Klió 1998/1.

7. évfolyam

A sztálinizmusról

A Sztálin halála óta eltelt évtizedek dacára nem csökkent az érdeklődés a kutatók és az olvasók körében Sztálin személye és a nevével fémjelzett korszak iránt. Történészek, irodalmárok, jogászok próbálják több kevesebb sikerrel megfejteni a jelenség magyarázatát.

Vannak akik Sztálin személyes kvalitásaira helyezik a hangsúlyt. Antonov Ovszejenko A zsarnok portréja című munkájában (Moszkva, 1994. Gregory Page) a „köztörvényes bűnözőt” mutatja be nekünk; Az alkoholizmus titkos története című könyvből (James Graham, Bp., 1996. Holistic) Sztálinról, az alkoholistáról tudhatunk meg részleteket. Más szerzők – köztük B. Kurasvili – megkísérlik történelmi kontextusba ágyazni a problémát, bemutatni a mélyebb összefüggéseket, az orosz-szovjet történeti fejlődés sajátosságait.

Az utóbbi időben egy új tartalmi elem is megjelent egyes kutatók munkáiban. Sztálinhoz visszanyúlva keresik a kiutat abból a felemás, történetileg egyelőre nehezen körülírható helyzetből, amelybe Oroszország és az utódállamok kerültek a Szovjetunió felbomlása után. A magyar olvasók elsősorban Rozsnyai Ervin Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című művében (h.n., [1994] k.n.) találkozhatnak hasonló gondolatvezetéssel. Ebbe a csoportba tartozik B. Kurasvili A sztálinizmus történelmi logikája című könyve is.

A szerző, Borisz Pavlovics Kurasvili (1925) a jogtudományok doktora, ezredes. Az állambiztonsági szerveknél szolgált, tanított a KGB főiskoláján. 1972-től a Szovjet (ma Orosz) Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa. Szakterülete az államigazgatás és a politológia. Az állami duma baloldali frakcióinak szakértője, 1992-ben a kommunista párt képviselője az Alkotmánybíróság előtt. A sztálinizmus történelmi logikája című műve egy korábbi munkájának (Merre tart Oroszország? Moszkva, 1994. Prometej) átdolgozott változata.

Az olvasóban vegyes érzelmeket keltenek a könyvben kifejtett gondolatok. Az alcímek – Történelmi kontextus, Politikai doktrína, A valóság, Etikai és politikai értékelés, Sztálin személyisége, Lehetséges-e a visszatérés? – körültekintő, mélyreható elemzést ígérnek, ehelyett a szerző gyakran csak a „bizonyítványt magyarázza”.

Kurasvili helyenként jól ragadja meg az orosz-szovjet történeti fejlődés néhány alapproblémáját (a forradalom időelőttisége, a NEP szükségszerű bukása, stb.) máshol viszont meglepő következetlenségről tesz tanúbizonyságot. Munkáját sajátos kettősség jellemzi. Egyrészt erőteljes apologetizáló szándék figyelhető meg Sztálin személye és a sztálinizmus iránt, másrészt hangsúlyozza, hogy nem próbálja igazolni a törvénytelenségeket, a terrort, a népirtást.

Élesen elkülöníti egymástól a sztálinizmust, mint politikai doktrínát, amely az orosz történelmi fejlődésből szervesen következő modernizációs program volt, és a sztálinscsinát, ahová a rendszer túlkapásait, torzulásait, a „felesleges áldozatokat” sorolja. Az előbbit szükségszerűnek tartja, míg az utóbbit a tragikus történelmi véletlenek kategóriájába sorolja. (Nem ez az egyetlen alkalom, amikor Kurasvili egy kis kibúvót engedélyez magának a „történelem szigorú és kérlelhetetlen logikája” alól.) A szerző nem oldja meg a felvetett problémát: lehetséges-e a sztálinizmus sztálinscsina nélkül? A sorok közül azonban – akarata ellenére – kiolvasható a nemleges válasz. „Ugyanakkor az ellenfelek megsemmisítése olyan folyamat, melyet elegendő pusztán elkezdeni, máris eldurvul és mindent elnyel, a politikusból pedig emberevő tigris és zsarnok lesz; s még a legerősebb akaratú ember is csak nehezen tudja kivonni magát e végzetes átalakulás alól. 1938 után már nem voltak tömeges megtorlások, de Sztálin így sem tudta teljesen átlépni saját árnyékát, és ez vezetett leghasznosabb harcostársainak elpusztításához (N. A. Voznyeszenszkij, A.A. Kuznyecov stb.).” (253. old.)

A szerző nyelvhasználatában helyenként erőteljes pátosz és küldetéstudat érezhető, ami kevéssé illik egy történeti elemzéshez. „A kommunisták nem engedhetik át a történelmet gazembereknek, a rosszindulatú vagy jó szándékú rágalmazóknak, mivel ez a jövő átadását jelenti. A világos jövő a helyesen értelmezett történelem folytatása.” (7. old.)

Kurasvili a Szovjetunió történetének hét évtizedét két nagy szakaszra osztja. Az első, a sztálini időszak lendületes, látványos fejlődést eredményezett. Ezt a szerző totális torzulásokkal terhelt autoriter-mozgósító szocializmusként definiálja, melynek apoteózisát a szovjet népnek a Nagy Honvédő Háborúban tanúsított hősiessége, a háborús károk helyreállítása és az USA atommonopóliumának megtörése jelentette. „Ezzel azonban a szocializmus autoriter-mozgósító modellje teljesen kimerítette önmagát, elvesztette történelmi létjogosultságát, de tehetetlenségénél fogva tovább létezett.” (15. old.) A rendszer liberalizálásának szükségességét – Kurasvili szerint – Sztálin az ország talpra állítása után nagyon hamar megértette; halála azonban megakadályozta ennek véghezvitelében.

Sztálin halálával kezdődött a Szovjetunió történetének második szakasza, a folyamatos hanyatlás időszaka, az autoriter-bürokratikus szocializmus. Az egymást követő, egyre tehetségtelenebb vezetők – állítja a szerző – sorra lerombolták az előző évtizedek áldozatos munkájának eredményeit, és elárulták a szocializmus ügyét. A folyamat betetőzése a Szovjetunió széthullásához vezető gorbacsovi peresztrojka és a kapitalizmus jelcini restaurációja volt, melynek során a volt szovjet bürokrácia és hatalmi apparátus tagjaiból kialakult az új burzsoázia.

Itt ismét tetten érhető Kurasvili következetlensége, a történelmi véletlen és szükségszerűség kategóriájának önkényes használata. Az autoriter-mozgósító szocializmus szükségszerű volt, az autoriter-bürokratikus szocializmus véletlen – hangzik a szerző ítélete, melyet tényekkel, adatokkal nem támaszt alá.

További három szakaszra bontja Kurasvili az 1917-től kezdődő, Sztálin haláláig tartó időszakot. A társadalmi forradalmak – írja – három fázison mennek keresztül: 1) a régi rend totális lerombolása, 2) a nagy visszalépés időszaka, 3) átmenet egy hosszú evolúciós fejlődésbe. Az orosz forradalomban az első fázisnak a hadikommunizmus, a másodiknak a NEP felelt meg. A harmadik szakasz a Szovjetunióban elmaradt, helyette Sztálin erőszakos eszközökkel látott hozzá az ország gyorsított ütemű modernizálásához. A kényszerintézkedésekre a szerző szerint a szocialista forradalom időelőttisége, az ország elmaradottsága, de legfőképpen egy imperialista háború fenyegető réme miatt volt szükség. „50–100 évvel elmaradtunk a fejlett országoktól. Tíz év alatt kell behoznunk a lemaradást. Vagy megtesszük, vagy felmorzsolnak minket” – idézi Kurasvili Sztálint. (195. old.)

A sztálini modernizáció mindent egyetlen célnak rendelt alá: felkészíteni az országot a háborúra. Ennek érdekében pedig semmilyen áldozat nem kicsi – még a felesleges sem – hiszen a legnagyobb rossz, a teljes pusztulás elkerüléséről volt szó – írja a szerző. Kurasvili szemében – és ez gondolatmenetének egyik szépséghibája – a háború ténye és a kivívott győzelem visszamenőleg igazolja Sztálin bölcs előrelátását, politikájának helyességét. Külön tanulmányt érdemelne annak feltárása, hogy hol és mikor tévedett Sztálin végzetesen az események előrejelzésében, a helyes taktika megválasztásában (a szociáldemokrácia kikiáltása fő ellenségnek, a Vörös Hadsereg tisztikarának lefejezése, Sztálin magatartása a német támadás előtti időszakban, stb.) Mindez alapjaiban kérdőjelezi meg Kurasvili állítását a vezér zsenialitásáról.

Külön fejezetet szentel a szerző a trockizmus és a sztálinizmus összehasonlításának. Kurasvili helyesen látja, hogy Trockijt és Sztálint – személyes ambícióikon túl – két elméleti kérdés állította éles ellentétbe egymással: a „világforradalom – szocializmus egy országban” problémája és a „szocializmus építése során elhal az állam” tétele. Nem eléggé árnyalt a jellemek bemutatása. Trockij a könyvben csak mint hiúságában sértett, rosszindulatú, bár kétségkívül okos rágalmazó jelenik meg, aki minden alkalmat felhasznál, hogy lejárassa a világ szemében a sztálinizmust, a szocialista vívmányokat. Sztálin pedig mint előrelátó, gyakorlatias politikus, aki alkotó módon értelmezi a marxi-lenini tanítást (pl. „...az állam elhalása ... csak az állam megerősítésén keresztül valósulhat meg” 148. old.), aki Trockij semmitmondó teóriáival szemben képes a nép nyelvén a néphez szólni.

Nem fogadja el Kurasvili Trockij bürokrácia-kritikáját sem. Szerinte mindaz, amivel Trockij a sztálini apparátust vádolja (az elosztási rendszerben élvezett kiváltságok, saját érdekeinek védelme a közérdekkel szemben, hajlama arra, hogy az állami tulajdont magántulajdonaként kezelje, és a megfelelő pillanatban azzá is tegye, stb.), csak később, a brezsnyevi pangás és a gorbacsovi peresztrojka idején lesz a szovjet bürokrácia jellemzője.

„Trockij nem látta, mert nem is akarta látni, hogy a sztálinizmus arzenáljába más egyéb mellett, az irányítóapparátus hatékony ellenőrzésének mechanizmusa is beletartozott, amely könyörtelenül elvágta az apparátus bürokratikus kinövéseit.” (151. old.) A szerző állítja, hogy igenis volt lehetőség a hatalmi gépezet ellenőrzésére, a nem megfelelő elemek kirostálására, és az alsóbb tanácsi- és pártszervek kontrollálhatták a felettes hatóságokat. Túl azon, hogy ez ellentmond a rendszer logikájának, az ezt alátámasztó bizonyítékokkal a szerző adós marad. Hacsak az elnyomó apparátus időnkénti drasztikus lecserélését és eltüntetését, valamint a feljelentéseket nem tekintjük az ellenőrzés megvalósulásának.

Kurasvili pozitívan ítéli meg a Sztálin körül kibontakozott személyi kultuszt. Szerinte ez egyfajta vallásos hit volt, amely a nehéz történelmi pillanatban mozgósító erővel bírt. „Sztálin mélyen benne élt a nép lelkében, tudatában, és ez csak Buddhának, Mohamednek és Krisztusnak a vallásos emberek életében elfoglalt helyéhez hasonlítható.” (275. old.) A személyi kultuszban – amellett, hogy az ország irányításának egyik fontos eszköze volt – a szovjet nép feltétlen bizalma és szeretete fejeződött ki Sztálin iránt – véli a szerző. Ez az „imádat” azonban – ellentétben Kurasvili állításával – korántsem a vezér kiválóságának értékmérője. Legfeljebb azt jelzi, hogy a XX. században megfelelően és bőségesen adagolt propaganda és erőszak segítségével mivé alacsonyíthatók az emberek. Ráadásul Oroszországban a történelmi hagyományok is kedvező táptalajt nyújtottak az egyszemélyi hatalom és a személyi kultusz kialakulására.

A többi Sztálin-kutatóhoz hasonlóan Kurasvili sem tudja megkerülni a represszió, a terror problémáját. Magatartását itt is sajátos ambivalencia jellemzi. Egyrészt hangsúlyozza, hogy az elkövetett borzalmak alól nincs felmentés a sztálinizmus számára. Másfelől – mint írja – a modernizáció, az ország védelmi képességének fokozása áldozatokat követelt. A szerző többször előhozza kedvenc mentségét, a „kisebbik rossz” elméletét, amely szerint egy „nagyobb rossz” elkerülése érdekében még az is elfogadható, ha ártatlanok esnek áldozatul a hatalom gépezetének. A rendkívüli viszonyok miatt rendkívüli intézkedésekre volt szükség, melyeket nem lehet hétköznapi értékrenddel mérni.

Kurasvili beszáll a sztálini népirtás adatairól folyó, kilátástalan számháborúba, ahol mindenki ízlése és politikai pártállása szerint választhat magának egy számot. A becslések meglehetősen széles skálán mozognak a millióstól a százmilliós nagyságrendig (utóbbiba az elmaradt születések miatti veszteséget is bele szokták számolni). Kurasvili V. N. Zemszkov kutatásaira hivatkozik, akinek A Gulag – tényekben, adatokban című tanulmánya a magyar olvasók számára is hozzáférhető (Szovjet füzetek IV. Bp. 1991). Zemszkov az elsők között volt, aki a 80-as évek végén, 90-es évek elején egy bizottság vezetőjeként betekinthetett az archívumok szigorúan titkos adataiba. Ő az 1921–53 között ellenforradalmi cselekményekért elítélt személyek számát 4 060 306 főben adja meg. Ez alacsonyabb, mint a köztudatban eddig szereplő adatok. Igaz, nem tartalmazza a kuláktalanítás során kitelepítetteket, az 1933-as éhínség, a háború alatti és utáni deportálások áldozatait. Ismerve a szovjet bürokrácia működését, nem lehetünk biztosak benne, hogy ezek az adatok megfelelnek a valóságnak. Maga Kurasvili az, aki – nagyon tisztességesen – felhívja a figyelmünket arra, hogy az idézett táblázat 1940-es oszlopában nem szerepelnek a katyni vérengzés áldozatai (23 857 lengyel fogoly). Szintén nincsenek feltüntetve azok, akik ellen merényletet követtek el (pl. Trockij), vagy gondosan megszervezett véletlen balesetben vesztették életüket (Sz. Mihoelsz). Ezek száma azonban nem eredményez érdemi változást az adatok nagyságrendjében – állítja a szerző.

Sajátos különvéleményének ad hangot Kurasvili a csecsenek, a krími tatárok kitelepítésével kapcsolatban. E népek soraiból többen átálltak a németek oldalára. A kollektív büntetés – írja – teljesen megfelelt a térség történelmi hagyományainak. A bűnösök egyedi megbüntetése – ez a katonai törvénykezés értelmében az esetek döntő többségében halálbüntetés lett volna – a kitelepített népek körében ma is elevenen élő vérbosszú tradíciója miatt sokkal nagyobb szenvedéshez és vérontáshoz vezetett volna. Így az egész közösség vette magára az egyén bűnét, és az egy főre eső rész sokkal kisebb és elviselhetőbb lett.

„A demokraták szemszögéből ez a rendszer bűne, de a nép, az apák, feleségek, gyermekek számára akkor ez a menekvést jelentette.” (212. old.) Nem lehet – oktatja Kurasvili a demokratákat – a helyi környezettől, hagyományoktól teljesen idegen módszereket rákényszeríteni a társadalomra. Figyelmét csak az kerüli el, hogy az utóbbi mégis bevett gyakorlat volt a Szovjetunió és a kelet-európai államok viszonylatában.

Könyve utolsó lapjain Kurasvili pontokba szedett politikai programját olvashatjuk arról, hogyan lehet szerinte eljutni a szocializmus általa áhított harmadik fázisáig, a liberalizált evolúciós szakaszig. Tartalmilag ez a legkevésbé értékes rész, érdemi gondolatokat nem tartalmazó, kellemetlen emlékeket ébresztő üres frázisokkal. „Az új szocialista állam külpolitikája a többi szocialista állammal való egyenrangú együttműködés prioritásán alapul... A szocialista országok közötti sokoldalú együttműködés biztosítja ezen államok függetlenségét és biztonságát.” (282–283. old.)

Összességében elmondható, hogy a könyv olyan sajátos álláspontot képvisel, melyet nem árt ismerni a korszakkal foglalkozó kutatóknak, a sztálinizmus iránt érdeklődőknek. A szerző néhány megállapításával bízvást egyetérthetünk, ugyanakkor számos kitétele elfogadhatatlan. Az erőteljes politikai töltet és aktualizáló hajlam némileg csökkenti a történeti munka értékét, mégis figyelmet érdemel, hiszen nem egyedi jelenségről van szó.

Kurasvili szerint a sztálinizmus kialakulása történelmi szükségszerűség volt, a gyors és hatékony modernizáció egyetlen lehetséges eszköze. A kutatók minden bizonnyal az idők végeztéig fognak majd érvelni e fatalista megközelítésmód mellett és ellen. (Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy a NEP folytatása, egy konszolidálódott bolsevik hatalom, egy lassú evolúciós folyamat jelenthetett volna-e alternatívát az orosz társadalom számára.) Kurasvili abban téved, hogy nem látja az orosz történelmi fejlődés azon tragikumát, hogy minden ilyen felülről jövő, erőszakos modernizációs kísérlet már magában hordozza saját kudarcát. Ideig-óráig érhetők el eredmények, lehet építeni a lelkesedésre, „elnyomással ösztönözni a termelést”; tartósan azonban nem lehet a húrt büntetlenül túlfeszíteni. Egy társadalom fizikai és pszichikai teherbíró-képességének hosszú távú kizsákmányolása óhatatlanul fásultságot, kiábrándultságot eredményez. A péteri és a sztálini modernizáció is megelégedett a nyugati (európai, amerikai) technikai, technológiai vívmányok, valamint néhány külsőség átvételével, az alapok azonban nem változtak. Az egyén továbbra is ki volt szolgáltatva az államhatalomnak, nem volt kiépített demokratikus intézményrendszer, nem voltak demokratikus hagyományok, nem jött létre egy gazdaságilag, politikailag független réteg. Az alkalmazott ázsiai módszerek a modernizáció kifulladása esetére nem teremtették meg a továbblépés feltételeit. Sztálin utódai nem azért nem liberalizálták a rendszert, mert nem tudták vagy nem akarták (ahogy ezt Kurasvili sokszor a szemükre hányja), hanem azért, mert maga a rendszer volt erre alkalmatlan. A gorbacsovi liberalizálási kísérlet törvényszerűen vezetett az államszocializmus összeomlásához.

Borisz Pavlovics Kurasvili: Isztoricseszkaja logika sztalinizma (A sztálinizmus történelmi logikája) Moszkva, 1996. „Bilina” 287 p.

Kolontári Attila