukátok éremképét.

Alfejezetet szentelt Stumpf a kamaragrófok tevékenységének, ismerteti a bérleti rendszert, a nemesérc-beváltási monopóliumot, a középkori Magyar Állam kivételesen jelentős aranybányászatát, amely az olasz és a délnémet kalmártőke érdeklődését egyaránt felkeltette. Érinti a verdejegyek kérdését, amely a pénzverés kronológiája szempontjából elengedhetetlenül fontos, hiszen századokon át nem tüntették fel az emisszió évszámát, így a numizmaták egyéb fogódzók alapján kénytelenek a veretek korrendjét megállapítani.

A részösszefoglalás magva az, hogy a XIV. század második felében a térség nagyértékű pénzeinek forgalmában meghatározó szerepet játszott a magyar aranyforint, mellette a velencei zecchino és a csehországi aranyforint kapott jelentősebb teret, illetve a nyugati térségben már terjedő rajnai aranyforint ekkor még nem nyomult be e délnémet régióba. Nyomatékosan hangsúlyozza azt, hogy a lelet nyomán a Mária-kori pénzverés jelentősebb lehetett annál, amit eddig feltételeztek róla. Stumpf meggyőződéssel állítja, hogy az igen nagy összegű aranypénz gazdája olyan zsidó pénzember lehetett, aki hitel- és zálogügyletek révén gyarapította vagyonát.

A katalógus harmadik fejezetében Heinrich Wanderwitz arra a fogós kérdésre keres választ, hogy mennyit is érhetett a 624 dukát a maga korában. A rendelkezésre álló források nyomán arra lehet következtetni, hogy Regensburg lakosságának többsége ennél kevesebbel volt kénytelen beérni, de akadtak olyan vagyonos kereskedők, akik 5000 dukát feletti összeggel rendelkeztek. A 624 dukátért két házat lehetett volna venni Regensburgban, persze azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a dukátok gazdája pénzvagyonának csupán egy részét helyezte biztonságba, összvagyona nyilván többre rúgott ennél. Értékes ingatlanok, földterületek elzálogosítása több ezer dukát fejében történt, persze e korban a későbbi birodalmi normákhoz képest a kamatláb is igen magas volt, bizonyítható, hogy esetenként meghaladta a 16 százalékot, de Regensburg városa 10 százalékos kamatteherrel is kapott kölcsönt.

Az 56 oldalas katalógust számos színes felvétel – köztük I. Lajos aranyainak nagyított képe teszi vonzóbbá. Ezenkívül számos fekete-fehér felvétel, egy-egy rekonstrukciós ábra, illetve térkép, továbbá 42 dukát mérethű fotója és néhány oklevél kicsinyített mása kelti fel az olvasó érdeklődését. A katalógus tanulmányainak szakmai színvonala és technikai kivitele olyan, hogy bizalommal nézhetünk a lelet későbbi, értékelő feldolgozása elé.

Der Goldschatz vom Neupfarrplatz. Ein spätmittelalterlicher Münzfund in Regensburg (Neupfarrplatzi aranykincs. Késő középkori éremlelet Regensburgban). Beiträge von Gerd Stumpf, Silvia Codreanu-Windauer, Heinrich Wanderwitz. Museen der Stadt Regensburg, Historisches Museum, 1997. 56 old.

Buza János