Klió 1998/1.

7. évfolyam

Az NDK viszonya Lengyelországhoz a 80-as évek elején

A szerző az NDK ma már lezárt történelmének utolsó évtizedéből villant fel pár képet. Éleslátással mutatja be, hogy a kelet-német állami- és pártvezetők érezték: a lengyel „Szolidaritás” szakszervezet „megrengetheti a világot”. Kétségbeesett diplomáciai manővereikkel csak a kelet-német–lengyel viszony megrontását sikerült elérniük, a berlini fal első repedéseit már nem tudták eltüntetni. A cikk más szempontból is figyelemre méltó. Fényt vet a szovjet pártvezetés Lengyelországgal kapcsolatos terveire, amelyek az NDK törekvéseinél józanabb álláspontot képviseltek.

1980. szeptember 30-án a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottságának ülésén Erich Mielkie állambiztonsági miniszter kijelentette, hogy ami Lengyelországban történik, az az NDK szempontjából élet és halál kérdése. Az akkori vezetők tudatában voltak annak, hogy az NDK államisága igen törékeny, léte a Szovjetunió állandó támogatásának és a szovjet csapatok jelenlétének köszönhető. A forradalmasodó Lengyelország kiválhatott volna a Varsói Szerződésből és elvághatta volna az NDK-t a Szovjetuniótól. Az Oderától nyugatra minden lengyel törekvés veszedelmet jelentett: a sztrájkjogot kiharcoló szabad szakszervezetek, az értelmiség és a munkásság között létrejött konszenzus, az egyetemisták mozgalma, a szocializmus kereteit szétfeszítő gazdasági reformok tervezete, az egyház növekvő befolyása, a nyíltan tevékenykedő ellenzék. Ami pedig különösen fájdalmas volt, az a LEMP soraiban jelentkező „revizionizmus”, és az a veszély, hogy a párt elveszíti vezető szerepét.

A 80-as évek elején az NDK lakossága már nem függött a hazai médiától, korlátlanul hozzájuthatott egyéb információkhoz. Csaknem az ország egész területén fogható volt a nyugatnémet rádió és televízió. Az NDK tömegkommunikációs eszközei 1980 augusztusától szintén folyamatosan tájékoztatták a társadalmat a lengyelországi eseményekről – igen pesszimista hangnemben. Nem bíztak abban, hogy a lengyel pártvezetés hamarosan úrrá lesz a problémákon. Szeptember 30-án a PB beleegyezett Erich Honecker javaslatába, aki mielőbbi találkozást akart kieszközölni Leonyid Brezsnyevvel és a Varsói Szerződés országainak pártvezetőivel a „legfontosabb dolgok megvitatása” céljából. Honecker nem titkolta, hogy a lengyel fejleményekre gondol, és egy 1968-as mintájú csehszlovák „megoldás” terve sem áll tőle távol. 1980 őszén már nyilvánosan is egyre gyakrabban hangzottak el hasonló kijelentések. Október végén Joachim Herrmann, a PB tagja és a KB titkára szovjet kollégájával, Mihail Zemjanyinnal tárgyalva megállapította, hogy a Visztula mentén sokkal rosszabb a helyzet, mint Dubček idején Csehszlovákiában. Október 30-án „ideiglenesen” megszüntették a lengyel és NDK-állampolgárok egymás országába való utazásának szabadságát. November 25-én Honecker és többek között a Varsóból hazahívott nagykövet Lengyelországról szóló beszámolót terjesztett a PB elé. A beszámoló szerzői elkerülhetetlennek látták a fegyveres beavatkozást. Arra számítottak, hogy a Varsói Szerződés állami- és pártvezetőinek december 5-re tervezett moszkvai találkozóján hasonló döntés születik majd. Az NDK meg is kezdte a politikai és katonai intervencióra való felkészülést. Honecker moszkvai útja előtt minden felhatalmazást megkapott a PB-től.

A moszkvai találkozó döntéseit nemcsak Kelet-Berlinben várták feszülten. Brezsnyevnek nem tetszett az akkori lengyel első titkár, Stanisław Kania „kétkulacsos” politikai játéka, ezért szíve szerint hajlott volna a lengyelországi beavatkozásra. Ugyanakkor nyugtalanító figyelmeztetéseket kapott Jimmy Carter amerikai elnöktől, a NATO-tól és az európai közösség országaitól, amelyek eltántorították az erőszak alkalmazásától. A moszkvai tanácskozáson kiderült, hogy az intervenciót egyedül Honecker szorgalmazza. Nem elégítette ki az a homályos határozat, miszerint „a szocialista Lengyelország, a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a lengyel nép feltétlenül számíthat a Varsói Szerződés országainak testvéri szolidaritására és támogatására”.

A találkozó eredményeivel elégedetlen kelet-német vezetők változatlanul igen szkeptikusan ítélték meg a lengyel kérdés saját eszközökkel történő megoldásának lehetőségét. Feltételezéseiket igazolni látszottak a folytatódó sztrájkok, a „Paraszt-Szolidaritás” bejegyzésének követelése és egy sor más belpolitikai esemény. Aggódva tekintettek a LEMP IX. Kongresszusa elé, amelynek összehívásáról a KB VII. Plénuma december elején döntött. A STASI egyik jelentésében arról számolt be, hogy a lengyelek felkészületlenek a kongresszusra és számos pártszervezet a „Szolidaritás” befolyása alatt áll. Honeckert csak rövid időre nyugtatta meg Kaniaval való találkozója, aki márciusban Moszkvában rendkívüli állapot bevezetésére tett ígéretet (amit később a bydgoszczi események miatt visszavont).

1981 tavaszán és nyarán a kelet-német vezetőket elsősorban a LEMP irányításában bekövetkezett személyi változások foglalkoztatták. Májusban Honecker a Kremlben találkozott Brezsnyevvel, aki ugyan szintén nyugtalankodott, de korántsem képviselt olyan radikális álláspontot, mint német kollégája. Honecker az egyik legnagyobb problémának a LEMP szociáldemokrata párttá való átalakulásának reális veszélyét és azt a tényt tartotta, hogy a kongresszusra delegált párttagok 60 százaléka „Szolidaritás”-tag. Gyors megoldást sürgetett arra való tekintettel, hogy „az NDK Európa középén, a német imperializmus szomszédságában fekszik. Megtörténhet, hogy a háta mögött kapitalista Lengyelország jön létre”. A pártkongresszus elnapolását kívánatosnak tartotta volna, de nem látta megoldhatónak.

Május végén a németek kidolgoztak egy, a lengyel kérdés megoldását célzó tervezetet. Úgy látták, hogy a LEMP keretein belül kellene egy marxista-leninista frakciót alapítani. A pártvezetés leváltásával egyidőben az új tagok többségét is ki kellene zárni. A változásoknak június 9–10-én, a LEMP KB XI. Plénumán, a „revizionista” vezetők kizárásával kellett volna megkezdődniük. A németek komoly reményeket fűztek Andrej Gromiko július elején tett lengyelországi útjához.

A LEMP IX. (rendkívüli) Kongresszusa nagy csapást jelentett a kelet-német vezetőknek. Megállapították, hogy a lengyel testvérpárt eltért a marxista-leninista irányvonaltól és harcra képtelen. Honecker július 21-én telefonon beszélt Brezsnyevvel, de általánosságokon kívül semmi konkrét ígéretet nem tudott tőle kicsikarni. Újabb találkozót javasolt a kommunista pártok első titkárainak részvételével. Javaslatát Brezsnyev Kaniaval folytatott éles hangú beszélgetése után (szeptember 15.) megismételte, de a szovjet vezetés más koncepciót képviselt. Tartózkodni kívánt a nyílt konfrontációtól és el akart kerülni egy 1968-as csehszlovákiai beavatkozáshoz hasonló konfliktust.

Miután 1981. október 18-án Wojciech Jaruzelski átvette a LEMP vezetését, a lengyelországi események az NDK számára megnyugtatóbb mederben folytak. A párt stabilizálódásának jelei kezdtek mutatkozni.

A nálunk eufemisztikusan szükségállapotnak elkeresztelt hadiállapot (lengyelül: „stan wojenny”; wojna = háború) bevezetését az NDK vezetői óriási megkönnyebbüléssel fogadták. Úgy vélték, megszületett a Lengyel Népköztársaság megmentésének lehetősége. A katonai beavatkozás lehetőségét azonban továbbra is fenntartották, a hadsereg állandó harckészültségét csak 1982 áprilisában vonták vissza. Az NDK létezésének utolsó napjáig bizalmatlan maradt Lengyelország iránt. Fertőző gócnak tartotta, és minden lépését árgus szemekkel figyelte.

Jerzy Kochanowski: Braterska solidarność (Testvéri szolidaritás). Mówią Wieki, 1996/10. 48–50. p.

Nagy László Kálmán