Klió 1998/2.

7. évfolyam

Imagológia (német–román tükör)

 

 

Az imagológia mint korunk újító tudományos gondolkodásának alkotó eleme, és a történelemkutatás hasznos segédeszköze, céljának tekinti az egyénről alkotott vélemények sokaságának tanulmányozását; individuum és nemzet szintjén egyaránt, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. A cél, lebontani mindazokat a mechanizmusokat, melyek nemzeti vagy faji jellegű torzképhez, gondolkodásbeli klisékhez, sztereotípiákhoz vagy előítéle­tekhez vezetnek. Az alapgondolat szerint a véleményezési modellek felbon­colhatóknak tekinthetők, még a káros tényezők hatásának kitett minőségükben is, főleg a szélsőséges történelmi helyzetekben, mikor az irracionalitás könnyen válhat a tudat manipulálásának hatásos eszközévé. Megjegyezendő azonban, hogy az imagológia semmiképpen sem hozható közös nevezőre a saját vagy pedig az idegen személyekről alkotott, főleg nyelvi síkon megnyilvánuló benyomások, klisék, sztereotípiák halmazával. Az viszont vitathatatlan, hogy tárgya az a bizonyos vizuális kivetítés, melyen keresztül a nemzetek egymást érzékelik, az a bizonyos opció az illető kultúrákra vonatkozóan, mellyel vagy létre lehet hozni kommunikációt vagy sem. Ez esetben a modern és ezidáig alkalmazást még nem nyert bemutatás különösen a kíváncsiságra mint tényre és egyéb olyan, a megismerés folyamatába illeszthető tényezőre alapozódik, melyek sokféleségük révén szociális, kulturális, vallási, politikai, gazdasági, katonai stb. eredetűek. Mindezek ellenére az a bizonyos „cselekvő kép” kettős hatás eredményeként jelentkezik, a kisugárzás és elnyelés folyamatát foglalva magában, mint: jóindulat, hízelgés, megvetés, befeketítés vagy karikírozás, a befeketítésnek nevezett ellenlábasság, vagy egyenesen az „ijesztgető fantom­kép”. Sokszor fennáll a „másik”-ról alkotott valóságkép megsemmisí­tésének kísértése. Szükség van tehát különleges merszre, hogy a tükörképben olyan józan kép merevedjen meg, mely mind a létrehozóját, mind az érzékelőjét hozzászoktatja a visszaverődő képhez.

A fentebb hangsúlyozott metodológiai támpontok lelhetők fel Klaus Heitmann idekívánkozó munkáiban. Egyike azon kevés kortárs szövegma­gyarázóknak, akik a térség román irodalmával foglalkoznak. Két nemrégiben lefordított kötet szerzője, aki kezdeti lépésként már közli is a kijelölt célt: a sztereotípia, kategóriák, gondolkodásbeli klisék, átvett vagy azonos módon reprodukált vélemények feltárása. Tudományos szempontból sikeres vállal­kozás, biztosítéka a neves tudósra jellemző kvalitások: a pontosság, a kutatott témához való különleges vonzódás, átlátszóság, valamint a tárgykör értelme­zésének szakszerűsége. Alapjában véve a szerző tanulmányainak nagy többsége az objektivitásra való törekvést; a politikai, ideológiai és vallási kölcsönhatások pontos részarányának meghatározását sugallja, mindezt jól megszerkesztett rendszer érzetével, ami sikeresen párosul az elsődleges és másodlagos források kimerítő kutatásainak felhasználásával, az elemzés szakszerűségével, a nyelvi precizitással.

Ahhoz, hogy megérthessük K. Heitmannnak a román–német eszmeiség viszonyában végzett kutatásai lényegét, szükséges felsorakoztatnunk néhány életrajzi adatot. Az 50-es években a Freiburgi Egyetemen romanisztikai tanul­­mányokat folytat, itt a tudós Hugo Friedrich volt tanítómestere, és ugyanitt nyert többnyelvű felkészítést az európai összehasonlító irodalmak terén is. Ezt követték a magánköltségen tett ismételt romániai utazások, mert fűtötte az őslakók nyelvének és irodalmának megismerési vágya; a Marburg an der Lahn-i Egyetemen szerzett docensi tapasztalatok, a berlini Műegyetemen betöltött professzori állás, majd 1971-ben a heidelbergi „Ruppert Karl” Egyetem keretében működő Romanisztikai Nyelvek Tanszékének lett a vezetője. Ez az esemény nagy hatással volt a szakmai téren végzett tevékenységére, és hűen tükröződik publicisztikájában, gazdag esszéiszti­kájában és közzétett köteteiben. A román–német kulturális közeledés ügye állt az 1983-ban szervezett tudományos konferencia központjában, ezt követi három év múlva a „Rumaenisch-deutsche Interferenzen” cím alatt kiadott kötet (Heidelberg, 1986). Előzetes alap és formagyakorlat a szóbanforgó, most lefordított kötetekhez.

Az eredetileg a „Studia Transylvanica” (1985, 12) sorozatban megjelent munka 12 fejezete a tárgykörök széles palettáját tárja elénk. Ezek közül kiemelhetnénk: a „nemzeti sajátosságok”-at, amit nemcsak szerkezeti és problematikai szempontból tárgyal, hanem a történelmi feltételek befolyásának tükrében is; néhány ok felsorakoztatását, melyek hozzájárultak  a kialakult kép létrejöttéhez; mindezek a XVIII. század vége és XX. század eleje közti periódusban; a népi típus elemzését, a „lenni” létezés leírását szlogenek, jellemzők, értékelések révén, párhuzamosan az életvitel hangsúlyozásával, a szexuális erkölcs, a házasság, a családi élet, a társadalmi viselkedés, az életről és a világról alkotott felfogás bemutatásával; egyéb előrejelzéseket, és végül az utolsó megjelenített képet, a románokat ábrázolót egy nagyon rövid idő­szakban, 1866–1876 között. A német professzor kutatása előzetes kérdés­meg­okolással kezdődik, majd elméleti közbeiktatással folytatódik, összhangban a felhasznált forrásokkal, melyek néha véleménykülönbségbe torkollnak, pozitív vagy negatív korrekcióval. Az idézett fejezetek eszmei téren megőrzik felborzoló-sokkoló jellegüket, mégpedig éppen azért, mert feltételezik az olvasó részvételét és reakcióját a különböző tárgykörökben: társadalmi (nemzeti) pszichológia, etnológia, gondolkodásmód története vagy összeha­sonlító gondolkodásmód, végigvezetvén az elméleti vizsgálódás egyre hang­súlyosabb fokozatain. Az adatok kritikai elemzése, valamint a sztereotípiák által létrehozott információk vizsgálata révén a szerző már eleve két támpontot állít fel az észlelt viszonylagosságok tanulmányozására: 1775, a bécsi udvar számára készült „teljes Erdélykép” befejezésének éve, és 1918, vagyis a háborúban való „elárultatás”, a képet negatívvá változtatta. A megfelelő részarány hierarchizálása a tankönyvek, lexikonok, etnológiai és etnográfiai disszertációk, útleírások alapján konkrét példákon keresztül valósul meg, mint például a fizikai-pszichikai aspektus, a higiénia, az étkezés bemutatása, ezeknek fő szolgáltatója a parasztság, de maga a módosabb és műveltebb réteg is; a vizsgálódás szelleme ugyanaz mint a német, osztrák, porosz nyelvterületen.

A Klaus Heitmann által végzett véleményformáló barangolások fontossága annak a sikeres tényfeltárásnak tudható be, mely révén sikerül rekonstruálni azt a képet, ahogy a németek a románokat látták, beleértve az 1866–1876 közötti „szellemkép” felidézését is. Feltételezzük, hogy a közös nyereség éppen abban a „mások” szemében, „egyesek” tükrében való ábrázolásunkban rejlik, illetve az idegenek által sokszor szubjektív  (igazságtalan) esetleg nagyon deformált megjelenítésünk feletti elmélkedésben van, mely biztatást és erőt ad a túlértékelések szükséges letompításához, a kritikai szellem fej­lesztéséhez, a minőségi javuláshoz, az önmegelégedés és megalománia mérsékléséhez, akkor, amikor egyesek a nemzeti jelleg túllicitálásához folya­modnak. Egészen más szemszögből nézve, a jelenlegi tanulmány a német olvasót is önmagával való szembenézésre ösztönözheti, összehasonlító és serkentő módon, ugyanazt a kritikai szellemet és objektivitást feltételezve, mint a „mások” esetében. A szerző méltán tart igényt forrás-bibliográfia kiadására, ez 547 címből áll, amihez 231 betűrendbe állított tétel járul, és a szerző által szerkesztett névmutató. Mindezek kiegészítik a szerző által alkalmazott alapvető vizsgálódási elvet, a szigorú tudományosságot.

Az elmúlt időszakban (1775–1992) különböző kollektív munkákban elszórtan megjelenő tanulmányokból most összeállított „kollázs” újabb gyümölcsöző megtestesítése a románok általános és egyedi vonásai megraj­zolásának, és a kölcsönös német–román kapcsolatok feltárása érdekében tett erőfeszítésnek, ugyanarra a XVIII. század vége és jelen századunk kezdete közötti periódusra vonatkozóan. A könyv fejezetei a szerző által jól átgondolt, egységes egészet alkotnak, olyan kollektív képeket és markáns személyeket helyezve előtérbe, akik valamilyen módon közvetlenül kötődtek az adott korszakhoz, a XVIII. és XX. század közötti folyamathoz: diplomaták és publicisták, szakemberek, valamint a három tudós példája: Sextil Puşcariu, Constantin Rădulescu-Motru és Tudor Vianu, akiket a német egyetemi közeg alakított, és írásukban, memoárjaikban komoly, szelektív hasonlóságokról vallanak. Minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt rendkívüli jelentőségű a német kultúra és a román királyi udvar kapcsolatának 1866–1914 közötti megjelenítése. Ennek a sajátosságnak mostanig sem a bel- sem a külföldi történetírás nem szentelt kellő figyelmet, ezért tekinthető úttörő jellegű tanul­mányrajznak, melynek célja a kölcsönös román–német kulturális össze­fonódás feltárása. Nem lehet mellőzni az igen fontos könyvészeti munkát sem (141–144 oldal). Ez az utolsó lefordított kötet is azt bizonyítja, hogy a szerző az imagológiai irányvonal hivatásos szakértője, az eddig alig érintett problematikák finom tolmácsolója, aki a maga elegáns, diszkrét és megértő módján viszi véghez a párhuzamos tükrök közötti „közvetítő” szerepet.

 

Klaus Heitmann: Imaginea românilor în spaţiul lingvistic german. 1775–1918. Un studiu imagologic (A románság képe a német nyelvterületen. 1775–1918. Imagológiai tanulmány). Bukarest, Editura Univers, 1995, 375 p.; Studii de imagologie româno–germană (Román–német imagológiai tanulmányok). Bukarest, Editura Fundaţiei Culturale Române, 1996, 246 p.

 

Stelian Mândruţ