Klió 1998/2.

7. évfolyam

Csehek és szlovákok viszonya a történelemben

A csehek és a szlovákok viszonyát történelmi távlatokban és történelmi folyamatában vizsgáló kötet szerzője a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója, Dušan Kovač. A neves szlovák történész, aki a XIX. és a XX. század szlovák és közép-európai történelmével foglalkozik, több tanulmányt szentelt a cseh–szlovák viszonynak is. Az ismertetendő kötet ezek legfontosabbjait gyűjti egy csokorba.

A szerző művét három nagy fejezetre osztotta, és mindegyikben ugyanazokat a problémákat: a cseh–szlovák viszony történelmi formálódásának legfontosabb kérdéseit járja körbe.

Bevezetőjében megindokolja, hogy miért folyamodott a témában korábban (1993-tól) megírt tanulmányainak kötetben való összefoglalásához. Úgy érzékeli ugyanis, hogy a két nemzet történelmi tudatában a viszonyról zavaros, ködös elképzelések és sztereotípiák alakultak ki és élnek tovább. Ezek gyakran a kölcsönös bizalmatlanságot éltetik és gerjesztik. Deformálják a tudatot, így könyvével a viszony vizsgálatára irányuló kritikus szellem hiányát kívánja csökkenteni. Emellett a modern történetírásra jellemző önvizsgálat és önkritika szükségességét is hangoztatja.

Dušan Kovačot a kötet közreadására többek között az késztette, hogy a cseh–szlovák viszony kérdései mostanában is heves politikai viták tárgyát képezik. Annak bizonyításához akar hozzájárulni, hogy az egyes nemzetek és nemzetiségek közötti konfliktusok megoldására nem lehet közös modellt alkalmazni, mert ezek mindegyike sajátos, egyedi, és egyedi megoldásokat is követel. Ez a megállapítás érvényes a cseh–szlovák kérdésre is. Tanulmányaiban azt igazolja, hogy a két nemzet történelmileg eltérően fejlődött, s ezen alapulnak a közöttük lévő, főként politikai-társadalmi eltérések is. A szlovák történelmi fejlődés a csehtől független, autonóm volt, ami a szlovák nemzet önállóságának és egyediségének egyik fontos attribútuma. 1918-ig a cseh és a szlovák politikai program (tehát a cseh kérdés és a szlovák kérdés megoldásának programja eltérő irányultságú volt, és más-más társadalmi realitásban gyökerezett.

Elutasítja azt a történelemértelmezést, amely szerint a Nagymorva Birodalom volt a csehek és a szlovákok közös állama. Azt bizonyítja, hogy ezt a cseh és szlovák történelemírók politikai és propagandisztikus célokat követve fogalmazták meg, s így nevelték a közös állam nemzedékeit 1918 óta. Ezzel az volt a céljuk, hogy a cseh és a szlovák történelemben minél több közös pontot találjanak, és ezek segítségével megteremtsék a csehszlovákizmus doktrínájának történelmi legitimitását. Szerinte tehát a cseh–szlovák történelmi fejlődés összefonódásának koncepciója viszonylag új jelenség, de a csehszlovák történelem létezésének mítosza mélyen gyökeret vert a történelmi tudatban.

Végigtekinti a történelem évszázadait abból a szempontból, hogy milyen érintkezések voltak csehek és szlovákok között. Így pl. megemlíti a huszita harcokat és a huszitizmus hatását, Jiškra harci tevékenységét a szlovákok között, de ezeket nem tartja a szlovákokra nézve jelentőseknek. Lényeges cseh hatást a bibliai cseh nyelvnek mint irodalmi nyelvnek szlovák területen való alkalmazásában fedez fel. Ugyanakkor folyamatosan bizonyítja, hogy a szlovák nemzeti tudat, mint modern nemzeti tudat, a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásával kapott politikai hangsúlyt. Többször felveti és elemzi a cseh nyelven alkotó szlovák irodalmi személyiségek tevékenységét, akik a cseh kultúra és tudomány részeiként is számon vannak tartva. A szlovák Kollár és šafárik egyúttal a csehszlovákizmus tudományos és politikai elméletének atyjaként is megjelennek a cseh–szlovák viszony történetében.

A középszlovák nyelvjárásnak 1843-as irodalmi nyelvként való kodifikálásában Dušan Kovač amellett, hogy rendkívül fontos politikai lépésnek tartja, még azt a meghatározó fordulatot is látja, amelynek nyomán a szlovákok nyelvileg és irodalmilag megalapozták önálló nemzeti létüket. Ezt a cseh történetírás és történelmi tudat a szlovákok elkülönüléseként értelmezi, amire a szerző azt mondja, hogy ez az a cseh értelmezés, amelyre 1945-ig azt az elméletet alapozták, hogy a szlovák nem külön nyelv, hanem a csehnek egy nyelvjárása, egyik ága.

A szlovák nyelv kodifikációja megindította az önálló szlovák politikai program megalkotásának folyamatát; 1848-ra kiderült, hogy a cseh és a szlovák nemzeti politikai program eltér egymástól. Amíg a csehek e programjukban számolhattak a történelmi cseh államiság visszaszerzésével, és ebben a nemesség bizonyos mértékű segítségével, addig a szlovákok sem ilyen hagyománnyal, sem támogató nemességgel nem rendelkeztek. A szlovákok (1848-as elszakadási követelésük kivételével) egészen 1918-ig a történelmi Magyarországon belüli autonómiára törekedtek. Mind a cseh, mind a szlovák nacionalizmusnak megvolt a maga ellenfele: az egyik oldalon a német,a másik oldalon a magyar nacionalizmus.

Mivel a XVIII. század végétől a nemzeti ébredés herderi értelemben a nemzetre épült, amely nyelvében és kultúrájában határozza meg magát, felmerült a kérdés, hogy a csehek és a szlovákok egy nemzet vagy két nemzet-e? Erre a kérdésre a csehek nagy része egészen 1945-ig azt válaszolta, hogy egy nemzet, a szlovákok nagy része pedig az ellenkezőjét bizonyította. A csehek a csehszlovákizmussal adtak nyomatékot a saját válaszuknak, a szlovákok pedig a szlovák irodalmi nyelv kodifikációjával, és a későbbi, több évtizedig tartó autonómiatörekvésükkel adták a csehek tudtára, hogy magukat önálló és egyedi nemzetnek tartják.

A cseh és a szlovák nemzetfejlődés a XIX. században a kiegyezésig azonos tempóban haladt, de a szlovák fejlődést leginkább a kiegyezést követő asszimiláló magyar politika szakította meg és morzsolta fel majdnem teljes mértékben. A kiegyezés – német nyomás alatt – a cseheket is rosszul érintette, ezért újra kezdték keresni a kiutat kelet, azaz Szlovákia felé. A szlovákok számára az erős magyarosítás miatt a kiegyezéstől az első világháború végéig tartó időszak volt nemzetfejlődésük legnehezebb és legdrámaibb korszaka.

Ebben az időszakban (tehát a kiegyezést követően) a csehek rendkívüli érdeklődést mutattak a szlovákok iránt, és ekkortól kezdődött a leglátványosabban a cseh–szlovák közeledés. Ez mindenekelőtt kulturális és irodalmi-nyelvi közeledés volt, mert a szlovákok nem fogadták el a cseheknek ebben az időben megformált csehszlovákosító politikai programját.

A szerző folyamatosan elemzi, hogy a csehek miért nem értették meg a szlovákok önálló nemzeti létének igényeit, és hogy a szlovákok erre a meg nem értésre hogyan reagáltak. A csehek már a XIX. század nyolcvanas éveitől a cseh politikai program részeként úgy kezdték kezelni a szlovákokat, mint a cseh államiság visszaszerzéséhez szükséges erősítést, és a német gyűrűből keleti irányban való kitörés lehetőségét. Ilyen politikai és stratégiai megfontolások vezették a cseheket, amikor hatalmas erőfeszítéseket tettek arra, hogy mindenáron bizonyítsák a cseh–szlovák egységet, azonosságot; ezért voltak mindig idegesek és ingerültek, ha a szlovákok önálló nemzeti voltukat, egyediségüket, saját nemzeti érdekeiket hangoztatták, amikor az önállóságra törekedtek.. S ami ezt az egységet zavarta, az a csehek saját maguk gyengítéseként és veszélyeztetéseként értékelték.

A csehek által ilyenként felfogott cseh–szlovák viszonyban az első komoly törést a szlovák irodalmi nyelv 1843-as kodifikálása jelentette, amely megindította azon sztereotípiák kialakulását, amelyek a mai napig is élnek e viszony értelmezésében. A másik ilyen probléma az 1848–49-es forradalom idején merült fel, miután a csehek és a szlovákok együtt harcoltak a barikádokon, majd a magyarokkal szemben. Ekkoriban F. Palacký, cseh történész és politikus kidolgozta a birodalom föderalizálásának tervét, amelyben a cseh és a szlovák területeket egy államjogi egység alá akarta vonni. Ezt azonban a szlovákok nem fogadták el, és az uralkodóhoz azért folyamodtak, hogy nekik a birodalmon belül csehek nélküli autonómiát adjon. (A cseh–szlovák viszony egész történetén végighúzódik az a tendencia, hogy a cseheknek mindig könnyebb és természetesebb volt Szlovákiának és a szlovákoknak a cseh célokhoz való kapcsolása, mint fordítva.)

A XIX. század második felében a két nemzeti mozgalom útjai elváltak. A csehek a cseh királyság megújítását tűzték ki célul a Habsburg-birodalom keretében, a szlovákokkal való szövetség nélkül, a szlovák program pedig újra a történelmi Magyarország keretei közötti autonómia álláspontjára helyezkedett. Míg azonban a csehek számára az aprómunkával elért eredmények nagyobb lehetőségeket biztosítottak, addig az asszimiláló magyar nemesi politika a szlovákok minden törekvését, még az aprómunkával való gazdasági felemelkedés nemzeti programját is csírájában fojtotta el. Ez különös mértékben hatott 1867 után.

A cseh–szlovák viszony ebben az időben nem tekinthető élénknek, sőt egyes cseh politikusok még a magyarokkal is egyezkedni próbáltak, a szlovák törekvéseket, a szlovák igényeket teljesen kihagyva a tárgyalásokból. Ebben az időben a cseh nemesi mozgalom a gazdaságban, a kultúrában, az oktatásban számos lehetőséget kapott, a szlovák nemzeti mozgalom pedig majdnem teljesen elsorvadt. Emiatt a szlovák értelmiség egyik része az orosz cári birodalomra és a szlovák russzofilizmusra épített messianisztikus eszmék hatása alá került, a másik része pedig megpróbált a szlovák politikai programról annak érdekében lemondani, hogy legalább valamilyen engedményeket elérhessen a szlovák nyelvi és iskolai oktatás terén. Minden próbálkozás hiábavaló volt, ezért újra megpróbálkoztak a cseh–szlovák nemzeti egység eszméjével.

A dualizmus korszaka az az időszak, amikor a cseh és a szlovák társadalom közötti színvonalbeli különbségek kialakultak és elmélyültek. A csehek a Monarchia osztrák részében iparosodtak, polgárosodtak és demokratizálódtak, s anyanyelven művelődhettek, a szlovákok pedig a magyar politikának kiszolgáltatva mind gazdaságilag, mind az oktatást és művelődést tekintve egyre lejjebb süllyedtek. Elkezdődött a kivándorlás, bezárták középiskoláikat, és a teljesen szlovák nyelvű alapoktatást is megtagadták tőlük. Egy monarchián belül két állam működött, aminek köszönhetően a csehek és a szlovákok között kialakultak azok a drámai különbségek, amelyek az 1918 után létrehozott közös állam szétesésének egyik alapvető okaként értelmezhetőek.

A múlt század 80-as éveitől a magyar–német együttműködést és a magyar és a német nacionalizmus nyomását mind a szlovákok, mind a csehek erősen érezték, így újra egymás felé fordultak: a csehek a szlovákokra újfent úgy tekintettek, mint akik számukra a német harapófogóból kelet felé való kitörés lehetőségét jelentik, a szlovákok pedig úgy tekintettek a csehekre, mint akik felkarolják őket a szlovák nemzeti elnyomorodással és a magyarosítással szemben. Ekkoriban a cseh–szlovák közeledés már szervezett, „intézményesített” keretekkel is rendelkezett (körök, társaságok, mozgalmak, a prágai egyetem, rendszeres találkozók). Ekkoriban kezdte megfogalmazni T. G. Masaryk a cseh–szlovák egység politikai programját, amelyben megengedte a nyelvi különbséget, de soha nem ismerte el az önálló szlovák nemzet létét.

Masaryk saját csehszlovákista politikai programja alapján az első világháború idején kiharcolta a szövetségeseknél a Monarchia felbomlását és Csehszlovákia létrehozását. Dušan Kovač szerint ehhez folyamatosan bizonyítania kellett, hogy a cseh és a szlovák azonos nemzet, így megvan a politikai alapja annak, hogy Csehszlovákia a régi cseh államiság megújításaként létrejöjjön. Masaryknak tehát a csehszlovákizmus eszméje és politikai programja ahhoz kellett, hogy Csehszlovákia létrehozását nemzetközi jogilag megalapozza.

A cseh–szlovák viszony következő fázisa a közös államiság megteremtése és hetvenéves fennállása volt. A szerző szerint ez az időszak a remények, a paradoxonok és a meg nem értések sorozata volt. Több alkalommal megállapítja, hogy a közös állam a szlovák nemzeti mozgalmat, a nemzeti nyelvű oktatást és a szlovák szellemi-kulturális életet a hamvaiból élesztette újjá, s nemcsak felélesztette, hanem meg is újította, fel is lendítette, sőt erejét meg is sokszorozta. Vagyis a közös államiság nyelvi-kulturális szempontból nagyon jól működött.

A csehszlovák állam D. Kovač szerint a cseh–szlovák viszony tekintetében a gazdasági és a politikai problémák kezelésében marasztalható el. 1918 és 1939 között a cseh liberális gazdaságpolitika nem vette figyelembe, hogy a szlovák gazdaság színvonala jóval elmaradottabb mint a cseh területeké, ami által súlyos problémák keletkeztek.

Az első Csehszlovák Köztársaság legkomolyabb politikai hibái között ott van az, hogy erőltette a csehszlovákizmus állam- és nemzeteszméjét, valamint hogy nem oldotta meg a nemzetiségi kérdést. Fokozatosan kiderült, hogy a közös állam nem oldotta meg a szlovák kérdést sem. Világossá vált, hogy két eltérő államkoncepció ütközött egymással: a cseh társadalom Csehszlovákiát cseh államként fogta fel, s benne így is viselkedett. Eszerint Szlovákia ennek csak egy függeléke, vagy Csehország egyik része. Ilyen alapon a csehszlovákizmus nem zavarta a cseheket, elvitatta viszont a szlovákok önálló nemzeti voltát. Holott az 1920-as évekre a szlovák nemzeti egyediség tudata és a szlovák nemzeti emancipáció folyamata a szlovák társadalom egészét áthatotta. Ezek után a csehszlovákizmus (amely azt akarta bizonyítani, hogy ebben az országban csehszlovák nemzet él) alapján megvalósított centralizmus kiváltotta a szlovák ellenállást, és újra életre hívta a szlovák autonómiatörekvéseket.

Csehszlovákiában a fő politikai problémát tehát az az állammodell jelentette, amit a csehek magukénak éreztek, a szlovákok viszont egyre határozottabban elutasítottak. Emiatt az eső köztársaság idején és később is rendkívüli feszültség keletkezett a két nemzet között, ami 1938–39-ben a csehekkel szembeni autonomiatörekvésbe és az 1939-es szlovák államba, 1945 után pedig, több föderalizálódási kísérlet után az 1991-es végleges szétválásba torkollott.

1945 után azonban a cseh–szlovák viszonyban és a centralizált közös állam létrehozásában nagy szerepet játszott a cseh bosszúvágy és sértődöttség, ami a mai napig is tovább rontja a két nemzet kapcsolatát.

A szerző a történeti áttekintésben rendkívül meggyőzően, logikusan és egyértelműen vázolja fel a két nemzet közötti különbségeket, és nagyon helyesen állapítja meg a két nemzet politikai programjainak és az ebből létrejövő állammodelleknek a különbségét. Az együttélés legutolsó, általa nem kifejtett időszakára (tehát 1990 és 1992 között) vonatkozó végső következtetése azonban már nem kapcsolódik ilyen világosan és logikusan az előzőekhez. Azt állapítja meg ugyanis, hogy az 1990 és 1992 közötti föderalizációs próbálkozások tartalmaztak volna még elegendő kompromisszumot arra, hogy a közös államot megtartsák. Azt azonban már egyáltalán nem fejti ki, hogy ez milyen alapon történhetett volna meg. Hiszen egész művében azt bizonyítja, hogy ez a két társadalom, ez a két nemzet milyen igen célokkal és értékekkel rendelkezett, s a végén mégis egy rövid, ki nem fejtett gondolattal megengedi, hogy még együtt maradhattak volna. Csak sejteni lehet, hogy az együttmaradást mindenek előtt geopolitikai szempontból tarthatta volna helyesnek.

A kötet végén ugyanis egy rövid fejezetben a cseh–szlovák viszony történelmi paradigmáit veszi számba, ahol megemlíti a közép-európai térség dilemmáit is. A cseh–szlovák viszonyt szélesebb összefüggésekbe helyezi, és kifejezi aggodalmát amiatt, hogy a nagyhatalmi vákuumba került két kis állam milyen viharoknak és sodródásoknak teszi ki a térséget, de különösen saját magát. Megemlíti, hogy a térség kis államainak általában két lehetősége volt: az egyik, hogy valamelyik (német, orosz) nagyhatalomnak magát alárendelve attól várja saját biztonságát, a másik, hogy a térség államaival együttműködjék.

Mivel a szerző szerint is általában az első paradigma működik, megállapítása azt sugallja, hogy a jelenlegi fejlődést tekintve fennáll annak a veszélye, hogy a cseh és a szlovák önálló állam eltérő nagyhatalmi biztonsági garanciákhoz fog csatlakozni, ami a térség stabilitását nagymértékben veszélyezteti.

Dušan Kovač: Slováci et česi a dejiny (Szlovákok, csehek és a történelem) AEP Bratislava, 1997. 137 p.

Hamberger Judit