Klió 1998/2.

7. évfolyam

Az amerikai feminista történelem elméletei és paradigmái

 

 

Manuela Thurber elsősorban külföldi, német közönségnek szánta az amerikai feminista történetírás rövid áttekintését, melyet azzal a megállapítással kezd, hogy a nőkről írott történelmi munkák mindig is némi politikai színezettel bírtak és bírnak. A diszciplina maga az 1960-as és 1970-es évek feminista mozgalmaiból nőtt ki, de mivel a korszak egyben a különböző kisebbségek identitáskeresésének korszaka is volt, ezért érthető, hogy a nők történelmével foglalkozók miért fordítanak nagy figyelmet a háborúellenes, a polgárjogi és a homoszexuálisok mozgalmaira – egyszóval az összes olyan jelenségre, ahol az egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés valamilyen formában jelen van. Ami a „szakmai” hátteret illeti, a feminista történészek sokat merítettek az új társadalomtörténet módszereiből, kiváltképpen annak „alulról felfelé” való építkezéséből.

Az 1970-es évek közepéig a történettudománynak ez az ága elsősorban az alábbi három területre koncentrált: 1) a „nőiség” történelmi felfogásainak kutatása; 2) a kiemelkedő nők életrajzának feltárása; és 3) a feminista és a különböző egyéb nőmozgalmak, kiváltképpen a szüfrazsetteké. A szerzők azonban hamarosan önkritikát gyakoroltak abban az értelemben, hogy elismerték: a keletkezett művek nagyjából a korábbi, hagyományos „patriar­chális történetírás” keretein belül maradtak, amennyiben kizárólag a politikai- és/vagy a közéletben való részvétel szempontjából tárgyalták a nők szerepét az Egyesült Államok történetében. Ebből következően a keletkezett művek többnyire az ún. whig történetírói hagyomány részeivé váltak, ugyanis mindegyik egyfajta folyamatos fejlődést és demokratizálódást fedezett fel a nők történetében. Emiatt egyre többen próbáltak új, addig nem kutatott területeket vizsgálni, s ilyen módon a fenti három nagy témakör mellé felsorakozott egy negyedik is, a nők társadalmi helyzetének a tárgyalása. Ez utóbbi irányzat egyik legnagyobb hatású képviselőjének Carroll Smith-Rosenberg bizonyult, aki a „The Female World of Love and Ritual” (1975) című tanulmányában 35 fehér nő 1760 és 1880 közötti levezésének alapján kimutatta, hogy a középosztálybeli asszonyok saját (szub)kultúrát alakítottak ki. A tanulmány megerősítette Barbara Welter 1966-os megálla­pítását, aki a viktoriánus kori férfiak és asszonyok „különálló szférájáról” beszélt. Smith-Rosenberg tanulmányának megjelenése után megnőtt a hasonló témakörben írott művek száma és a mennyiséget illetően ez a terület kapta talán a legnagyobb figyelmet a következő években. A „különálló szféra”-elve beleillett a leszbikus nőkkel, valamint a nők foglalkoztatásával foglalkozó történészek kutatási irányába is. Továbbá, a kutatások kiterjedtek az otthonok falain kívül végzett olyan tevékenységekre is, mint a vallási mozgalmakban való részvétel és a jótékonykodás. Ez utóbbiak, a nők foglalkoztatására irányuló kutatásokkal együtt immár a nők közéleti „különállását” tárgyalták.

Az elméleti megalapozásokat a „házi” és a „közéletbeli” tevékenységek összekapcsolódása terén még Friedrich Engels, majd később a brit E. P. Thompson (The Making of the English Working Class) végezte el. Ezekből kiindulva a feminista történészek kialakították az ún. kettős rendszer elméletét, azt az elképzelést, mely szerint a patriarchális társadalmi viszonyok és a kapitalista termelési mód együtt egy kettős elnyomó mechanizmust hozott létre a korabeli nők számára. A korai feminista történészek tevékenységét természetesen számos bíráló hang is követte. Ezek közül a leghangosabb talán a faji és kisebbségi kérdésekkel foglalkozóké volt, akik rámutattak arra, hogy a nők történetével foglalkozók kizárólag a fehér, középosztálybeli, protestáns vallású asszonyokkal foglalkoztak és kirekesztették kutatásaikból a színesbő­rűeket, a munkásosztálybeli nőket, a bevándorlókat és a sort lehetne még folytatni. Mások azt kifogásolták, hogy mivel a nők helyzetét alapvetően egy férfiak által dominált társadalom határozta meg, ezért nem lehetne alapvetően pozitív értékelést adni a velük történtek esetében. Gerda Lerner felvetette, hogy mindössze egy „herstory” megteremtésén keresztül lehetne megszaba­dulni a „history” egyoldalúságaitól és egy valóban „univerzális” történelmet írni.

Lerner javaslatát azonban az 1980-as évek elején végbement nyelvészeti forradalom a társadalomtudományokban – elsősorban a dekonstrukcionizmus megjelenésével – hamarosan meghaladottá tette és egy új kifejezés került be a köztudatba: a „nemek története”. Az új irányzat legismertebb szószólója, Joan Scott úgy vélte, hogy a korábbi felfogások túlzott módon próbálták egyrészt integrálni a nők történetét a már meglévő diszciplinákba (a társadalom­történetbe), másrészt elkülöníteni azt a történelem egészétől. Scott, mindenek­előtt Michel Foucault és Jacques Derrida elméleti alapozására építve a „nemet” mint a „szexuális különbözőség tudatát” határozta meg, amely nem kizárólag a magánszférában jelentkezik, hanem az intézményekben, a minden­napi tevékenységekben és rítusokban is. Ilyen módon „nem a szexuális különbözőség társadalmi megszerveződése”.

Természetesen, Joan Scott felfogása szinte azonnal ellenvéleményeket szült. Sokan a posztstrukturalista nyelvezet elit, kizárólag a vájtfülűeknek szóló jellegét kifogásolták, noha ez a bírálat nem érintette a lényeget – talán azért, mert nem is értette meg, hogy miről van szó. Mások a posztstrukturalista „nem”-felfogás kizárólagosságra való törekvését tették szóvá, amely az összes többi megközelítési módot mint naívat, helytelent vagy semmilyen eredményre nem vezetőt utasít el. Ismét mások úgy vélték, hogy a „nem” bevezetése nem tekinthető új eredménynek, mivel többen, például a homoszexuálisok és a leszbikusok történetét tanulmányozók már régóta ebben a kategóriában gondolkodtak. A kritikusok egy újabb csoportját jelentették azok, akik a „nem” metaforaként felfogott posztstrukturalista elméletét támadták azon az alapon, hogy az kevés segítséget nyújt a valódi kérdések megoldásához. Joan Hoff szerint az elmélet az apolitikus relativizmus egyik legeklatánsabb megnyilatkozási formája és bírálatában odáig ment, hogy antifeministának nevezte az egész irányzatot azon az alapon, hogy az nem a valós emberi viszonyokat tárgyalja. Judith Bennett hasonló meggondolásból kiindulva a nők történetének repolitizálását javasolta, azaz azt, hogy ismét a patriarchális társadalom kérdései kerüljenek előtérbe a kutatásoknál.

A fenti viták a feminista történészek körén belül zajlottak. A diszciplinát művelők összességét vették azonban éles bírálat alá a kisebbségek történetével foglalkozó szakemberek, akik szerint a feminista kérdések hangsúlyozása marginalizálta a saját tudományterületüket. Ezek a történészek elutasították a marxista ihletésű feminista munkákat azért is, mert véleményük szerint a marxista kategóriák nem képesek magyarázatot adni arra a jelenségre, hogy egy osztályalapú hierarchiában miért ért hátrányos megkülönböztetés egyes faji és etnikai csoportokat és miért nem másokat.1987-ben Barbara Christian szóvá tette, hogy a legtöbb elméleti tanulmányt e tárgykörben fehér kutatók publikálták és azt sürgette, hogy az elméleti monizmus és egy „átfogó feminista elmélet” helyett a vélemények és megközelítések sokszínűségére kell törekedni.

Ez utóbbi gondolat csak megerősítést nyert az utóbbi években a multikulturalizmust övező viták révén. Ha a korai feminista történészek szerették volna megfosztani az „univerzális férfit” az amerikai történelemben elfoglalt kiváltságos helyétől, most az „univerzális nő” ellen indult hadjárat – a jelenségre a legjobb példát az Ellen Carol DuBois és Vicky L. Ruiz szerkesztette Unequal Sisters: A Multicultural Reader in U.S. Women’s History (New York, 1990) jelentette. A leszbikusok történetét tanulmányozó Cheshire Calhoun pedig kijelentette, hogy a leszbikusokat egyszerűen nem lehet a „nők” kategóriájába gyömöszölni és ezért külön kell vizsgálni őket. Az univerzalista, monista állásponttal szemben egy sor olyan tényezőt szükséges figyelembe venni, amelyek óriási szerepet játszottak a nők – és a férfiak – történetében: a fajt, az osztályt, a szexuális szokásokat, a regionális eltéréseket, a nemzeti és vallási alcsoportokat és a sort még tovább lehetne folytatni.

Ha egyetlen közös témát szeretnénk találni a fent ismertetett vitákban, akkor azt úgy lehetne megfogalmazni, hogy ki és mi alkotja a (feminista) történelem megfelelő tárgyát. Kezdetben a nők egyénenként és mint csoport szerepeltek a tanulmányok tárgyaiként. Ám ha róluk írunk, akkor a nagy csoporton belül kiről is szólunk tulajdonképpen? A kérdésfelvetés elvezetett az „univerzalista nő” képének eltűnéséhez és a sokféle társadalmi, gazdasági, politikai, faji, nemi, etnikai alcsoportok felbukkanásához a történelmi tanulmá­nyokban. Manuela Thurner szerint ez a sokszínűség maga bizonyíték a feminista történetírás létjogosultságára és erejére, és noha realisztikusan nem várhatunk semmiféle átfogó, a kérdés minden nézőpontját érintő munkát a közeljövőben, az egyre nagyobb számban megjelenő résztanulmányok nagy mértékben hozzájárulhatnak ahhoz, hogy tisztábban lássunk a nők történetét illetően.

 

Manuela Thurner: Subject to Change: Theories and Paradigms of U.S. Feminist History (Kitéve a változásnak: Az amerikai feminista történelem elméletei ésparadigmái). Journal of Women’s History, 9. kötet, 2. szám, 1997 nyár, 122–146 p.

 

Magyarics Tamás