Klió 1998/1.

7. évfolyam

Leonardo Bruni „Historiae Florentini Populi” című műve

 

Hans Baron – a reneszánsz szellemiség és historiográfia kiváló ismerője – ebben a tanulmányában Leonardo Bruni történelemszemléletének eredeti és újszerű vonásait tárja fel, mind tartalmi, mind módszertani szempontból. Elemzésének tárgya a firenzei kancellár-történetíró 1415–1444 között alkotott műve, A firenzei nép története. Leonardo Bruni (1369–1444) pályafutása a XIV–XV. századi itáliai humanista tudósok tipikus életútja. Az 1390-es évekig jogot és retorikát, továbbá görög nyelvet, filozófát tanult Firenzében, majd 1406–1415 között a pápai kúriában titkári teendőket látott el, és 1427-től haláláig Firenze városának kancellárja volt. Hasonló életutat járt be kancellárelődje Coluccio Salutati, továbbá Pier Paolo Vergerio, Poggio Bracciolini, Giannozzo Manetti.

Bruni történetírói szemlélete az itáliai reneszánsz, különösen a firenzei reneszánsz szellemiségének tágabb összefüggés-rendszerében tárható fel. A XIII. század második felétől az itáliai reneszánsz politikaelmélete két forrásból táplálkozott: a retorikai hagyományokból és a skolasztikus filozófiából. A bolognai egyetem mesterei megteremtették az „Ars Dictaminis” műfaját. A XIII. század végétől már olyan hivatalos levelek írásának módszertanával is foglalkoztak a mesterek, amelyek a városállamok politikai-diplomáciai kérdéseivel foglalkoztak és beszédeket is tartalmaztak. A XIII. század második felétől jellemző volt, hogy a retorikában jártas dictatoresek a párizsi és az orleans-i egyetemen folytatott tanulmányaik révén megismerkedtek a cicerói retorikai hagyománnyal és előtérbe került a klasszikus szerzők tanulmányozása (Livius, Sallustius). A skolasztikus filozófia, az aristotelési államelmélet és az újplatónikus morálfilozófai nézetek először szintén a bolognai jogászok körében terjedtek el.

Mindezeknek a tényezőknek fontos szerepe volt a retorikus történetírás kialakulása szempontjából, amelynek alapvető jellemzői: a klasszikus latin nyelv felelevenítése, a filológiai tevékenység és az inventio és az eloqentia követelménye a történetíróval szemben. Itália városállamaiban a XIII. század második felétől a retorikában jártas dictatoresek – a papokat háttérbe szorítva – krónikákat és tanácsadó könyveket írtak, amelyeket a városok vezetőinek, illetve önkormányzati testületeinek címeztek.

Brunetto Latini, Dino Compagni, Alberto Mussato, Bartolus of Saxoferrato és Páduai Marsilius politikai-történeti műveiben olyan politikai nézetek fogalmazódtak meg, amelyek Leonardo Bruni historiográfiai elképzeléseire is nagy hatást gyakoroltak.

A szellemi források és az észak-itáliai városok küzdelme a német-római császárság és a pápaság univerzalisztikus hatalmi törekvéseivel szemben progresszív politikai eszmék megfogalmazásához vezettek. Egyrészt a szuverén politikai hatalmak pluralitásának elve a városállamok szabadságának (libertas, illetve libertá) védelmét jelentette, amely a politikai függetlenség fenntartását és a republikánus önkormányzat megteremtését foglalta magában. Másrészt a városállamok mint szuverén politikai testek szabadságukat akkor őrizhetik meg, ha a polgárok magánérdekeiket alárendelik a közérdeknek és a közjót helyezik előtérbe. A népszuverenitás elvének érvényesülése, a polgárok virtusának kibontakozása garanciát biztosít a libertas megőrzésére és a politikai test növekedését, virágzását idézi elő. A tanulmány szerzője fölveti a kérdést, hogy a firenzei reneszánsz egyik kiemelkedő kancellár-történetírója, Leonardo Bruni mennyiben örököse a politikai hagyományoknak, továbbá historiográfai szemlélete milyen újszerű, előremutató vonásokat tartalmaz.

Leonardo Bruni: Historiae Florentini Populi című művében áttekintést nyújt Itália, különös tekintettel a toszkán városállamok közül Firenze történelméről, az antikvitás időszakától a Hohenstaufok hatalmi törekvéseinek koráig. A mű I. könyvében a Római Birodalom felemelkedésének és hanyat­lásának folyamatát elemzi. Számára a római történelem példaértékű, hiszen a városállam birodalommá válásában a virtus kibontakozásának meghatározó szerepe volt. A kancellár-történetíró kiemelte, Róma példája azt is bizonyítja, hogy a politikai és a katonai erények csak republikánus államformában tudnak szabadon kibontakozni. Művének alapvető vezérfonala annak hangsúlyozása, hogy a libertas és a közösség nagysága, hatalma illetve a virtus érvényesülése és az egészséges államforma között szoros kapcsolat van. Másrészt, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a firenzei politikai gondolkodás fontos eleme a XIII. század elejétől, hogy Firenzét „második Róma”-nak nevezik, hiszen megalapítása, felépítése Róma mintájára történt. Ezzel a nézettel már az 1231. előtt íródott Chronica de origine civitatis című műben is találkozunk. Leonardo Bruni is megemlíti – Ciceróra, Sallustiusra és Florusra hivatkozva –, hogy Firenzét Sulla veteránjai alapították. A firenzei nép történetében a két nép egységes politikai testté válásának folyamatát analóg módon írja le. Véleménye szerint ahogyan az Imperium Romanumot a populus Romanus virtusa teremtette meg és tette naggyá, Firenze dicsősége a populus Florentinus virtusának gyümölcse.

A történetíró a II. könyvben elemzi részletesen Firenze történetét római alapításától 1402-ig. Bruni bemutatja azt a folyamatot, ahogyan a firenzei nép közösségi szelleme, a köz érdekeit szem előtt tartó érzülete formálódott és ennek okait, motivációit is leírja. Szemléletének újszerűsége abban is kifejezésre jut, hogy a külpolitikai tényezőket és a belpolitikai folyamatokat szoros összefüggésben vizsgálja. Ily módon Firenze politikai függetlenségének megőrzése a német-római császárság hatalmi törekvéseivel szemben és a ghibellin nemesség kizárása a politikai hatalomból (1293, Igazságosság rendje) olyan belső hatalmi egyensúly kialakulását idézte elő, amely a város gazdasági virágzásában, a polgárok (populus) politikai-katonai erényeinek érvényesülésében öltött testet. Mindez Firenze territoriális hatalmának kiteljese­déséhez, tehát sikeres külpolitikai lépésekhez vezetett (Arezzo és Pisa elleni hadjáratok).

A II. könyv értékes és egyben érdekes része az, amelyben a libertas védelme, a despotikus hatalom elutasítása az 1342-es politikai krízis elemzése során fogalmazódik meg. A kancellár-történetíró a krónikaírókkal szemben – különös tekintettel a Villaniakra – a hercegi hatalom kiépülésének okát elsődlegesen nem a kereskedőházak pénzügyi összeomlásában látja, hanem Firenze Lucca elleni sikertelen hadjáratában. A külpolitikai katasztrófa a belső hatalmi egyensúly felbomlását, egyeduralom megteremtésének lehetőségét eredményezte. Azonban, a firenzei krónikák szemléletével ellentétben, a des­po­tikus hatalom összeomlásának okát nem a herceg kegyetlen természetében látja, hanem abban, hogy hatályon kívül helyezte a firenzei állam alkotmányát. Ebben a helyzetben a populus Florentinus a concordiát helyreállítván, sikeresen lépett fel az egyeduralom felszámolása érdekében és megvédelmezte a libertas.

Hans Baron ebben a tanulmányában az elméleti folytonosságra utaló vonásokat és az előremutató jegyeket is elemzi. A cikk szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy A firenzei nép története olyan politikatörténeti munka, amely annak okait, törvényszerűségeit igyekszik feltárni, hogyan vált Firenze városa olyan szuverén állammá, hogy mind az itáliai, mind az európai hatalmi-politikai egyensúly fenntartásának fontos tényezője lett. Bruni a folyamat bemutatása során – Róma történelmét modellként használva – a belpolitikai és külpolitikai tényezőket szoros összefüggésben elemzi. A történetíró kiemelt fontosságot tulajdonít a libertas védelmének, a hatalmi egyensúly megterem­tésének és fenntartásának, továbbá szükségesnek tartja a polgári milícia felállítását a zsoldoskatonasággal szemben, mivel ez a városköztársaság szabadságát veszélyezteti.

Leonardo Bruni történetírói szemlélete, stílusa nagy hatást gyakorolt Firenze kancellártörténetíróira, így Poggio Bracciolini, Bartolommeo della Scala nézeteire is. Bruni alkotását – bár kritikusan – forrásként kezelte Niccolo Machiavelli és Francesco Guiccardini is Firenzéről írt történeti műveikben.

 

Hans Baron: Bruni’s Histories as an Expression of Modern Thought (Bruni „Histories” című műve, mint a modern gondolkodás, szellemiség egyik alkotása), In: Hans Baron: In search of Florentine Civic Humanism (Essays on the Translation from Medieval to Modern Thought), Princeton University Press, 1995. Vol. I. 68–93.

 

Aszalós Éva