Klió 1998/1.

7. évfolyam

A polgárháború előtti amerikai Dél időfelhasználása összehasonlító perspektívában

 

Az Amerikai Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb paradoxona alighanem abban ragadható meg, hogy az amerikai köztársaságban – amely annak az eszmének a jegyében született, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett” – fennmaradt, sőt kifejezetten fejlődésnek indult a rabszolgaság intézménye. Ez az ellentmondás már a kortársakat is súlyos dilemmák elé állította, de természetesen nem kerülhették meg a történészek sem. A gazdaságtörténet területén a kérdés olyan formában jelentkezett, hogy miként integrálódott a kapitalizmus előtti gazdasági rendszerrel összekapcsolt gazdálkodási mód a vitathatatlanul tőkés jellegű amerikai gazdaságba. Ez a probléma nem csupán a marxista történetírás számára jelentett gondot, amennyiben felborítani látszott a különféle termelési módok időbeni egymásra következésének logikáját, hanem a nem marxista felfogású amerikai és nem amerikai historikusok figyelmét is lekötötte. Az ellentmondás egyik lehetséges feloldását az jelentheti, ha kimutatják, hogy alapstruktúráját tekintve, az amerikai Dél rabszolgatartása is tőkés jellegű vállalkozás volt. Ebben a tekintetben a hatvanas-hetvenes években úttörő munkát végeztek az ún. New Economic History (Új gazdaságtörténet) köréhez tartozó történészek, akiknek a témára vonatkozó gazdag munkásságából, ezúttal csak Robert William Fogel és Stanley L. Engerman, immáron klasszikus összefoglalását emelem ki.1 Az „új gazdaságtörté­nészek” a rabszolgatartó gazdaságok iratainak elemzése alapján egyértelműen kimutatták, hogy a rabszolgatartók gazdálkodását az újra befekte­tendő, minél nagyobb profitra való törekvés hatotta át, vagyis gazdálkodásuk alapvetően tőkés jellegű volt. Ráadásul az általuk megtermelhető profitok elérték, sőt bizonyos területeken meg is haladták az északi mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben produkálható profitrátát. Lényegében hasonló következte­tésre vezettek azok az összehasonlító elemzések is, amelyek a hatvanas évektől kezdődően más területek és országok rabszolgaságával vagy szolgai rendszereivel hasonlították össze az amerikai Délt.2

Egy sajátos területen, ehhez a vitához jelent lényeges hozzájárulást Mark M. Smith angol történész, a Dél-Karolinai Egyetem (Columbia) munkatársának tanulmánya. Cikkében, először is áttekinti a premodern és modern gazdaságok időfelhasználása közötti eltérésekre vonatkozó szakirodalmat. Ebből E. P. Thompson – magyarul is megjelent – mérföldkőnek nevezhető tanulmányát emeli ki mint olyat, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározta a kutatások menetét.3 Thompson úgy találta, hogy az iparosítás előtti Nagy-Britanniában a munkaritmust és az emberek időfelfogását alapvetően a természetes idő, vagyis a döntően mezőgazdasági munkavégzés egyes fázisainak a természeti ciklusokhoz történő hozzáigazítása határozta meg, napi és hosszabb időtávon tekintve egyaránt. Az ipari forradalom viszont a munkavégzés nagyobb fokú összehangolását követelte meg a profit lehető legnagyobb növelése, a gépi termeléshez való igazodás, és a munkás munkaerejének minél hatékonyabb kiaknázása érdekében. A közterületeken (templomok, középületek tornyaiban) elhelyezett órák, valamint a zsebórák tömeges elterjedése éppen erre a korra esett, és ezek váltak az új munkaritmus meghatározóivá és diktá­lóivá. Thompson úgy vélte, hogy a templomi órák elterjedésével, a mo­dern iskolarendszer és a vasút vidéki megjelenésével, az új időfelfogás bizonyos elemei megfigyelhetőek voltak a brit vidéken is, s a modern mezőgazdaság propagátorai is ezt támogatták. Mégis az volt a véleménye, hogy a természetes idő által meghatározott, feladatorientált időfelhasználás maradt a vidék meghatározó felfogása a XIX. századi Nagy-Britanniában, mely bizonyos helyeken szinte napjainkig fennmaradt. S bár egyes városi régiókban, például az árapály és az időjárás által meghatározott kikötőkben, a természetes idő szerepe továbbra is fontos maradt, a fenti váltás leginkább a városiasodott és iparosodott körzetekben ment végbe.

Thompson eredményei alapján az amerikai történészek is vizsgálni kezdték azt, hogy a fenti időszemléleti váltás végbement-e az Egyesült Államokban, és ha igen, akkor mikor és mely területen, melyik régióban? Ami az északi ipart és városi övezeteket illeti, arra az eredményre jutottak, hogy a szemléleti váltás nagyjából a britanniainak megfelelően ment végbe. Herbert G. Gutman és David Brody kutatásai arra is rávilágítottak, hogy az amerikai munkáltatók és munkavállalók, brit társaikhoz hasonló „technikákat” alkalmaztak az új felfogás feltétel nélküli elfogadtatása, illetve az azzal szembeni ellenállás érdekében.4 Ráadásul, az új szemléletre való áttérést – Britanniához hasonlóan – itt is megkönnyítette a protestáns etikai felfogás széleskörű elterjedtsége, hiszen maga Max Weber is az amerikai Benjamin Franklint használta az idővel is takarékoskodó, azt is tőkeként kezelő, új kapitalista vállalkozói felfogás teljes belsővé tételének illusztrálására.5

Felmerül azonban a kérdés, hogy az amerikai vidéket miként érintették ezek a változások? Ebben a vonatkozásban Martin Bruegel végzett úttörő jelentőségű kutatásokat, aki a Hudson-völgyi mezőgazdaság időszemléletének átalakulását vizsgálta a XIX. század első felében.6 Úgy találta, hogy a század elején még egyértelműen a természetes idő határozta meg a vidék időfelfogását. Az új szemlélet elterjesztésében ő is döntő szerepet tulajdonított a közlekedési hálózat és a vasút megjelenésének, hiszen az ezek segítségével a távolsági kereskedelembe is bekapcsolódó mezőgazdasági termelők az új, kapitalista időfelhasználási logikához voltak kénytelenek hozzáigazítani gazdasági viselkedésüket. Ezt segítette elő, hogy az 1840-es évekre a völgy vidéki lakosságának már majdnem háromnegyede rendelkezett órákkal vagy zseb­órákkal. A farmerek feljegyzéseket kezdtek készíteni időbeosztásukra és időfel­­használásukra, illetve arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedésekkel lehetne időt és pénzt megtakarítani, terményeik minél gyorsabb piacra juttatása érdekében. Szerinte tehát ezt a rurális régiót a század közepére teljes mértékben áthatotta a történészek többsége által iparinak és urbánusnak tartott új időfelfogás.

Smith szerint ahhoz, hogy megalapozott következtetéseket vonhassunk le arra vonatkozóan, hogy Bruegel eredményei mennyire általánosíthatóak a XIX. század közepi rurális körzetek időfelhasználását illetően, érdemes megvizsgálni néhány, az amerikai vidékhez hasonló helyzetben lévő régió időfelfogását. Szerencsére az utóbbi néhány évben több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyek az Egyesült Államokhoz hasonló, fehér telepes „új társadalmak” időfelhasználási módjait vizsgálták. Ilyen például Graeme Davison könyve, amely arra a következtetésre jutott, hogy az új időfelfogás Ausztráliában szinte kizárólagosan csak a keleti, tengerparti nagyvárosokban honosodott meg a XIX. század folyamán, míg az óriási belső területek telepeseinek időbeosztását – nem is beszélve a bennszülöttekéről – az időjárás, vagyis a természetes idő határozta meg. Csak a század legvégén, a vasút és a távíró megjelenésének hatására kezdtek a farmerek naplókat vezetni és modern értelemben vett időbeosztásukra is nagyobb gondot fordítani.

Hasonló volt a helyzet Dél-Afrika Natal nevű tartományában, ahol például a misszionáriusok azon erőfeszítései, hogy a vidéken gazdálkodó zulukat az új, nyugati időfelfogáshoz „szoktassák”, teljesen eredményteleneknek bizonyultak. Ezzel szemben a városokba költöző afrikaiak – akik zömmel bérmunkásokká lettek – szinte a brit munkásokhoz hasonló módon, kénytelenek voltak elfogadni az új időszemléletet és alkalmazkodni ahhoz, amiben a városok közterein elhelyezett nyilvános órák voltak segítségükre.7

Felmerül tehát a kérdés, hogy az Egyesült Államok északi területének vidéki régiói de legalábbis a Hudson-völgye miért jelentett kivételt ezen általánosnak látszó tendencia alól, vagyis ott miért kerülhetett uralkodó helyzetbe az új időszemlélet? Smith szerint erre a magyarázatot az adja meg, hogy az északi ipari tőkések és a farmerek értékrendje között csekélyebb volt a különbség, mint a megfelelő társadalmi csoportok között Ausztráliában, Dél-Afrikában vagy akár Nagy-Britanniában. A városi és vidéki rétegeket egyaránt „posztfeudális, a protestáns etika által inspirált időfelfogás jellemezte”, vagyis „Az északi kapitalisták egyszerűen azért tudták sikeresebben közvetíteni az új időfelfogást a vidéki lakosság felé, mert kisebb kulturális távolságot kellett áthidalniuk”.8

Az eddig elmondottak alapján Smith megállapítja, hogy a munkások és a menedzserek új időfelfogását kialakító történelmi folyamatnak négy alapvető eleme ragadható meg. Először is a régi, természetes időszemlélet „felhígulását” lehet megfigyelni, amely fokozatosan egy merkantilista munkaetikával itatódik át, amely azt hangsúlyozza, hogy „az idő pénz”, és éppen ezért ennek sem az elherdálására, hanem megtakarítására kell törekedni. Ezzel egyidőben zajlik a városi köztéri órák megjelenése, amelyek szabályozzák és koordinálják a személyes és közösségi tevékenységet. Ezt követi az otthoni órák és zsebórák elterjedése egy adott népesség körében, majd az ipari bérmunka és az ennek megfelelő időbeosztás kialakulása. A folyamatot azoknak a technikai eszközöknek (vasút, távíró, iskolarendszer stb.) a megjelenése zárja, amelyek az urbánus, ipari időfelfogást a vidék felé közvetítik és elterjesztik.

De mennyire illett ebbe a folyamatba a gazdaságát alapvetően mezőgazdasági tevékenységre alapozó amerikai Dél? Smith úgy találta, hogy az atlanti kereskedelembe való erős és korai integráltságukból következően a déli városokban és a kereskedők körében már a XVIII. századtól világosan kirajzolódtak az időt pénznek és tőkének tekintő „merkantilista munkaetika” alapvonalai, amit az ő esetükben is felerősített a protestáns vallásosság. Ugyanekkor, a déli városi és vidéki, rabszolgatartó és nem rabszolgatartó népesség körében egyaránt megfigyelhető volt a köztéri óráknak, majd az otthoni óráknak és zsebóráknak, a britanniaihoz és az északi régióhoz hasonló ütemű, széleskörű elterjedése is. Az új időfelfogásnak a vidéki régiókra való kiterjesztésében itt is kulcsszerep jutott a kiépülő vasút- és távíróvonalaknak. Egyetlen tekintetben azonban az amerikai Dél semmilyen módon sem volt beilleszthető a fenti általános sémába: hiányzott az ipari bérmunka meghatározó szerepe. Felmerül tehát a kérdés, hogy a „sajátságos intézmény”, a rabszolgaság miként hatott a polgárháború előtti Dél időfelfogására?

E kérdés megválaszolása során Smith arra a következtetésre jutott, hogy a rabszolgaság érdekes módon nem gátolta, hanem a fenti tényezőket felerősítve, éppen hogy elősegítette az új időfelfogás elterjedését és meghonosodását az amerikai Dél vidéki övezeteiben, ahol ez – eltérően Britanniától, Ausztráliától és Dél-Afrikától – már a polgárháborút megelőző évtizedekben általánossá vált. A döntő fordulat az 1830-as években ment végbe. Ekkorra esett a vasút megjelenése és a postaszolgálat széleskörű vidéki elterjedése. A rabszolgaság területi kiterjesztése miatt, valamint a vámtarifák kérdéséről kirobbant 1820. évi ún. Missourri-, illetve 1832-es ún. nullifikációs válságok következtében, a két régió ellentéte ekkorra került a politikai élet homlokterébe. A polgárháború előtti évtizedek legnagyobb rabszolgamegmozdulása, az 1831. évi ún. Nat Turner-féle felkelés után, az északi ipar első nagy felfutása közepette, a déli rabszolgatartók arra törekedtek, hogy a bérmunkára alapozó északi kapitaliz­mussal is szembeállítva, kedvező színben tüntessék fel a rabszolgatartó rendszert, amely emberségesebb amannál és gazdaságilag is legalább annyira hatékony. Ilyen körülmények között az új időfelfogás gazdasági alkalmazása nagyon vonzó választásnak tűnt, hiszen segítségével igazolni lehetett a rabszolgatartó termelés modernségét és gazdasági hatékonyságát, ráadásul olyan módon, hogy az nem fenyegette a rendszer fennmaradását, sőt a rabszolgák hatékonyabb ellenőrzését ígérte. A rabszolgaságot tehát olyan rendszerként igyekeztek feltüntetni, amely anélkül veszi át a modern gyáripari rendszer hatékonyságát biztosító új időfelfogást, hogy azzal együtt annak negatív következményei – mindenekelőtt a politikailag is veszélyes, nincstelen proletariátus – megjelennének. „Egy olyan társadalom számára, amely a profit, a rabszolgaság, a hatékonyság és a rend mellett kötelezte el magát, a kizárólagosan a rabszolgatartók birtokában lévő és általuk ellenőrzött új időfelfogás ellenállhatatlanul vonzónak bizonyult.”9

A termelés mezőgazdasági jellegéből adódóan, az évszakok váltakozása, a természetes idő továbbra is fontos meghatározó maradt és az ültetvényesek leginkább azon igyekeztek, hogy „ezeken a nagyobb ritmusokon belül” igazítsák minél tökéletesebben az órához a gazdasági tevékenységet. Ez azt jelenti, nem arra törekedtek, hogy a lehető leghosszabb munkanap alkalmazásával használják ki a lehető leghatékonyabban a rabszolgák munkaerejét, hanem arra, hogy azok munkavégzése az egyes évszakokhoz és napszakokhoz igazítva akkor legyen a leghatékonyabb, amikor arra a természetes idő által biztosított körülmények is a legkedvezőbbek.

A rabszolgatartó gazdaságok új szemléletű átszervezése során, paradox módon az új-angliai textilüzemek időbeosztását és módszereit vették mintául. Az északi munkásokhoz hasonlóan, a rabszolgák munkaritmusát és időbeosz­tását is harangok, csengők és kürtök szabályozták, és a napirendben is nagyfokú hasonlóság volt megfigyelhető. Érdekes ugyanakkor, hogy a rabszolgák éves szinten kevesebb ideig dolgoztak, mint az északi bérmunkások, ám – ha hinni lehet John F. Olsen vizsgálatainak – rövidebb munkaidejük alatt intenzívebben dolgoztak. Ez alapján levonhatnánk azt a következtetést, hogy az „óra és a korbács kombinációja jobban elősegítette a munka hatékonyságát, mint az óra és a munkabér párosítása”. Smith szerint azonban a rabszolgatartók iratai arra utalnak, hogy ők egyértelműen az órának tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a hatékonyság fokozásában és az igazi ideálnak az „óramű pontosságával működő” ültetvényt tekintették.10

A fekete rabszolgák olyan környezetből származtak, ahol az időbeosztást a természetes idő határozta meg. Az egyesült államokbeli rabszolga népesség egyik legfőbb sajátosságává azonban már a XVII. századra az vált, hogy utánpótlását döntően már Amerikában, a rabszolgai létbe beleszületett rabszolgák, nem pedig Afrikából behozott feketék alkották. Mindez elősegítette azt, hogy az amerikai Dél rabszolgái, vidéki dél-afrikai társaikhoz, az ausztráliai telepesekhez vagy a brit vidéki gazdálkodókhoz viszonyítva, gyorsabban és könnyebben elfogadták az új időfelfogást. Ebben persze döntő szerepet játszott az is, hogy azzal szemben még olyan ellenállási lehetőségekkel sem rendelkeztek, mint a városi bérmunkások. A Thompson által jellemzett ipari bérmunkások végül is elfogadták az új időszemléletet, és ellenállásuk már nem annak érdekében történt, hogy visszatérjenek a régihez, hanem azért, hogy az új időbeosztásnak minél nagyobb szelete felett gyakorolhassák ők maguk az ellenőrzést. A rabszolgáknak azonban, az órával és a korbáccsal a hátuk mögött, még ilyesfajta „alkura” sem nyílott lehetősége. Ha az okoktól elvonatkoztatunk, azt lehet tehát mondani, hogy „a rabszolgák időfelfogása sokkal közelebb állt az északi vidéki farmerekéhez és ipari munkásokéhoz, mint a brit mezőgazdasági dolgozókéhoz, a vidéki, dél-afrikai zulukéhoz vagy Ausztrália vidéki lakóiéhoz”.11

Smith szerint ezen eredményeknek két alapvető értelmezése lehetséges. Ha a polgárháború előtti amerikai Délt nem kapitalista rendszernek tekintjük, akkor a fentiekből az következik, hogy az új időfelfogás elterjedése nem megfelelő indikátora a modernitásnak. Ha azonban elfogadjuk, hogy az idő megtakarítására és a pontosságra való törekvés a modern időfelfogás alapvető jellemzői, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy az amerikai Dél ültetvényesei sikeresebbek voltak a XIX. századi brit, ausztrál és délafrikai tőkéseknél az új időfelfogásnak rurális környezetben való elterjesztésében, bár a szerző azt is hozzáteszi, hogy a brit vidék XIX. századi időfelhasználásáról elég keveset tudunk. Második következtetésként az adódik, hogy az Egyesült Államok-beli rabszolgakultúra az ausztráliai és zulu kultúrákhoz viszonyítva kevésbé volt képes ellenállni az új időfelfogás „támadásának”. Ez annál is érdekesebb, mivel az amerikai indiánok meglehetősen sikeresen álltak és állnak, szinte a mai napig ellent az új időszemlélet rájuk erőltetésének. A felszabaduló fekete rabszolgák azonban szabaddá váló munkaerőként is „hűek maradtak” az új felfogáshoz. Első pillantásra mindebből az a következtetés adódhat, hogy „a korbács és az időbeosztásra emlékeztető harangok hangja legalább olyan hatékony eszköznek bizonyult az új időfelfogás kialakításában, mint a protestáns munkaetika, a szabad bérmunkaerő és az ipar kombinációja Északon”.12 Smith arra is felhívja a figyelmet, hogy a modern ipar legtöbbször a nem ipari kapitalizmus bizonyos formáiból alakult ki, s tulajdonképpen ilyennek tekinthető az amerikai Dél rabszolgatartása is. Ebből a perspektívából tekintve a bérmunka alkalmazása és a rabszolgaság nem is állt olyan távol egymástól, mint ahogy azt néha a történészek feltételezték. Véleménye szerint tehát a Dél polgárháború utáni áttérését a bérmunka rendszerére nagyban megkönnyítette az új időfelfogás ottani korábbi általánossá válása, illetve az, hogy a modern kapitalizmus ismérvei közül, lényegében már csak ez az elem hiányzott.

 

Mark H. Smith: Old South Time in Comparative Perspective. (A régi Dél időfelhasználása összehasonlító perspektívában) American Historical Review, 1996 December, 1432–1469. o.

 

Lévai Csaba

 

 

 

1. A rabszolgaságra vonatkozó amerikai történeti irodalomnak több kiváló összefoglalása is hozzáférhetô. Lásd például: American Slavery: Benign or Malignant? In: Interpretations of American History. Patterns and Perspectives. Vol. I to 1877 Eds. G. N. Grob–G. A. Billias (The Free Press, a Division of Macmillan Inc., New York, 1987.) 346–389.o.; Peter Kolchin: American Historians and the Antebellum Southern Slavery, 1959–1984. In: A Master’s Due: Essays in Honor of David Herbert Donald. Ed. W.J. Coopr Jr., et al. (Baton Rouge, 1985.) 87–111. o. Robert William Fogel–Stanley Engerman: Time on the Cross. The Economy of American Negro Slavery. (Little Brown and Co., Boston and Toronto, 1974.) A „New Economic History”-ra vonatkozóan magyarul lásd: Benda Gyula: New Economic History. Történeti Statisztikai Tanulmányok l. (Budapest, 1975.) 261–67.o.

2. Az Egyesült Államok-beli rabszolgaság összehasonlító elemzésének igen gazdag szakirodalma van. Ennek részletes bemutatása megtalálható az utóbbi évek legjobbnak tartott összefoglaló monográfiájában: Peter Kolchin: American Slavery 1619–1877. (Hill and Wang, New York, 1993.) 264–66.o. Kolchin maga is írt összehasonlító tanulmányt: Unfree Labor: American Slavery and Russian Serfdom (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1987.) Ez utóbbi könyvet Révay Valéria ismertette a KLIÓ 1992/1. számában, 86–92. o.

3. Edward P. Thompson: Time, Work-Discipline and Industrial Capitalism. (Past and Present, Vol. 38, December 1967.) 56–97. o. Magyarul: Az idô, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus In: Idôben élni. Történeti szociológiai tanulmányok. Válogatta: Gellériné Lázár Márta. (Akadémiai, Bp., 1990.) 60–116. o.

 

4. H. G. Gutman: Work, Culture and Society in Industrializing America, 1815–1919 In: Work, Culture and Society in Industrializing America (Oxford University Press, Oxford, 1977.) 378. o.; D. Brody: Time and Work during Early American Industrialism. (Labor History, Vol. 30, 1989, Winter)

5. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (Gondolat, Bp., 1983.) 43–87.o.

6. Martin Bruegel: Time That Can Be Relied Upon: The Evolution of Time Consciousness in the Mid-Hudson Valley, 1790–1860. (Journal of Social History, Vol. 28, Spring, 1995)

7. Graeme Davison: The Unforgiving Minute: How Australians Learned to Tell the Time (Melbourne, 1993.); Keletso E. Atkins: The Moon is Dead! Give Us Our Money: The Cultural Origins of an African Work Ethic, Natal, South Africa, 1843–1900. Portsmouth, New Hampshire, 1993.

8. Uo. 1446. o.

9. Uo. 1453. o.

10. John F. Olson: Clock Time Versus Real Time: A Comparison of the Lengths of the Northern and Southern Agricultural Work Years. In: R.W. Fogel–S. L. Engerman eds,  Without Consent or Contract: The Rise and Fall of American Slavery; Technical Papers, 2 vols. (New York, 1992.) 1461. o.

11. Uo. 1465–66. o.

12. Uo. 1468. o.