Klió 1998/1.

7. évfolyam

Jobbra át – Thatcher módra

 

Hogyan nyerhető el egy fontos hatalmi pozíció? Mi a szerepe a véletlennek és a szerencsének a történeti folyamatokban? Ezek a kérdések mindig izgalmasak lehetnek, manapság is, amikor a brit történetírás Margaret Thatcher és mintegy tizenkét éves miniszterelnökségének megítélése1 kapcsán újra felveti ezeket. Thatchernek a brit történeti irodalomban reneszánsza van. Részben azért, mert miniszterelnökségét a mai napig szakadatlan bírálatok érik, noha azt legkeményebb ellenlábasai is elismerik, hogy a Heath-féle gazdaságpolitika csődje után Thatcher radikális intézkedései teremtették meg a gazdasági szerkezetváltás és a növekedés feltételeit. A viták másik oka maga Margaret Thatcher, akinek négy éve megjelent visszaemlékezéseiről2 az a memoáriroda­lomról szóló régi bonmot juthat az eszünkbe: ha folyamatosan hazudni akarsz, akkor írj memoárt. Könyve szinte teljesen mentes az önkritikától, minden jelentősebb eredményt személyes sikerének tulajdonít, és az 1945 utáni brit történelemről rendkívül sematikus, erősen jobboldali beállítású képet fest, melynek alapvetése az, hogy a korszak munkáspárti kormányai egytől-egyig kártékonyak és haszontalanok voltak. E sommás bírálatot azonban megkapja az időszak minden konzervatív kormánya is (kivéve természetesen saját kabinetjét). Lekicsinylően és becsmérlően ír legközelebbi volt munkatársairól is, így nem is lehet véletlen, hogy volt minisztere és párttársa, Sir Ian Gilmour rendkívül kemény kritikával illette a „vaslady” művét.

Gilmour meggyőzően érvel amellett, hogy a Thatcher-kormány összes sikeres akciója a miniszterelnök asszony első éveihez kötődik. Arthur Scargill bányászvezér legyőzése, a szakszervezetek megfékezése, az önkormányzati bérlakások eladása, a rhodéziai kérdés rendezése, megegyezés az Európai Uniós költségekhez való brit hozzájárulás mértékében, valamint a falklandi háború, kétségkívül a Thatcher-kormányzat sikereit jelentették. Ezek az eredmények azonban nem csupán a miniszterelnök asszony eredményei voltak, továbbá ezeket a 70-es évek közepéig visszanyúló aprólékos előkészítő munka alapozta meg. Gilmour azt is jogosan nehezményezi, hogy a „vaslady” visszaemlékezése nagyrészt a falklandi háborúról szól, de olyan módon, mintha azt Thatcher maga irányította, harcolta végig és nyerte volna meg. Az persze nyílt titok volt, hogy Thatcher nagyon kedvelte a hadsereget, szívesen és gyakran beleszólt katonai ügyekbe, de a mű és szerzője mélyen hallgat arról a ma már nyilvánvaló tényről, hogy a falklandi háborúhoz brit és argentin politikai hibák és félreértések sorozata vezetett, s az összecsapást mindkét részről könnyen el lehetett volna kerülni. Gilmour végső következtetése sem igazán hízelgő volt miniszterelnökére nézve: „A Thatcher-időszak... nem volt más, mint a jövedelmek nagyszabású átcsoportosítása a szegényektől a gazdagokhoz. 1988-ban a népesség leggazdagabb 20 százaléka az összes adóbevételeknek csak 35 százalékát fizette, míg a legszegényebb 20 százaléka a 40 százalékát. A leggazdagabb 10 százalék életszínvonala 1979 és 1991 között reálértékében 60 százalékkal növekedett, mialatt a legszegényebb 10 százaléknál 14 százalékkal csökkent. Így a thatcherizmus még a civilizált kormányzat alapvizsgáján is megbukott: nem törődött az ország szegényeivel.”3

A bírálatokon túl a Thatcher-korszakkal foglalkozó történeti irodalom másik iránya viszonylag objektívebb és főként a tárgyalt időszak feldolgozatlan eseményeit érinti. Ilyen munka Mark Wickham Jones-nak, a bristoli egyetem kutatójának írása, aki azt vizsgálja, hogyan történt a brit Konzervatív Párton belüli hatalomváltás 1975 februárjában.4 Eredeti kérdésünkhöz visszatérve: milyen okok miatt kerülhetett Margaret Thatcher a Konzervatív Párt élére. Thatcher tulajdonképpen 1975. február 11-én csak a pártelnök-választás második fordulójában tudott győzni, előtte pedig nemigen voltak vezetői tapasztalatai. Noha viselt kormányzati tisztséget Heath idején (oktatásügyekkel foglalkozott – Educational Secretary), de a Heath-el szembenálló jobboldali konzervatív tábor eredetileg nem rá gondolt új vezetőként. A szerző meggyőző érvekkel támasztja alá állítását, miszerint Thachert nagyrészt a szerencse emelte a konzervatív pártvezéri székbe, amennyiben az elégedetlenkedő toryk fő célja elsősorban Edward Heath elmozdítása volt. (Edward Heath 1965 és 1975 között a Konzervatív Párt vezére, 1970 júniusa és 1974 márciusa között Nagy-Britannia miniszterelnöke volt.) Amennyiben ez Thatcher hatalomra juttatását jelentette, úgy azt is vállalták. A tory „parasztlázadás” Heath ellen és az első női konzervatív pártvezér megválasztása azonban nem jelentette azt, hogy a párt ekkor mozdult el jobb felé. A thatcherizmus csak 1975 végére vált a Konzervatív Párton belüli vezető ideológiává. A továbbiakban Wickham Jones azt vizsgálja, hogy milyen szerepet játszott a véletlen Thatcher megválasztásában, meg lehetett volna-e buktatni a két választás között és volt-e (ismert volt-e) Thatchernek ideológiája a pártvezérváltás idején. A sikeres trónfosztásban nagy szerepet játszott az általános Heath ellenes hangulat, melynek fő oka az volt, hogy az 1974 februári általános választások után októberben a párt ellenzékbe vonult, a kudarcokért mindenki, de a volt kormányból leginkább Sir Keith Joseph Edward Heath-et bírálta. Az elégedetlenkedők vezéreként aposztrofált Keith Joseph azonban 1974. október 19-i birminghami beszédében olyan ultrakonzervatív nézeteket hangoztatott fontos társadalmi kérdésekről (a válás és az abortusz), hogy helyzete emiatt teljesen tarthatatlanná vált. A lázadók vezérének posztját William Whitelaw, a következő jelölt sem tölthette be, mert ő túlságosan közel állt Heath-hez. Ilyenformán a szerző szerint „jobb híján” harmadikként Thatcher következ­hetett, aki győzelmét főként a kisszámú jobboldali toryklikknek és a nagyobb Heath-ellenes társaságnak köszönhette. Mindezek a körülmények kétségkívül szerencsés helyzetet teremtettek számára.

A szerző álláspontja az, hogy a második szavazás idején már semmiképp sem lehetett Thatchert megbuktatni, mert egyrészt nagyon jól működő kampánystábbal dolgozott, másrészt a toryk nagy része a katasztrofális választási vereség után5 gyökeres változtatásokat kívánt a párt élén. A véletlenek, a szerencse, az esélyesebb jelöltek sorozatos bukása és a „jobb híján” elv – mindez együtt része volt Thatcher sikerének. Ahogyan J. Crewe és D. Searing megállapítja: 1975 elején a brit Konzervatív Párt 10–15 százaléka volt thatcherista és még legalább 26 százaléka radikális vezetőváltásra készült. Megválasztása pillanatában Margaret Thatchernek nem volt igazán ideológiája, legalábbis hirdetett elvei semmiféle tekintetben sem tértek el az általános konzervatív nézetrendszertől. Furcsa paradoxon, hogy legnagyobb sikereit pártvezérként és miniszterelnökként is az „ideológiamentes” időszakaiban érte el (1975-ben és 1979-től 1984-ig).

Összegzésképpen Wickham Jones kiemeli, hogy a hagyományos álláspont szerint 1975-ben a brit Konzervatív Pártban személyre és nem ideológiára szavaztak, amikor vezetőt kellett választani; az ideológiai váltás főként 1979 után jött. Véleménye szerint ez nem teljesen igaz; a változtatni akaró toryk számára Thatcher személye már 1975 végén a „jobbra át” jelszavával azonosult. Mark Wickham Jones nem tagadja, hogy a revizionista történetírás híve. A szerző azonban alapos, gondos és önkritikus revizionista, akire érvényes John Lewis Gaddis, az amerikai történetírás egyik legkiemelkedőbb alakjának találó megállapítása: a revizionizmus egészséges irányzat a történetírásban, és senki, még a revizionista történészek sem kerülhetik el hatásait.6

 

Mark Wickham Jones: Right Turn: A Revisionist Account of the 1975 Conservative Party Leadership Election (Jobboldali fordulat: Az 1975-ös konzervatív pártvezér-választás revizionista áttekintése) Twentieth Century British History, Vol. 8. No. 1. 1997. pp. 79–90.

Lord Gilmour: The Thatcher Memoirs (A Thatcher-memoárok) Twentieth Century British History, Vol. 5. No. 2. 1994. pp. 257–277.

 

Barta Róbert

1. Margaret Thatcher 1979. május 4-tôl 1990. szeptember 28-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget.

2. The Downing Street Years. By Margaret Thatcher. London: Harper Collins, 1993.

3. Lord Gilmour, The Thatcher Memoirs, Twentieth Century British History, Vol. 5. No. 2. 1994. pp. 257–277.

4 Mark Wickham Jones, Right Turn: A Revisionist Account of the 1975 Conservative Party Leadership Election, Twentieth Century British History, Vol. 8. No. 1. 1997. pp. 74–90.

5. Az 1974. október 10-én megtartott általános választásokon a 40,1 millió választásra jogosult polgár 73 százaléka vett részt, a brit Konzervatív Párt a szavazatok 35,8 százalékával 277 parlamenti helyet szerzett. A 39,2 százalékos munkáspárti gyôzelem (319 parlamenti hely) és a liberálisok 18,3 százalékos eredménye (13 parlamenti mandátum) összességében azt jelentette, hogy a szavazópolgároknak mintegy 60 százaléka nem a konzervatívokat választotta.

6. John Lewis Gaddis: We know now. Rethingking Cold War History, Clarendon Press, Oxford, 1997. p. 294.