Klió 1998/1.

7. évfolyam

A II. világháború története

Nyugaton majd minden évtizedben akadnak történészek, akik megírják – új adatok és új gondolatok, illetve politikai következtetések után – az 1939–1945 közötti világégés történetét. Van kötet, amely gyatrára sikerül, van amely túléli szerzőjét. Gerhard Weinberg USA-történész, politológus és levéltáros műve az utóbbi kategóriába tartozik.

A szerzőről tudni kell, hogy 1928-ban Hannoverben született, 1940-ben hagyta el Németországot. Az USA-ban végezte iskoláit, és mint katona részt vett az USA hadserege kötelékében a Csendes Óceán-i háborúban. 1945 után hosszú évtizedeket dolgozott a Washington melletti US katonai hadtörténelmi központban. Az Európából elszármazott német katonai zsákmányanyag feldolgozásában és kiértékelésében oroszlánrésze volt. Akkor már igazgató volt, amikor a hatvanas évek végén megismerhettem. Tőle és rajta keresztül, segítségével juthattam hozzá az engem érdeklő magyar katonai zsákmány anyagához is, amelyből igen sokat tanultam.

Weinberg Észak-Karolina kormányzósági egyetemén lett 1974-ben egyetemi tanár. Majd Bonnban is tanított. Az US Légierő Tisztképző Akadémia hadtörténelmi tanszéke igazgatójaként ment nyugdíjba. Több könyvet írt a II. világháborúról. Mindig is a nyugodtság és kiegyensúlyozottság jellemezte. E könyve igazi Nagy Mű.

A kötet 16 nagy fejezetből áll. Valóban a II. világháború globális története. Az első három fejezet a világháború utáni helyzet kialakítását tárgyalja: Adolf Hitler agressziós politikáját és a német vezérkar – Hitler utasítására – kidolgozott haditerveit Lengyelország, majd Franciaország ellen. A Szovjetunió is szóba kerül. Helyesen, elkerüli a „csetepatét” (1938) Chalhin golnál, de annál részletesebben ír a szovjet–finn háborúról. Utóbbi a Vörös Hadsereg hatalmas fiaskója lett. A kis finn nép nem volt hajlandó meghajolni a szovjet hatalom előtt. Nem akart „népi demokrácia” lenni! Képes volt népe teljes erejét csatasorba állítani, hogy Sztálin öt hadseregét többszörösen megverje. Rákosi Mátyás most Budapesten megjelentetett visszaemlékezéseiben olvastam erről. „Népünk bölcs atyja” jelen volt, amikor Sztálin mérhetetlen haragjában ivócimboráját és honvédelmi népbiztosát legorombította a finnországi kudarcért. Vorosilov, alkohol befolyás alatt, visszaválaszolt: „Azzal a tisztikarral, amit nekem meghagytál, még egy német falut sem lehetett volna elfoglalni!” Ez nyílt célzás volt a Vörös Hadsereg tisztikarában 1937–1940 között végrehajtott nagy, véres tisztogatásokra, amikor is a képzett tisztek tízezreit végezték ki, illetve küldték a Gulagra.

A háború mindjobban kiszélesedik. Hitler Oroszországot akarta meghódítani, majd Délkelet-Európát. Háborús tűzfészek a Közel-Keleten. És hogyan viselkedik e téren az USA? Semlegessége talmi. A demokratikus tábort támogatja. Majd a japánok hadüzenet nélküli támadása. Az USA hadviselő fél lett. 1941/42-ben az egész glóbusz lángokban áll.

Weinberg – helyesen – könyve fő súlyát az európai keleti front eseményeire helyezi. A Barbarossa elnevezésű német offenzív terv kivitelezésére és kudarcára, ami egyben a németek első nagy csatavesztését is jelentette Moszkva alatt 1941 decemberében.

Közben a japán csapatok Csendes Óceán-i és a szigetvilág elleni sikeres operációját is bemutatja a szerző. Az USA-hadiipar csak 1942 telén állt feladata magaslatán. S akkor nemcsak saját szükségleteit kellett kielégíteni, de a britekét és a Vörös Hadseregét is. Tény – s erről a szovjet hadtörténelem mindig is előszeretettel felejtkezett el –, hogy a nyugati hatalmak, elsősorban az USA, csak páncélosokban 50 000 darabot és személy-, illetve teherszállító gépkocsikban közel 800 000 darabot szállítottak. A Sztálingrád alatti nagy győzelem elképzelhetetlen lett volna, ha a Vörös Hadsereg, amely eddig Moszkva alatt tárolta tartalékait, időben és gépkocsikon nem lett volna képes a Donhoz a románok ellen és a Volgához a németek ellen megfelelő hadosztályok tucatjait átcsoportosítani. Élelmiszer- és csizmaellátásról nem is beszélve. A Vörös Hadsereg egy millió gumírozott csizmát kapott – például. További fejezetcímek és tartalmuk: A nagy fordulat a Csendes Óceánon. A háború Európában és Észak-Afrikában. Mi történt a hadviselő felek hátországában? Az állampolgárok élete, mindennapjai, gondjai. A haditechnika nagymérvű fejlődése – Németországban és a nyugati demokráciákban. A pszichológiai hadviselés. Az orvostudomány fejlődése.

Majd: A háború 1943 tavaszától 1944 szeptemberéig. Ez utóbbi dátum már világossá tette a közeli német összeomlást. Az invázió Nyugaton. Az Antifasiszta Szövetségben keletkezett politikai feszültségek és az 1945-ös esztendő, amit a kitűnő szerző több fejezetben tár az olvasó elé.

Egy ilyen műben minket persze az is érdekel, hogy Magyarországról mennyiben esik – ha valóban esik – szó? Elég ritka hazánk megemlítése. A 2. magyar hadsereg doni tragédiája két bekezdést kap. Két oldal viszont a Vörös Hadsereg Duna-medencei térnyerése, ahol a szerző az „ősi” román–magyar viszályt is szóba hozza. Október 15-e a kiugrás napja lenne. A kudarc okait a szerző meg sem kísérli megmagyarázni. Csak tényként közli. Szálasi hatalomra jutását megemlíti, de helytelenül azt is, hogy a nyilasok uralmát a német közvélemény és hadvezetés „kitörő örömmel” nyugtázta. „Pedig – írja a szerző – Szálasit számosan elmebetegnek tartották”. A hadsereg – t. i. a magyar – kitartott Szálasi mellett. Hogy miért, arról megint nem beszél a szerző. A félelem a szovjet fogságtól volt a mérvadó e magatartásban. Budapest 51 napos ostroma? A szerző ezt két mondatban elintézi. December 26-án a Vörös Hadsereg a magyar fővárost bekerítette, de mivel hosszabb ostromra nem volt felkészülve, december 28-án lelassultak a szovjet hadműveletek. Megírja a németek 1945. januári offenzíva-kísérleteit Budapest felmentésére. Nem a tényeknek megfelelően közli, hogy Budapest felmentésére Hitler még a 6. SS páncélos hadsereget is bevetette – de a siker elmaradt.

Miután az elmúlt évtizedekben a magyar történelem elmulasztotta, hogy könyvek sorával – idegen nyelveken – a nyugati olvasókkal a magyar hadviselés problémáit és a saját történetét megismertesse, ne várjuk, hogy ezen véres évek történetét a nyugati historiográfusok ismerjék. Egyetemeken is kb. ilyen mérvű, sajnos, a Magyarországgal kapcsolatos háborús évek története.

A mű befejező része: A háború ára és következményei. A szerző itt számos adatot közöl. Fontos mutatókat. És vázolja a XX. század második felében kialakult új világképet, amely az 1945-ben véget ért európai és Csendes Óceán-i hadműveletek befejezésének egyenes következménye. Eközben elfelejti megemlíteni – és ezt szarvas hibának könyvelem el –, hogy az Antifasiszta Szövetségbe tömörült nagyhatalmak Németországgal, az újjal, az 1991-ben egyesített országgal a mai napig nem kötötték meg a fegyverszünetet. Ahogy, tudtommal, a Szovjetunió és jogutódja, a FÁK sem kötött békeszerződést Japánnal.

Gerhard L. Weinberg: Eine Welt im Waffen. Die globale Geschichte des Zweiten Weltkrieges (A világ fegyverben. A II. világháború áttekintő története). Deutsche Verlags Anstalt. Stuttgart, 1995. 1174 oldal, térképvázlatokkal.

Gosztonyi Péter