Klió 1998/2.

7. évfolyam

Osztályok és az identitás

 

 

A történelem osztályszempontok szerinti értelmezése nem tartozik manapság a kifejezetten divatos megközelítések sorába. A marxista történetszemlélet általános térvesztése idején még a modern, közelebbről a XIX. századi ipari társadalom leírása és bemutatása során is alig veszik hasznát az osztály egy évszázadon át jól bejáratott fogalmának. Ismert fejlemény ez az angol historiográfiában is, amely pedig mindig híven követte A tőke szerzőjét, Marxot abban, hogy az osztály fogalmának a segítségével ragadja meg a múlt századi brit társadalmat. S ebben nemcsak a kivált 1945 után komoly intellektuális befolyásra szert tevő marxista történetírás (pl. E. P. Thompson, E. J. Hobsbawm, J. Foster, Gareth Stedman Jones és mások), hanem általában a mainstream-történetírás (melynek, persze, a marxisták is részei voltak) is osztozott.

Sokat változott az intellektuális klíma az 1980-as évektől, s nemcsak azért, mert világszerte vesztett vonzerejéből a marxista társadalomkép, vagy mert egész egyszerűen kiöregedett az utánpótlás nélküli angol marxista társadalom­­történet-írás. Az okok között meg kell említeni a társadalomtörténetet is érintő paradigmaváltást, amely a strukturális (és funkcionális) kategóriák helyett kulturális terminusokban kezdte értelmezni a társadalmi jelenségeket. Korán ráérzett erre az egyébként mindig is friss szemléletű angol marxista historio­gráfia, hiszen a legendás E. P. Thompson osztályfogalma szintúgy a csoport­identitás manifesztációjához kötötte annak szociológiai létezését. Ezért is válhatott Thompson legismertebb műve, a  The Making of the English Working Class (1963) évek múltán az antropológiai ihletésű társadalomtörténet bibliájává. A további szellemi fejlemények azonban nem álltak meg az osztály­fogalom határainál, hanem áttörtek rajta és relativizálták a benne összefoglalt analitikus strukturális magyarázó elvet. Az 1980-as évek reprezentatívnak is nevezhető társadalomtörténeti szintéziseiben, mint F. M. L. Thompson művében (The Rise of Respectable Society. A Social History of Victorian Britain, 1830–1900), valamint az általa szerkesztett háromkötetes kollektív munkában, a Cambridge Social History of Britain-ben már nem az antagonisztikus osztályokra szabdalt viktoriánus-kori Anglia képe rajzolódik ki, hanem egy olyan országé, melynek társadalmi hierarchiáját az együtt­működés, a feltűnő mobilitás és a szüntelen felfelé igazodás, vagyis a társadalmi respektus diffúziója és fegyelmező ereje integrálja.

Éppen ezért tűnhet érdekesnek, hogyan is fest újabban az angol történelem képe az ottani történeti vizsgálódások fényében. Erről ad kitűnő áttekintést az éppen ilyen áttekintések céljából indított sorozat (New Studies in Economic and Social History) egyik köteteként napvilágot látott kis könyvében a cambridge-i historikus, A. J. Reid. A korábbi munkáiban főként a munkásság elit rétegeivel és mozgalmaikkal foglalkozó szerző mostani szakirodalmi szemléje és elemzése a teljességre tart igényt. Témáját Reid három fő probléma köré csoportosítva járja körül: elsőként az uralkodó osztályokat, másodikként a munkásosztályokat (mindig így, többes számban) tárgyalja, végül a társadalmi makrocsoportok egymásközti viszonyának a témáját tűzi tollhegyre (Social relations).

Már könyve elején megjegyzi, hogy az utóbbi évtized angol történetírásában jelentősen átalakult a viktoriánus (és Edward-) kori brit társadalomról táplált felfogás, s ő maga is hozzá kíván járulni a revízió teljesebbé tételéhez. Erre igen kitűnő alkalmat kínál már az első téma, a felső osztályok vizsgálata. A témáról ti. roppant érdekes és kiterjedt vita folyt az 1980-as években, melyről e sorok írója is beszámolt a Valóság 1991. évi 12. számában. A fő kérdés, amelynek a vitatása akkor előtérbe került, az, hogy ki is alkotta a múlt századi brit elitet: a burzsoázia vagy az arisztokrácia (és a hozzá közel álló hagyományos nagypolgárság, a city-nagykereskedők és bankárok). A sokfelé ágazó polémia során bizonyossá vált, hogy ha az elit fogalmán a leggazdagabbak értendők, akkor Angliában, a világ ekkori ipari műhelyében nem a vállalkozó ipari burzsoázia, hanem a hagyományos elitek, az európai mércével mérve is legnagyobb földbirtokos arisztokrácia és a távolsági kereskedelemből hasznot húzó nagykereskedő–bankár réteg volt és maradt a csúcson. Ha, továbbá, eliten a politikai döntéshozók legszűkebb körét értjük, akkor is ez a leggaz­dagabbnak számító kaszt uralta az országot. Végül, ha elitnek azt tartjuk, amely a vezetőszerepre formált igényét, az etoszát és a habitusát mindenkivel egyaránt el tudja fogadtatni, mint ami mindenki számára követendő mintául szolgálhat, akkor is ebbe az irányba billen a mérleg nyelve. Az ipari vállalkozó középpolgárság domináns politikai és intellektuális befolyása jószerivel csak lokálisan, a közép-angliai ipari központokban vált egyeduralkodóvá a XIX. század nagyobbik részében. Nyitva hagyja viszont a kérdést a szerző, amely pedig oly sok és heves polémiát szült Martin J. Wiener provokatív könyve óta (1981), hogy vajon tényleg kulturális függőségben tartotta-e a hagyományos angol elit az új vállalkozó polgárságot, vagy ellenkezőleg, két elit szubkultúra alakult ki egymás mellett, amely azonban sokban rokon volt egymással.

Mindennek végül az a legfőbb tanulsága, hogy hiba lenne, ha a tulajdonos osztályokat uralkodó osztályként kezelve kétpólusú társadalomszerkezettel jellemeznénk a korabeli angliai állapotokat (mint tette a marxista és nemcsak a marxista historiográfia hosszú időn át, s mint ahogy ma is állítják egyesek). Az elitek olyannyira fragmentáltak ebben az időben, hogy a tőke–munka ellentéte korántsem az egyedüli, s talán nem is a legfontosabb strukturális választóvonal a viktoriánus-kori Angliában. A tőke és a munka között közvetítő hagyományos vagyoni és politikai elit például mind a két irányban kifejti a maga korlátozó befolyását, másfelől pedig a tőke és a munka gyakran szövetségesre lel egymásban a hagyományos vagyoni és politikai elittel szembeni küzdelmében. A fragmentáltság oka az is, hogy a korabeli angol társadalom korántsem volt olyan integrált, hogy ne oszthatná meg belülről akár minden érdekcsoport szintjén a regionális, a vallási vagy a politikai partikularizmus.

Áttérve a munkásságnak mint osztályok konglomerátumának a tárgyalására, nyilvánvaló, hogy folyton Marx szellemi kísértetével kell a történésznek szembenézni. Marxnak a századközepi brit munkásságról adott, és perspektivikus fénybe állított helyzetelemzése két dolgot emelt ki: a modern gyáripari proletariátus szakmai degenerálódását (de-skilling), valamint állandó jövedelmi hanyatlását (az abszolút elnyomorodás elmélete). E kettő együtt – vélték Marx és követői – az elproletarizálódást a maga szörnyű valóságában példázza, hogy ti. teljesen függő és kiszolgáltatott helyzet lesz a valamikori autonóm kistermelők széles tömegeinek az osztályrésze. S persze, emlékez­hetünk, ez az új rabszolgaság szüli meg a modern osztályöntudatot, vele a modern antikapitalista osztályharc forradalmi energiáját.

De vajon helyénvalóan ragadta-e meg a marxi és marxista analízis a korabeli angol munkásság társadalomtörténetét? Reidnek a legfrissebb angol kutatási eredményeket összegző előadása a legkevésbé sem igazolja az iménti téziseket. A gyári technológia mechanizálódásának sem az üteme sem a jellege nem olyan, hogy úgyszólván a nullára redukálhatta volna a munkások szakmai kompetenciáját. A múlt század végi angol gyáripart az jellemezte, hogy a szakmunkások a legtöbb ágazatban megőrizték szakmai autonómiájukat, és komolyabb menedzseri beavatkozás nélkül ellenőrizni tudták a gépesített munka­folyamatokat. Ha a munkaadók a piaci verseny szorításában kényszerű takarékosságra kellett, hogy törekedjenek, akkor is inkább a béreket faragták le, és nem alkalmazottaik szakmai összetételét módosították (betanított munkásokkal cserélve le szakmunkásaikat).

Ami pedig a jövedelmek hosszú távú trendjét illeti, régóta ismert tény, hogy a század közepe és vége között a bérek és a jövedelmek reálértéke 90%-kal javult, a munkaidő hossza pedig ebben az időben 20%-kal rövidült. Persze erősen leegyszerűsítenénk a dolgot, ha megfelelő mértékű életszínvonal-javulást is feltételeznénk egyúttal. Ám az ugyanolyan leegyszerűsítés, amit a marxista történetírás Engels nyomán feltételez, hogy ti. teljes egészében az ún. munkásarisztokrácia fölözte le vagy sajátította ki a kétségtelen reálbérnövekedés hasznát. Az újabb kutatások arra világítanak rá, hogy nem az osztály egytizedét alkotó munkásarisztokrácia és a többi 90 százalék merev szembenállása volt a meghatározó, mivel az iparágak és a foglalkozások egyre inkább vertikális irányban differenciálták a fizikai munkásokat. A képzettségi szint, a bérszint, a mobilitás foka és nem utolsó sorban a szakszervezeti szervezettség mértéke együttesen döntötte tehát el, hogy ki milyen helyet foglal el a munkásság hierarchiájában. Így idővel a munkásságon belül is a vertikális fokozatok széles skálája alakult ki, ami meghiúsította az osztály egészének maradéktalan integrációját és vele együtt masszív osztályerőként való (forradalmi) fellépését.

Az osztályok egymás közötti kapcsolatát firtatva, Reid felteszi az újabban megint sokat vitatott kérdést, hogy vajon a szembenállás vagy az együttműködés volt-e a meghatározó a múlt század közepe és az első világháború kitörése közötti hat és fél évtized során? A válaszhoz egy elméleti modellt vesz alapul, melyet a személyközi hatalmi viszonyok analógiájára konstruált. E szerint a társadalmi viszonyok hat lehetséges formáját különíthetjük el. A kényszer, az ellenőrzés és a beleegyezés fő kategóriáin belül az első esetében megkülön­böztethető egymástól az aktív elnyomás és a jogok korlátozása; a második esetében különbséget tehetünk a pozitív késztetés és a választás kiküszöbölése között, végül a harmadik esetében beszélhetünk passzív belenyugvásról és tevőleges részvételről. Ha ennek a hat lehetséges kapcsolatrendszernek a korabeli érvényesülését megvizsgáljuk, akkor a következő eredményt kapjuk. 1850-et követően Angliában a kényszernek az a metódusa, melyet a tevőleges elnyomás fogalma fejez ki, elvétve sem jutott már szóhoz; de a jogok korlátozása sem tengett túl, részben mert Angliában az állam valóban minimális formájában létezett ez idő tájt, részben azért, mert a liberális jogkiterjesztés tendenciája erősebbnek bizonyult a jogi restrikciós szándékoknál.

Ha nem a kényszer, akkor vajon mi tartotta fenn a rendet ebben az országban? Joggal gondolhatjuk, hogy alkalmasint az ellenőrzés töltötte be ezt a szerepet. Ennek nyersebb eszköze a manipulálás, a pozitív kondicionálás, melyről már korábban számosan feltételezték, hogy döntő szerepet játszott az angol népesség fékentartásában. A „morális reform” korabeli szószólói, ügynökei és intézményei tűnhettek annak az eszköznek, mellyel lefojtották és elpárologtatták a tömegek indulatát. Ám az erre irányuló konkrét elemzéseknek – véli Reid – mind ez ideig nem sikerült bebizonyítani, hogy az ilyen, valóban létező hatalmi akaratok tényleg révbe is értek, és éppen nekik sikerült volna a társadalmi nyugalmat eredményként kikényszeríteni.

Az ellenőrzés másik lehetséges formája a választások kizárása, a választási lehetőségek kínálatának a manipulálása. Ez akkor lép működésbe, amikor például intézményeket hívnak életre a tőke-munka ellentét tárgyalásos egyez­tetésére, hogy így hatástalanítsák a csak szakszervezeti pozíciókból megfogal­mazott munkásköveteléseket, vagy amikor konszolidálják az élet- és munka­viszonyokat, ezzel hatástalanítva mindazon radikális vágyakat, melyek a piacgazdaságot valamilyen szociálisabb társadalmi renddel cserélnék föl. Ennek a marxista történészek által gyakran képviselt nézetnek a kritikája kapcsán teszi fel a kérdést a szerző: nem azért vezethettek az ilyen és hasonló manipulatív hatalmi stratégiák sikerre, mert olyan érdekegyeztetés előtt egyengették az utat, melynek során a szembenálló felek értelmes kompromisz-szumra juthattak egymással?

Amint írásunk elején már jeleztük, az 1980-as évek angol társadalomtörténet-írásában felerősödött az a meggyőződés, hogy a viktoriánus kori angol társadalomban az együttműködés, valamint a respektus tiszteletben tartásának a kultúrája volt a fő meghatározó erő. Nem csoda tehát, ha Reid fogalmi sémájában is a beleegyezés címen vizsgált két lehetséges magatartás, a passzív belenyugvás és kivált a tevőleges részvétel jut az előbbieknél is nagyobb magyarázó szerephez. Azt a marxista történészek is elismerik, hogy a mindenfajta forradalmi hevülettől és a kontinentális munkásmozgalmat jellemző politikai radikalizmustól mentes szigetországban általános népszerűséget élvez a passzív belenyugvás életelve. Szerzőnk ehhez hozzáteszi, hogy 1850 után már többről van itt szó, mint a dolgok tunya és rezignált elfogadása. Hiszen a társadalmi intézmények széles körének a működőképessége éppen azon állt vagy bukott, hogy lent is legitimnek tekintették-e azokat vagy sem, és hajlandók voltak-e részt venni a fenntartásukban. Ennek az intézményi körnek éppúgy része a munkaadókkal való érdekegyeztetést végző szakszer­vezet, mint a törvény uralmát „megvalósító” szervezetek hosszú sora; és nem utolsósorban a politikai választójog kitágításával újonnan konstituálódó választói magatartás komolyan vétele. Így azután lassan a pártpolitika is bekerült a felelősségteljes állampolgári viselkedés repertoárjába.

Ez a szemlélet – summázza Reid az elvi tanulságokat – azzal a pótlólagos és talán nem is várt előnnyel kecsegtet, hogy a korábbiaknál meggyőzőbb magyarázattal szolgálhatunk a változás tényeire. A szembenállást, elnyomást és konfliktust abszolutizáló osztálykoncepció valójában csak ígéri, de nem teljesíti a történelmi dinamika okainak a mélyebb megértését. Hiszen az osztálykonfliktusok forradalmi manifesztációjára váró, s szemét folyton erre a történelmi pillanatra függesztő historikus képtelen elszámolni mindazzal, ami a várt (de esetleg soha sem bekövetkező) esemény megtörténtéig valósá­gosan végbemegy a társadalomban. Olyan modell formájában jeleníti meg a társadalmat, amely az uralom merev rendszerének felel meg, benne az elnyomást (és a manipulálást) illetően folyton aktív uralkodó osztállyal, melynek praktikáit a munkásosztály többnyire csak elszenvedi, ám tevőlegesen nem ellensúlyozza. A konszenzusos felfogás viszont alkalmas arra, hogy átlássuk az alsó osztályok autonóm viselkedési stratégiáját, és annak változásait abban a társadalmi térben, ahol a szereplők egymáshoz való viszonyát több különböző, és az idővel együtt is szüntelenül változó stratégia szabja meg, melyekből soha sem hiányzik az együttműködés eleme.

Ha az osztály mint rendező elv nem alkalmas többé arra, hogy általa hiánytalanul leírjuk és megmagyarázzuk a modern ipari társadalom működését, akkor olyan fogalmakra kell kicserélni, melyek közelebb visznek a csoport­identitások megragadásához. Talán ebben összegezhető Reid szakirodalmi áttekintésének és elemzéseinek a végső summája.

 

Alastair J. Reid: Social Classes and Social Relations in Britain 1850–1914 (Társadalmi osztályok és társadalmi viszonyok Nagy-Britanniában 1850–1914). Cambridge University Press, Cambridge, 1995. 69 p.

 

Gyáni Gábor