Klió 1998/2.

7. évfolyam

Haladás a történettudományban

Raymond Martin, a University of Maryland történész professzora az utóbbi években az amerikai historiográfiáról írt legnagyobb szabású vállalkozás, Peter Novick That Noble Dream: The „Objectivity Question” and the American Historical Profession (Cambridge, 1988) alaptételével száll vitába. Novick tanulmányának a végkicsengése szerint egyfajta káosz jellemzi a jelenkori amerikai történetírást, amelyben szinte lehetetlenség bármilyen egyetértésre találni. Martin az amerikai forradalom historiográfiájának a példájával támasztja alá ezzel ellentétes nézetét: a mai amerikai történetírásban igenis fellelhető konszenzus, amely a korábbi korok eredményeire építve a valóságot egyre hívebben visszatükröző képet ad a történelem egyes eseményeiről.

Az amerikai forradalmat először az ún. whig történészek próbálták értelmezni. Közülük is kiemelkedik a kortárs David Ramsay, valamint a később élt George Bancroft, akiknek felfogásában Raymond Martin öt alapvető jellemzőt különít el: kizárólag egyetlen szemszögből, a forradalmi elit szemszögéből írtak a forradalomról; ennek megfelelően elfogadták a korabeli elit magyarázatát a forradalom okairól, mely szerint elsősorban az elvek különbözősége miatt került kenyértörésre sor Nagy-Britannia és észak-amerikai gyarmatai egy része között; a műveikben arra törekedtek, hogy igazolják az amerikaiak döntését; a múltról úgy írtak, mintha az ajelent mindig megelőlegezte volna; és végül a forradalmat az emberi haladás egyik fázisaként állították be. Bancroft a protestantizmusban, illetve a puritanizmusban vélte megtalálni a forradalom ideológiai gyökereit és az anyaország és a gyarmatok viszonyában az 1765-ös Bélyegilleték-törvényt jelölte meg mint fordulópontot: a törvény ráébresztette az amerikaiakat, hogy a britek jobban rájuk vannak utalva, mint ők azokra. Bancroft is az amerikaiakban kezdettől fogva meglévő szabadságvágyat emeli ki: már Jamestown 1607-es megalapításától keltezi az eszme megjelenését Amerikában.

Az említett whig történészektől sokan meg is tagadják a „történész” címkét, mivel többnyire műkedvelőkről van szó, akik a történészi szakma alapvető követelményeit – mint a például a forráskritikát – sokszor nem tartották be, mivel esetleg nem is hallottak róluk. Az amerikai történész szakma „professzionálódásával” átértékelődött az amerikai forradalom szerepe is. Az ún birodalmi történészek – Charles Andrews, Herbert Osgood, George Beer és mások – a XX. század fordulóján objektívabb megközelítési módot sürgettek. Egyikük odáig ment, hogy Bancroft tevékenységét a történelmi igazság elleni bűntettnek fogta fel. Az új nézőpont ugyancsak egyoldalúra sikeredett: most a britek szemszögéből vizsgálták elsősorban a történteket. Az anyaország és az észak-amerikai gyarmatok viszonya ennek a történetírói iskolának az olvasatában 1763-ban változott meg gyökeresen. A hétéves háborúban győztes britek a korábbi merkantilista gyarmatpolitikát „birodalmi” politikával váltották fel, amely azt igényelte, hogy a brit kormányzat egyrészt kifizesse a súlyos háborús adósságokat, másrészt pótlólagos forrásokat találjon a megnövekedett területű birodalom fenntartására. Az 1760-as évek sok vitát és a szakítás előjátékát jelentő adótörvényeit ennek szellemében vezette be Nagy-Britannia. Az alapvető különbség a whig és a birodalmi történészek között az volt, hogy az előbbiek az ideológiai és a diplomáciai szempontokat hangsúlyozták, míg az utóbbiak a társadalmi és gazdasági kérdésekkel is foglalkozni kezdtek.

Az eddig tárgyalt két iskolát közös nevezőre hozta az a tény, hogy mindkettő a brit–amerikai konfliktusra helyezte a fő hangsúlyt a forradalom megítélésében. A „birodalmi” történészek után következő amerikai tudósnemzedék, akiket átfogóan „progresszívaknak” szokás nevezni, azzal érveltek, hogy az amerikai forradalom nem kizárólag brit-amerikai ügy volt, hanem – Carl Becker híres mondása szerint – az amerikai hatalmi viszonyok eldöntése is feladatai közé tartozott. A progresszívak véleménye szerint az ideológiai csatározásokat nem szabad kritikátlanul elfogadni, mint a forradalomhoz vezető események egyik legjelentősebb elemét, mert azok mindössze más, valós, de rejtett érdekeket fedeztek – és ezek a rejtett érdekek gazdaságiak voltak. A tétel leghíresebb megfogalmazását Charles A. Beard Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése (1913) című könyve jelentette, amelyben a történész annak a véleményének adott hangot, hogy az Alapító Atyákat nem fennkölt és elvont eszmék mozgatták az Alkotmány megfogalmazásakor, hanem nagyon is jól meghatározható önös – mindenekelőtt kereskedelmi és földbirtokosi – érdekeik.

A csoport harmadik kiemelkedő tagja, Arthur Schlesinger, Sr. a brit és az amerikai életstílus közötti eltéréseket, valamint a gyarmatiak gazdasági érdekeit hangsúlyozta három körzetben: a New Hampshire-től Pennsylvaniáig terjedő tengerparton, a Marylandtől Georgia-ig húzódó tengermelléken és a nyugati végeken. Véleménye szerint a forradalom ennek a három régiónak a brit adó- és kereskedelempolitikára adott válasza volt. Schlesinger is kiemelte a Bélyegilleték-törvény fontosságát, de szerinte a végső lökést az ún. „bostoni teadélután” adta meg: a magántulajdon ilyen kihívó jellegű semmibe vételét egyetlen magára valamit is adó kormányzat nem hagyhatta megtorlatlanul. Raymond Martin szerint a progresszív történészek három szempontból is újat hoztak az amerikai forradalom jobb megértése terén: sok esetben sokkal kritikusabban szemlélték az amerikai gyarmatiak indítékait és cselekedeteit, mint elődeik; ráirányították a figyelmet az önérdek motiváló erejére; felvetették az a gondolatot, hogy az egyes eseményeknek többféle olvasata is lehet.

A progresszívak nézetei mindenekelőtt a két világháború között hódítottak. A második világháborút követően újabb történetírói iskolák bukkantak fel, s a helyzet annyiban változott meg, hogy immár egyetlen irányzat sem monopolizálta a tudományterületet, hanem egyszerre több volt jelen a porondon. Így, a fenti kategorizálásnak megfelelően egy „neo-whig” és egy „neo-progresszív” iskola is megjelent, majd őket követte, kissé későbben, az ún. mentalité-iskola. A neo-whigek – így Robert Brown, Forrest McDonald és Daniel Boorstin – a progresszívak általuk „deterministának” megbélyegzett nézeteinek bírálatából indultak ki. Véleményük szerint azok túlzottan nagy hangsúlyt fektettek a gyarmati Amerika osztályellentéteire. Velük szemben a forradalmat ismét az alkotmányos szabadságjogok feletti vitából eredeztették. Olvasatukban az Alapító Atyák kezét igenis elsősorban ideológiai meggondolások vezették az Alkotmány megszövegezésénél. Bernard Bailyn még tágabb körben értelmezte a korabeli amerikai államférfiak indítékait: véleménye szerint azok egy, a szabadságot fenyegető és az egész angolul beszélő világot behálózó összeesküvéstől való félelmükben menekültek „előre”, a forradalomba.

A neo-whigek azonban nem tekinthetők a tisztán whig történetírás folytatóinak, hiszen az általuk sokat bírált progresszívak nézeteiből is jócskán átvettek, elsősorban ami az ideológia társadalmi meghatározottságát illeti. Joyce Appleby szavaival azt vizsgálták, hogy „az amerikai állapotok milyen módon alakították az együttműködés és a társadalmi konzenszus feltételeit”. Például, Edmund Morgan egyetértett ugyan elődeivel, hogy az 1760-as években bevezetett adótörvények irányították a korabeli amerikaiak figyelmét az elvekre, ám sokkal alaposabb vizsgálódásokat végzett a felhasznált anyagban, és ennek eredményeképpen árnyaltabban fogalmazott, mint azok. Bernard Bailyn is elismerte a társadalmi háttér fontosságát, mégis fenntartotta azt a véleményét, mely szerint a forradalmat elsősorban a gyarmatiak gondolkodásában végbement változások idézték elő, még pontosabban, a kormányzatról és annak feladatairól vallott eszméik.

A korábbi forradalom-felfogások ellen újabb támadást jelentett a társadalomtörténet előretörése az 1960-as évektől kezdődően. Az iskola képviselői vizsgálni kezdték a hatalom, a hatalmi intézmények és a társadalmi „engedelmeskedés” viszonyát, s ugyanakkor szakítottak azzal a korábbi felfogással, amely a nemzetépítést tekintette a központi kérdésnek az amerikai forradalomban. Nehéz megítélni, hogy az új társadalomtörténetet mennyire lehet „neo-progresszívnak” nevezni. Az „iskolához” tartozó történészekre a brit E. P. Thompson The Making of the English Working Class (London, 1963) című, immár klasszikusnak minősülő munkája óriási hatást gyakorolt. Thompson a társadalmi ranglétra alján élőkre és a „megélt élményre” koncentrált. Az amerikai neo-progresszívak lényegében mindössze annyit adtak a korábbi munkákhoz, hogy ők is a gazdaságilag-társadalmilag hátrányos helyzetűek helyzetét vizsgálták munkáikban. Például Gary Nash a korabeli adóívek, stb. tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy valóban léteztek szegény fehérek is a forradalom kori Amerikában, noha Morgan és Bailyn korábban arról írtak, hogy a szegénység ismeretlen volt a fehér lakosság körében.

Raymond Martin a fentiek alapján arra a következtetésre jut, hogy az idő haladtával egyre többet tudtunk – és tudunk – meg az amerikai forradalomról: a különböző tanulmányok egyre pontosabbak, szakmailag megalapozottabbak, árnyaltabbak és tényanyaggal jobban alátámasztottak lettek és lesznek. Novick-kal, valamint a Novick-éhoz hasonló nézeteket vallókkal szemben Martin határozottan leszögezi, hogy a témában a különböző felfogások és megközelítési módok ellenére bizonyos véleménykonvergencia és konzenszus tapasztalható -legalábbis a tanulmányíró által interpretálási polaritásoknak nevezett határok között. Az interpretálási polaritásokon olyan értelmezési hagyományt ért a szerző, amely ugyanazt az interpretálási fókuszt fogadja el függetlenül attól, hogy a részletkérdésekben mennyi különbség található. Az amerikai forradalomra alkalmazva a sémát, a polaritásokat a whig és a progresszív iskola változatai adják, míg az értelmezési fókusz az a tény, hogy mindkét irányzat elfogadja azt a véleményt, hogy a forradalmat legjobban a nemzetépítés megjelenési formájaként lehet megérteni. Továbbá, mindez azt jelenti, hogy az interpretálási polaritásokon belül többé-kevésbé folyamatosság észlelhető egy elméleti konvergencia felé. Azaz, a neo-whigek lényegében közelebb állnak a progresszívakhoz, mint a whigekhez; a neo-progresszívak pedig közelebb a neo-whigekhez, mint a progresszívak annak idején a whigekhez.

Ehhez még az is hozzátehető, hogy hibás az a nézet, amely az interpretálási divergenciát a történelmi megértés gátjának tűnteti fel. Semmilyen tapasztalat sem támasztja alá azt, hogy ez a divergencia ne tudná növelni a megértés fokát. Az a tény pedig, hogy eddig nem jött létre az amerikai forradalmat leíró szintézis, nem cáfolja a fenti tételeket: mindössze arról van ebben az esetben szó, hogy az emberi világ jelenségei nem csak egyetlen jelentéssel bírnak, hanem egyszerre többféle interpretáció képzelhető el róluk. Igaz, ha haladást vélünk felfedezni a történelmi értelmezésekben, akkor azt is meg kellene határoznunk, mit értünk haladáson? Az értelmezést magunknak kell megadni, de ez nem jelenti azt, hogy az önkényes kritériumrendszer önmagában megalapozatlan.

Egy másik kételyt jelenthet az, hogy nem lehetünk biztosak abban az anyagban sem, amit elemzéseink során felhasználunk. Itt nem csak értelmezésbeli különbségekről (igaz – nem igaz, stb.) van szó, hanem magukról a tényekről is. Az értelmezések igazságtartalmát Raymond Martin az elfogadott tények jelentette külső ellenőrzési rendszerrel kívánja megállapítani. Az pedig, hogy mit jelent egy értelmezés esetén a történészek által tényként elfogadott események jobb megismertetése, olyan újabb történelemfilozófiai kérdéseket vet fel, amelyek már nem a jelen tanulmány tárgyai.

Raymond Martin: Progress in Historical Studies (Haladás a történettudományban). History and Theory, 37. kötet, 1. sz. 1998. február, 14–39. p.

Magyarics Tamás