Klió 1998/1.

7. évfolyam

Cseh értelmiségiek 1956-ról

Az ismertetendő vékony könyvecske arról ad képet, hogy a cseh társadalom és értelmisége hogyan fogadta az 1956-os lengyel és magyar forradalmi eseményeket. A kötetből megismerhetjük annak lényegét, amiben a cseh társadalom gondolkodása és értékrendje eltér a magyarétól és a lengyelétől. A három társadalom „lélektanát” összehasonlítva, e kötet kicsiben megmutatja, hogy mi a lényege azoknak az eltéréseknek, amelyekkel nemcsak a történelem során, de a XX. század végén is rendelkezik a cseh, a lengyel és a magyar társadalom. A különbség lényegének felvázolását egy olyan súlyos apropó adja, amely az adott nemzetek és társadalmak életében sorsdöntő időszaknak mondható. Ez az 1956-os kommunistaellenes felkelés lengyel és magyar variánsa, s annak cseh reakciója.

A kötetből megismerhető cseh reakciók és e reakciók utólagos értelmezése és értékelése nemcsak arra ad magyarázatot, hogy a cseh társadalom miért nem kelt fel, hanem arra is, hogy politikai elitjével együtt miért viselkedik most, a politikai, katonai és gazdasági integráció küszöbén is hasonlóképpen.

A cseh társadalomnak a másik kettővel szembeni viszonyát egyrészt egy, a tudat alatt erős komplexus, másrészt bizonyos fokú lenézés, magasabbrendűségi érzés jellemzi. A komplexus alapvetően abból a történelmi tényből ered, hogy a magyarok és a lengyelek határozottabban és hosszabb időszakokban rendelkeztek történetileg önálló államisággal, és ezt az államiságot többször fegyverrel meg is védték. A csehek viszont saját államiságukat olykor „kis” kényszerrel, olykor bármiféle ellenállás nélkül adták fel, és ennek nyomán az államiság és az ország védelme nem került a legfőbb nemzeti értékek és imperatívuszok közé. Ha a csehek harcoltak, akkor mindig „mások” államát kellett védeniük.

Az önálló államiság fegyveres védelmének szükségessége a cseh társadalom értékrendjében olyannyira elhalványult, hogy a NATO-csatlakozás feltételei közötti elvárások nyugati értékeléseiben elmarasztaló bírálatként többször is szerepelt. Magasrangú nyugati katonatisztek és politikusok, de a köztársasági elnök, Václav Havel is évek óta azt hangoztatják, Csehország NATO-csatlakozásának legsúlyosabb lélektani problémája az, hogy az állampolgárokban egészségtelenül hiányzik az ország fegyveres védelmének akarata.

A cseh társadalomban a magyarok és a lengyelek lenézése, a magasabbrendűségi érzés alapvetően a fenti komplexus kompenzálásából ered. Ez a lenézés (amit bizonyos neves cseh politikusok társadalomnevelésének is köszönhetünk) többek között abban nyilvánul meg, hogy minden adandó alkalommal hangoztatják a csehek kivételességét, egyéni és társadalmi képességeiknek a lengyel és a magyar fölé magasodását.

A cseh társadalom ezen „értékrendjét” erősíti meg a kötet is, amelyben olyan neves cseh értelmiségek és politikusok, mint Petr Pithart, Eduard Goldstücker, Josef Škvorecký, Michal Heyrovský, Ladislav Davidovič, Josef Lesák, Jiří Pešek, Jan Sokol, Jiří Pernes, Zdeněk Kopecký és Illya Nazárkevyč vallanak az 1956-os felkelések cseh reakcióiról. Ebben fontos jellemző, hogy szinte mindannyian keserű iróniával vallanak saját társadalmuk fenti jellemzőiről.

Legfontosabb megállapításaik a következők: A magyar felkelés hatására az egész nyugati világ azt várta, hogy Csehszlovákiában is lesz kommunistaellenes felkelés, hiszen a két háború között ez volt a közép-európai térség egyetlen tényleges demokráciája. Így tehát csatlakoznia kellett volna északi és délkeleti szomszédjához, hogy együtt rázzák le a kommunista hatalmat. Ehelyett a sztálinizmus védőbástyájaként segédkezett a felkelések elnyomásában s az utólagos politikai repressziókban.

Ennek okai között található az, hogy a csehek 1938-ban csalódtak a nyugati hatalmakban, és Moszkva oldalán keresték a megoldást, amely lehetővé tette számukra a németek kitelepítését. Csehszlovákia fejlett ipari ország volt, és sokkal fejlettebb gazdaságát továbbörökítette a sztálinizmusban is. A gazdasági és szociális helyzet itt sokkal kedvezőbb volt, mint a másik két országban, ahol a csehekkel ellentétben 1946-tól nem akarták a kommunistákat. A szlovák és különösen a cseh értelmiségiek nagyobbik része hitt a demokratikus szocializmusban; erős volt a kommunista párt és erősek a szocialista-szociáldemokrata hagyományok. Ezért éppen ebben az országban volt eredményes a „specifikus nemzeti út a szocializmushoz”, és az emberarcú szocializmus Gottwald által hangoztatott jelszava. Hittek abban, hogy megvalósíthatják a saját útjukat a szocializmusba, a kolhozok és szovhozok nélkül. Csak nagyon lassan döbbentek rá, hogy ez nem lehetséges.

A csehekben több volt az illúzió a szocializmussal kapcsolatban, mint a lengyelekben és a magyarokban. Úgy gondolták, hogy nekik több joguk van erre az önálló szocialista útra, mint a lengyeleknek és a magyaroknak, mert a csehek ezt önként vállalták, a magyaroknak meg a cseheknek pedig bele kellett verni a fejébe.

Annak ellenére, hogy 1953-ra Csehszlovákiában is totális lett a rendszer, és az emberek ugyanúgy skizofrénekké váltak, mint a másik két országban, az értelmiség és a politikusok 1956-ban abban reménykedtek, hogy most már majd enyhülni fog, és lehetséges lesz a sajátos szocialista út megvalósítása.

1950–1951-ben Csehszlovákiában is betiltották a karácsony megünneplését, helyette bevezették a szovjet Télapó ünnepét. Ezt sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem fogadták el ilyen egyértelműen és „zokszó, tiltakozás” nélkül.

1953-ban, a pénz és a fizetések „megreformálása” idején a cseh nehézipari vállalatoknál voltak munkástiltakozások, de ezek nem voltak jól megszervezve. Mindenesetre azt elérték, hogy a Skoda gyár munkásai felvonultak a városi pártközpont elé, ahová be is törtek, és az ablakon kidobálták a sztálinizmus kellékeit. Ennek nyomán a munkásvezetőket táborokba zárták, majd csend lett.

A munkástüntetés nyomán felemelték a fizetéseket, és jobb ellátást is biztosítottak, ami sokak szerint garancia volt arra, hogy 1956-ban a cseh és a szlovák munkások és lakosság ne érezzen okot a tiltakozásra. Az 1953-as év Csehszlovákiában így gazdasági váltás éve lett. Ekkor indították a pénzügyi reformot is. Ugyanakkor Csehszlovákiában az 1953-as évben nem történt meg a politikai olvadás, hanem megmaradt a kemény kéz politikája. Ehelyett a csehszlovákiai munkásoknak több ennivaló és több pénz jutott.

Magyarországon viszont éppen fordítva történt, Nagy Imre megjelenésével politikailag felengedett a légkör, és politikai rehabilitációk kezdődtek. Csehszlovákiában az 1953 és 1956 közötti időszak „a sztálini politikai rendszer és a malenkovi gazdaságpolitika keveréke, amelyben az utóbbi a fogyasztók hasával többet törődik”. Ezért ezt az időszakot „sztalenkovizmusnak” is nevezték. Ez a kombináció ideálisnak mutatkozott arra, hogy letörjék a rendszer megdöntésére irányuló esetleges akaratot és törekvést.

A szovjet XX. Kongresszus után a Csehszlovák Kommunista Pártban is változások mentek végbe. De míg Magyarországon Rajkot rehabilitálták, itt a koncepciós perek áldozatait (Rudolf Slánský) nem rehabilitálták, hanem másfajta bűnöket fogtak rájuk.

Az egyik fő probléma Csehszlovákiában az volt, hogy 1953-ban, amikor a munkások tiltakoztak, az értelmiség még nem találta meg hozzájuk az utat, még nem ébredt fel kellőképpen. 1956-ra pedig, amikorra az értelmiség magához tért és felismerte az igazságot, a munkásokat gazdaságilag és szociálisan kielégítették. Így nem találták meg egymáshoz az utat, és a diákok és értelmiségiek hiába erőlködtek, ráadásul nem is voltak ténylegesen súlyos politikai követeléseik.

1956 tavaszán a prágai diákság megfogalmazta 24 pontos követelését, amelyben voltak politikaiak is, de majálisuk és az azon való felvonulásuk nem lehetett forradalmi, mint ahogy a magyaroknál és a lengyeleknél volt, hiszen nem támogatták őket a munkások. A csehszlovákiai diákok nem is akartak politikailag szervezett rendszerellenes akciót, hanem csak meg akarták szellőztetni a kommunista ideálokból való kiábrándulásukat.

Az 1960-as években a diákokat arról kérdezték, hogy megtörténhet-e az, ami a magyaroknál történt 1956-ban. Egy diáklány azt válaszolta, hogy azért nem kerülhet ilyenre sor, mert „a csehek amolyan knédlis nemzet”, vagyis puha, jellegtelen.

Nem állítható, hogy az 1950-es és 1960-as években nem voltak egyének, akik álmodoztak valamiféle ellenállásról, de inkább csak egyénileg, semmint szervezetten, közösségben vagy nagy tömegben.

A kötetben szereplők között néhányan úgy értékelik, hogy a csehek és szlovákok 1956-os tartózkodása helyes, értelmes és értékes cselekedet volt, hiszen a lengyelekénél és a magyarokénál jobb gazdasági és szociális létet kockáztatni nem lett volna értelmes, mert nem nyertek volna semmit. (Ez a fajta mérlegelés jellemző a cseh gondolkodásra: mérlegelik a kockázatokat, és a végén semmit sem kockáztatnak.)

A csehszlovák gazdasági helyzet miatt politikai nyugalommal számoltak a moszkvai pártközpontban is, és mindezért megdicsérték a csehszlovák kommunisták vezetőit. Még azt is mondták, hogy ha Magyarországon olyan jó lett volna a gazdasági helyzet, mint Csehszlovákiában, akkor semmiféle felkelésre nem került volna sor.

A knédli-sztereotípia így lehetővé tette a csehek és a szlovákok számára a békés túlélést. Ezért a nyugati sajtó és politikai közvélemény neheztelt is rájuk, és csalódottságát fejezte ki. Egy svájci lap morális árulásnak nevezte a csehek és szlovákok viselkedését, és felvetette azt, amit több olyan cseh értelmiségi is fel szokott vetni, akik foglalkoznak a nemzet etikai magatartásával és értékrendjével: hogy el lehet-e fogadni az embertelen rendszerrel való megbékélést annak fejében, hogy van mit ennem.

Jan Sokol megjegyzi, hogy a csehek nagyon tanulékonyak, mert minden rendszerbe beletanultak, az osztráktól kezdve a mostani nyugati demokráciákig, és gyorsan elsajátították, hogy mit várnak el tőlük. Ebben gyökerezik a lenézésük a magyarokkal és a lengyelekkel szemben, akik náluk sokkal kevésbé tanulékonyak, sokkal rebellisebbeknek és ellenállóbbaknak mutatkoztak az évszázadok során.

Ezt a megállapítást megerősítik többen is. Megemlítik, hogy a csehek ebből származtatják beképzeltségüket, a magyarokkal és a lengyelekkel szembeni lenézésüket. Különösen a magyarokkal kapcsolatban, 1956-ban azt hangoztatták: az, ami a magyaroknál történt, Csehszlovákiában nem történhet meg soha, mert itt soha nem fognak úgy gyilkolni, ők nem magyarok, ilyen állati durvaság Csehszlovákiában nem történhet meg. A csehek ugyanis kulturáltságukat, vagy a kulturális fölényük tudatát fölébe helyezik a magyarok és a lengyelek viselkedésének.

A csehek ilyenfajta lojalitása a különféle rendszerekkel szemben igen jellemző, és tetten érhető akár a mai politikai viselkedésmódjukban is. Ezzel együtt is volt egy rövid időszak, amikor az 1960-as években bizonyos kommunistákat azzal ijesztgettek, hogy ők is úgy fognak járni, mint azok Magyarországon, úgy le fogják őket lőni, mint a kutyákat.

A cseheket tehát 1956-ban semmi sem tudta volna a rendszer ellen hangolni. Még a Vencel térre szervezett, október 28-i tüntetést sem tartották meg, mert esett az eső. Nem voltak ott a szervezők sem. Jirí Pernes szerint így ért véget Csehszlovákiában az 1956-os forradalom, anélkül, hogy megkezdődött volna.

A magyarokkal szembeni bizalmatlanság hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovákiai lakosság nagyon passzívan viselkedett a magyar felkeléssel szemben. Nemcsak az akarat, hanem a megfelelő vezető személyiség is hiányzott ehhez. Az egyetlen, amit a magyar forradalom után megengedtek Csehszlovákiában, az volt, hogy karácsonykor már nem a Télapót kellett ünnepelni, hanem visszatérhetett a kis Jézus a csehszlovákiai karácsonyokba.

1956: promarněná šance aneb Návrat JeŐíška do Československa (1956: az elszalasztott lehetőség, avagy a Kis Jézus visszatérése Csehszlovákiába), televíziós fimforgatókönyv. Írta: Muriel Blaive; rendezte: Jan Šikl, Dramaturg: Jiří Gold. Praha, 1996 november.

Hamberger Judit