Klió 1998/1.

7. évfolyam

Micu-Klein püspök

 

F. Pall, a kiváló kolozsvári történész munkája Inochentie Micu-Kleinről, az erdélyi román nemzeti mozgalom úttörőjéről Nyugaton jelent meg, kevés példány jutott belőle szülőhazájába, Erdélybe, de Magyarországra is. Azért ismertetése, hat év múlva sem felesleges.

Az ismert medievista eddig egyetemes történeti és segédtudományi munkásságáról volt ismeretes. Nemcsak a Documente privind istoria României erdélyi sorozata köteteinek volt munkatársa, annak középkori köteteibe írt tanulmányokat, vett részt többkötetes munkálatai szerkesztésében, ajándékozta meg a szakembereket egyetemes történeti írásokkal, forrásmunkákkal, hanem a kolozsvári egyetem keretében évtizedeken keresztül volt az egyetemes középkori diszciplina értő professzora, diáknemzedékek oktatója és nevelője. Szemben a Lupas-iskolával, F. Pall az egyetemes történeti vonulat Marinescu vezette irányzatának híve volt, és munkásságával szélesebb, európai távlatokat nyitott olvasói és diákjai előtt, s a román múlt kontinentális beágyazására törekedett. Mint erdélyi történész nemcsak az itteni népek és források nyelvét ismerte, hanem – hála nyugati tanulmányainak – a német mellett a franciát és az olaszt is.

A képzettsége és munkássága révén medievistának elismert F. Pall a jelen kötetben azonban új területen mutatkozik be. Talán egyháza, az egyetlen tollvonással, erőszakosan megszüntetett román görög katolikus vallással szemben is adósságot akart törleszteni, mikor annak egyik legjelentősebb és legbátrabb püspökét, Inochentie Micu-Kleint választotta munkája tárgyául. Pontosabban az erdélyi püspök római száműzetése éveit (1745–1768), melyek tevékenysége delétől egészen haláláig terjedtek, egy hasznos élet tragikus záró szakaszaként. A püspökre vonatkozó forrásanyagra nemcsak római kutatóútja során figyelhetett fel, hanem életének nyugaton töltött utolsó évei alatt is. Medievista felkészült­ségének, nagyszerű latin ismereteinek és nyelvtudásának köszönhetően F. Pall nemcsak kiváló tanulmánnyal, hanem szakszerű forrásközléssel is megajándékozza az érdeklődőket és érdekelteket. Mert noha a kötetnek az említetteknél több része van, vitathatatlan, kiemelt két részben van az igazi nóvum.

Szerkezetileg rövid előszó után bevezető következik, amely megismerteti az olvasót Inochentie Micu-Klein életével és küzdelmes egyházi pályájával. Könyvének hőse egy évvel azután született, hogy Lipót császár 1699-ben kibocsátotta a román görög katolikus egyház engedélyezésére vonatkozó diplomáját. Ismeretes, hogy e lépéssel az erdélyi és partiumi románság jelentős része elismerte Róma egyházi fennhatóságát és az egyházi unióval nagy lépést tett előre művelődési és politikai felzárkózása útján, az európai értékekhez való igazodás tekintetében. Ezután indul meg valójában a román ifjak képzése nyugati egyetemeken, elsősorban Rómában, akik aztán hazatérve, alapos felkészültség birtokában, Erdélyben megkezdik a harcot a román nép felemelése érdekében, az egyházszervezésben, a művelődésben, egyházi és politikai téren dolgoznak a román nép emancipációja érdekében.

I. Micu-Klein ennek a küzdelemnek első nagy alakja. Nagyszeben környékén, Códon (Zoodt, Sadu) 1700-ban született, román unitus családból. Nagyszebeni és gyulafehérvári iskolázás után a kolozsvári jezsuita kollégiumban tanult, ahol a filozófiai kart végezte el. Tanárától, Franz Faschingtól, a román nép római származásának tanát sajátította el. Kollégájától, Boér Istvántól tudjuk, hogy kiváló diákként a magisteri címet is megszerezte. Később ösztöndíjasként a nagyszombati jezsuita egyetem teológiai fakultását látogatta, s 1726-ban maga is belépett a jezsuita rendbe. Tehetségének, helyzetének és képzettségének tulajdonítható, hogy pályája nagy ívben szárnyalt felfelé, így 1729-ben már elnyerte az erdélyi román görög katolikus püspöki méltóságot. Noha kezdetben a Fogaras püspöke címet viselte, később uradalma központjára, Balázsfalvára helyezte át püspöki székhelyét. Balázsfalva aztán az unitusok „erdélyi Rómájá”-vá fejlődött, szeminárium, gimnázium, nyomda működött itt, s a város román politikai, művelődési és egyházi központtá változott.

Püspökként rövidesen az erdélyi románok most kezdődő mozgalmának a vezetője lett, a három natio (magyar, székely és szász) mellett a románság negyedik natioként való elismeréséért szállt síkra.

Saját népének emancipációjáért küzdve azzal érvelt, hogy a románok nemcsak számbelileg vannak túlsúlyban, hanem a rómaiak leszármazottjaiként legrégebben vannak Erdélyben. Így lényegében a román kontinuitás elméletét alkotta meg és használta fegyverként politikai és egyházi síkon.

Programját írásban is megfogalmazta, de az erdélyi és a bécsi vezető körök ellenezték annak megvalósítását, mert abban a tartomány alkotmányának és berendezkedésének veszélyes pontjait fedezték fel. Azért, azzal az ürüggyel, hogy kívánságainak megbeszélésére nyílik alkalma, 1744-ben Bécsbe hívták. Itt azonban rövidesen kiderült, hogy a románság körében észlelhető nyugtalanság okozójának tartják. Így I. Micu-Klein püspök – a felelősségre vonástól és letartóztatástól félve – a császárvárosból Rómába menekült (I. fejezet).

Életének következő szakasza, 1745-től arra irányult, hogy meggyőzze a Vatikánt harcának igazáról, és segítséget kapjon hazatéréséhez. Először csak ahhoz kért támogatást, hogy a pápa közvetítsen az uralkodónőnél igaza elisme­rése érdekében, hogy otthon tovább folytathassa püspöki munkálkodását. XIV. Benedek pápa azonban – úgy tűnik – nem volt meggyőződve In. Micu-Klein ártatlanságáról, és nem vállalta a beavatkozást Mária Teréziánál. A történeti pillanat is kedvezőtlen volt, mert a Habsburg Birodalom véres harcban állt Poroszországgal az osztrák ház örökségének védelmében s így nagy szüksége volt az erdélyi rendek támogatására. A római kúria legfeljebb arra vállalkozott, hogy kieszközölje Micu-Klein bántatlan hazatérését. Mária Terézia azonban nem engedett, s a püspök hazatérése esetére annak letartóztatását is kilátásba helyezte (II. fejezet).

Micu-Klein 1746-ban a bécsi udvartól rehabilitációs per megindítását kérte, annak visszautasítása után azonban, ügye elintézésének meggyorsítását célozva, azt igyekezett elérni, hogy egyháza megszabaduljon attól a római katolikus teológus jezsuitától, aki az egyházi unió óta az erdélyi görög katolikus egyház megfigyelésére, sőt irányítására volt hivatott. Beadványaiban nemcsak a „teológus” befeketítésre törekedett, hanem egyenesen excommu­nikálta egyhá­zából. Mindez még jobban elmérgesítette viszonyát nemcsak a bécsi udvarral, hanem a pápasággal is (III. fejezet).

A kiélezett helyzetben a bécsi udvar I. Micu-Klein püspöki méltóságáról való lemondásában kereste a megoldást, amihez a pápa is csatlakozott. Ügye igazába és népe támogatásába vetett hite azonban nemhogy megtörte volna, hanem még növelte önbizalmát: I. Micu-Klein kiátkozta vikáriusát, Petru Aaront. A lépés annál veszélyesebb volt, mert Petru Aaront mind Bécs, mind Róma jó szemmel nézte. I. Micu-Klein argumentuma, hogy vikáriusa nem hajtotta végre a „teológus” kiközösítését, nem volt alkalmas ügye kedvező megítélésére. A két vezető egyházi ember kizárása csak csökkentette eshetőségeit egyházi pályája folytatásában (IV. fejezet).

A püspök helyzetét tovább rontotta, mikor a kizárt Petru Aaron helyett Nicolae Pop esperest nevezte ki vikáriussá. Róma Pop tevékenységét azzal akadályozta meg, hogy Petru Aaront apostoli vikáriussá nevezte ki, aki ennek birtokában püspökétől függetlenül igazgathatta egyházát. Bécs egyre hatá­rozottabb fellépésére a római kúria rábírta az unitus püspököt Petru Aaron vikárius kizárására vonatkozó döntése visszavonására. 1748-ban tett lépésével azonban lényegében apostoli vikáriusa hatáskörét és cselekvési szabadságát ismerte el, egyben saját püspöki jogainak gyakorlásáról is lemondott (V. fejezet).

Háromévi huzavona következett, amelynek során Micu-Klein püspök megkísérelte Mária Terézia kibékítését. Megígérte, hogy visszatérése esetén lemond minden politikai tevékenységről. Bécs azonban hajthatatlan maradt. Végülis a testileg-lelkileg megtört Micu-Klein kénytelen volt lemondani püspöki hivataláról és megelégedni az unitus püspökség jövedelméből biztosított nyugdíjjal (1751) (VI. fejezet).

Méltósága elvesztése után, másfél évtized múlva (1764-ben) már megelé­gedett volna azzal is, ha egyszerű polgárként térhetne haza Erdélybe. Azonban az uralkodónő a bécsi udvarral és az erdélyi rendekkel összhangban így sem engedélyezte hazatérését. Ellenfelei nem feledték el, hogy román nemzeti törekvéseket képvisel, melyek veszélyesek lehetnek a fennálló rendre (VII. fejezet).

Igaza és harca tudatában, hazájától távoli száműzetésben végezte életét 68 éves korában (1768). A vallási uniónak őszinte híve volt, de egyházvezetői méltóságát népe nemzeti törekvéseinek szolgálatába állította. Törekvései megvalósítására még nem értek meg a feltételek, de eszméi úttörőek voltak és az utána következő román értelmiség azokat írta zászlajára a feudális rendszer bukásáig.

Francisc Pall könyve Inochentie Micu-Klein életére és küzdelmére vonatkozó forrásokkal (Dokumente) egészül ki, amelyeket a római, bécsi, budapesti, bukaresti és kolozsvári levéltárakból bányászott ki. Az általa képviselt erdélyi szellemhez híven az előforduló helységneveket németül, románul és magyarul adja meg. Széleskörű bibliográfiája pedig magában foglalja mindazt, amit a kérdéssel kapcsolatban a román, magyar, német és más nyugati történetírás alkotott. Végül munkájához fakszimiléket csatol és I. Micu-Kleinnek és kortársainak arcképeit.

Az unitus püspök száműzetésének éveiről tudományosan megírt és az egyháza-népe iránti elkötelezettségtől vezetett munkát alkotott F. Pall pro­fesszor. Mikor sorait hazafiság forrósítja fel, akkor is igyekszik kritikusan és objektíven közeledni témájához, munkája hőséhez. Munkája annál fontosabb, mert a román nemzeti mozgalom kezdeteinek megértéséhez segíti hozzá az olvasót, románt és más nemzetiségűt egyaránt. Mégegyszer aláhúzza a tételt, hogy milyen fontossága volt a vallási uniónak az egész román fejlődésben, akár egyházi, akár művelődési, akár politikai síkon tekintünk a kérdésre.

 

Francisc Pall: Ein siebenbürgischer Bischof im römischen Exil: Inochentie Micu-Klein (1745–1768). Studien und verunöffentliche Dokumente. Köln/Weimar Wien, 1991. Böhlau Verlag. 531 p.

 

Csetri Elek