Klió 1998/2.

7. évfolyam

Egy horvát geopolitikus tanulságos könyve és veszélyes gondolatai

Petar Vučić, a jogot végzett szerző, a politikatudomány doktora, speciális nézőpontból dolgozza fel Horvátország történetét; úgy, hogy gondolkodásának középpontjában a szerb és horvát ellentét, valamint Horvátországnak Boszniához fűződő viszonya áll. Bár geopolitikával Horvátországban nem csupán a századfordulótól a második világháború végéig terjedő időszakban, de az elmúlt évtizedekben is foglalkoztak, a szerző jónak látta, hogy röviden ismertesse a geopolitikai gondolkodás kialakulásának történetét és meghatározza a legfontosabb fogalmakat. A geopolitika elveit a XIX. század végén Friedrich Ratzel és Rudolf Kjellen fogalmazta meg először, s a fogalmak azóta sem tisztultak le teljesen.

Kjellen a geopolitika tárgyaként a politikai szervezet által áthatott földterületet (Reich) jelölte meg, Haushoffer pedig a politikai létnek a területhez fűződő viszonyát. Vučić meghatározása szerint a geopolitika „olyan tudomány, amelyik egy geopolitikai szubjektum földrajzi, politikai, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb faktorainak alapján erősíti annak geopolitikai erejét és fontosságát mind a múltban, mind a jelenben, ennek alapján magyarázza politikai múltját, megerősíti a helyes (hasznos, kívánatos) politikai tevékenységet a jelenben és előre látja annak politikai jövőjét.” A szerző szerint a horvátok történelmét három geopolitikai mag (központ) határozta meg. Az első a tengermelléki, a dalmát mag, amelyből a középkori horvát állam kifejlődött. Vučić igen komoly hibának tartja, hogy a horvát királyok, bár birtokolták Boszniát, nem tették át központjukat ennek területére, ez ugyanis jobb hatalmi pozíciót biztosított volna, mindenekelőtt a perifériák védelmének szempontjából.

A szerző eme megállapításának ellentmond az az állítása, hogy a következő geopolitikai mag, „Bosznia, mint régió – mint államalkotó mag nem rendelkezett olyan jó jellemzőkkel mint Dalmácia.” Bosznia szempontjából alapvető prob-lémának tartja, hogy ott sok nem horvát őslakos élt, akiket csak kis mértékben sikerült elhorvátosítani, fő jellemzőjeként említi, hogy a szállítási útvonalak nem kapcsolódtak össze, a lakosság etnikailag heterogén, politikailag megosztott volt. Mindezek eredményeként, amikor Horvátország többi részét a magyarok és az olaszok elfoglalták, Bosznia nemcsak, hogy nem maradhatott államalkotó horvát központ, de éppenséggel a szerbek nyugat felé nyomulásának terepévé válhatott.

A harmadik horvát geopolitikai magot Pannónia jelentette, de a terület sík jellege miatt nehezen volt védhető. Így tehát az az előny, hogy Horvátországnak több államalkotó magja is volt, komoly hátránnyá vált, a geopolitikai magok elvesztették államalkotó funkciójukat, csak regionális funkciójukat őrizték meg, ez viszont Vučić szerint a tragikus horvát szecesszionista regionalizmushoz vezetett, amelynek degenerált formái az autonomista törekvések, a bosnyák és az isztriai regionális tudat stb.

A szerző ezután Bíborbanszületett Konstantintól kezdve az 1974-es jugoszláv szövetségi alkotmányig ismerteti azokat az elképzeléseket és dokumentumokat, amelyek Horvátország geopolitikai helyzetével foglalkoztak illetve azt meghatározták. Ezen írások és elképzelések központi gondolata, hogy miképpen lehetne megoldani a horvát nemzeti kérdést, mindenekelőtt a szerbekhez fűződő viszonyt. Ezen írók sorában a korábbi szerzők nyomában, a XVII. századi P. Ritter Vitezović fogalmazta meg világosan, hogy Horvátország részének tekinti (a szlovénok lakta) Krajnát, valamint Szerbiát is. Ez a nagyhorvát elképzelés különböző formákban mind a mai napig megtalálható a horvát gondolkodásban.

Figyelemreméltó, hogy már a XIX. század második felében, Kvaternik Napóleonhoz írott levelében megjelent az az elképzelés, hogy létre kellene hozni a Duna-menti független népek politikai szövetségét. Amíg Kvaternik úgy gondolta, hogy a horvátok és szerbek konföderációjának horvát vezetés alatt kell állnia, a franciák a szerbek vezetése alá szerették volna helyezni ezt az államszövetséget. A századfordulón, amikor egyre határozottabbá vált a jövőbeni délszláv államra vonatkozó elképzelés, Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia azt szerette volna megakadályozni, hogy erős délszláv állam jöjjön létre. Ennek megalakulása paradox módon mégis elsősorban épp nekik köszönhető, hiszen az ő területi igényeik miatt kényszerült a Monarchia délszláv népei által 1918. október 29-én létrehozott Szlovén–Horvát–Szerb Állam arra, hogy egyesüljön a Szerb Királysággal.

A jugoszláv királyság részévé vált Horvátország politikusai elégedetlenek voltak a centralizált állammal, s azt szerették volna elérni, hogy ezen az államon belül nagyobb önállósággal, az autonómia valamilyen fokával rendelkezhessenek, hogy a szerbekkel egyenrangúak lehessenek. Ezért a föderatív megoldás éppúgy szóba került, mint a konföderáció. A mérsékelt, realista elképzelés legismertebb képviselője Stjepan Radić volt, aki így fogalmazta meg elképzelését: „Mi, horvátok a jugoszláv egységen belül akarunk horvát államot.” Ugyanakkor bizonytalankodott azt illetően, hogy Bosznia a horvátokhoz vagy a szerbekhez tartozzon-e. A Radićhoz hasonlóan gondolkodó Vladko Maček később, már az usztasák fogságában így nyilatkozott: „Én olyan Jugoszláviáért dolgoztam, amelyben a horvátok szabadok lehetnek és nem olyan Horvátországért, amelyben a diktatúra eszközeivel kormányoznak...”

A szerb politikusok, érzékelve, hogy nehéz lesz megküzdeni a horvátok (és a szlovénok) elégedetlenkedésével, már 1928-ban kidolgoztak egy tervet Horvátország „amputációjára”. Ennek a XIX. század középére visszanyúló elképzelésnek értelmében létrehozták volna Nagy-Szerbiát, amely magában foglalta volna Boszniát is, s az új határvonal a Virovitica–Bihač–Šibenik vonalon húzódott volna. Így a horvátok számára elfogadhatalan Kis-Horvátország jött volna létre, igaz, megkapták volna Szlovéniát. Ezért azután a szerbek 1939-ben kénytelenek voltak megkötni a Cvetković–Maček-féle Egyezményt. Ennek értelmében a Jugoszláv Királyságon belül kialakított Horvát Bánság a mai Horvát Köztársaságnál nagyobb területet foglalt magában.

Arra ugyan nincs lehetőség, hogy a konkrét tények, aprólékos részletek és dokumentumok felsorolását illetően rendkívül gazdag könyv minden részletére kitérjek, de arról feltétlenül szólni kell, hogy miképpen értékeli a szerző az usztasa mozgalmat és az 1941-1945 között fennálló Független Horvát Államot. Úgy véli, hogy a történészek által általában fasisztának tekintett állam nem volt az, de „kétségtelenül igaz, hogy az usztasa rezsim hozott néhány olyan törvényt, amely kompromittálja őt, így például az árja vér védelméről, a zsidók ellen, a faji hovatartozásról szóló törvényt, s egyéb a nemzeti fasizmus arzenáljából való szabályokat és törvényeket. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy ezt a rezsimet fasisztának vagy nácinak tekintsük” – állítja. S miért nem? Egyrészt azért, mert ez az állam az olaszok és a németek jelenléte miatt nem volt teljesen szuverén. Másrészt azért, mert amíg a náci és fasiszta rezsim hegemonista és hódító megfontolásokból volt autoriter, addig az usztasa rezsim puszta önvédelemből volt az, ellene ugyanis felkelést szerveztek.

Ezen sok szempontból elfogadhatatlan okfejtés hátterében újból a szerbek és Bosznia problémája áll. A szerbekre vonatkozó nézeteit a Horvátország geopolitikai jellemzői című fejezetben így fejti ki a szerző: „(Minket, horvátokat és a szerbeket) áthidalhatatlan nemzeti mentalitás oszt meg. Ez a különbség biopszichológiai és faji feltételekhez kötött, mert különböző népcsoportokhoz és különböző fajokhoz tartozunk. Ők például etnogenezisüket tekintve, nyelvüktől eltekintve semmilyen szempontból sem tartoznak a szláv népekhez, mert ‘hulladék népek’: vlah-cincárok és aromunok... örmények és egy Elő-Ázsiából betelepült probalkán, preillir réteg amalgámja, és csupán 30 százalékuk szláv. A gyenge minőségű népek ezen keveréke agreszíven primitív mentalitást szült.”

E telivér fasiszta gondolatok után szinte már természetes az a mód, ahogyan a szerző megindokolja, miért van joga Horvátországnak Boszniára. Az egyik érv a történeti jogra épít. Ez a terület Horvátországhoz tartozott, vezetői a török idők előtt horvát vérből valók voltak. Történeti okokból a terület lakosságának ma már csupán 17 százaléka horvát, etnikai alapon tehát nem követelhető, hogy csatolják Horvátországhoz. Geopolitikai okokból azonban szerinte igen, ugyanakkor ismét csak elutasítja, hogy alábbi okfejtése fasiszta, a lebensraum elméletét valló lenne. A katonai szempontból kétségkívül nem túl szerencsés formájú Horvátországnak ugyanis szerinte joga van arra, hogy olyan földrajzi formát nyerjen, ami lehetővé teszi fönnmaradását. Horvátországnak ezért „joga van Boszniára, függetlenül attól, hogy kik éltek Boszniában, horvátok-e vagy mások. Az ott élő nem horvát népek sorsáról e népek maguk fognak dönteni. Ha lojálisak lesznek Horvátországhoz, békében fognak élni, ha nem, viselni fogják illojalitásuk valamennyi következményét... A Boszniáért folytatandó háború szükségességével a horvátoknak tisztában kell lenniük... A pozitív hagyományok megteremtése érdekében mind az államalkotás, mind a kormányzás, mind az új katonai mentalitás megteremtése tekintetében a horvátoknak jelentős katonai győzelemre van szükségük.”

E nem túl szívderítő gondolatokat követi az a megfontolás, hogy nem elegendő Bosznia-Hercegovinát fizikailag integrálni Horvátországba, hanem politikailag és mindenekelőtt kulturálisan kell ezt megtenni. A szerző elutasítja más népek kiirtását, s az erőszakmentes, s az integráció feltételeként az önkéntes kulturális asszimilációt jelöli meg. Csakhogy – tér vissza a szerző kedvenc gondolatához – olyan gyenge minőségű lakosságról van szó, amelyiket nehéz asszimilálni: „a biológiai asszimilációt elutasítják, a kulturálisra nem képesek.”

Mi tehát a teendő? „Szerbiát területileg korlátozni kell, ki kell űzni Bosznia-Hercegovina horvát tartományaiból, el kell venni tőle az igazságtalan háborúban szerzett területeket, a belgrádi pasalik határai közé kell szorítani, demilitarizálni kell és a nemzetközi közösség ellenőrzése alá helyezni... A szerbtelenítés belpolitikai programja azt jelenti, hogy a horvát állami területet végleg meg kell szabadítani a szerb–pravoszláv elemtől, akár asszimilációval, akár területcserével, akár bármilyen más lehetséges eszközzel.”

Az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért szentel a recenzens ekkora teret egy ilyen könyv ismertetésének. Egyrészt azért, mert a szerző nagy mennyiségű fontos történeti ismeretanyagot gyűjtött össze, s a könyv ebből a szempontból hasznos. Másrészt azért, mert ebből kitetszik, hogy a horvát történelmi-politikai gondolkodás egyes képviselőinek fejében súlyos defektek vannak. Harmadrészt azért, mert ez az 1995 elején lezárt könyv szinte előrejelezte az ezután követett horvát politikát: a szerbek elűzését Kninből és környékéről, Bosznia-Hercegovina egy részének elfoglalását, az ott élők egy részének elűzését. A kötetben ismertetett elvek tehát bizonyos mértékig horvát állami politikává „nemesedtek”.

Petar Vučić: Politička sudbina Hrvatske. Geopolitičke i geostrateške karakteristike Hrvatske (Horvátország politikai sorsa. Horvátország geopolitikai és geostratégiai jellemzői). Mladost, Zágráb, 1995. 448 o.

Szilágyi Imre