Klió 1998/2.

7. évfolyam

Szent Gellért és az első keresztes háború

Az első pillanatban meghökkentőnek tűnik szent Gellértet bármilyen összefüggésbe hozni az első keresztes háborúval, amely mintegy fél évszázaddal a csanádi püspök halála után kezdődött. Jotischky amerikai történész azonban a szent későbbi keletkezésű legendáit veszi vizsgálat alá, amelyeknek néhány eleme szerinte érdekes lehet a keresztes háború szélesebb értelemben vett tanulmányozása, elsősorban a zarándoklatokban való szerzetesi részvétel, valamint a latinok és görögök közti kapcsolat szempontjából. Ám ez csak egy lábjegyzetet érdemelne az első keresztes háború történetében, ha a karmeliták nem használták volna fel Gellért életrajzát a késő középkorban rendjük régiségének bizonyítására oly módon, hogy életét átalakították és összekapcsolták a keresztes háborúval.

Jotischky Gellért életrajzainak bemutatásakor főként C. A. Macartney és Kosztolnyik Zoltán műveire támaszkodva megállapítja, hogy a két legkorábbi vitae datálásában nincs konszenzus a történetírók között. Úgy tűnik azonban, hogy az első keresztes háború idején keletkezett vita minor egy korábbi elveszett szöveg rövidítése, míg a XIV. századi kompilációban fennmaradt vita maior tartalmaz Gellért korabeli elemeket, de olyanokat is, amelyek valószínűleg a XII. század első negyedében keletkeztek. A tanulmány főleg a vita maiorra hivatkozik, mert ebben vannak olyan részek, amelyek megragadták a középkor végi karmeliták figyelmét.

A szerző, miután a vita maior alapján röviden ismerteti Gellért életének legfontosabb állomásait, áttér a részletesebb elemzésre. A keresztes háború első említése akkor tűnik fel a műben, amikor – anakronisztikusan – Gellért apját keresztes vitézként mutatja be, aki a Szentföldön halt meg az igaz ügyért. Gellért zarándoklatra akar menni, hogy felkeresse Krisztus sírját, de ebben nemcsak az égi, hanem a földi atyjának tett tiszteletadást is kell látnunk – véli az amerikai történész. Mikor Gellért elmondja vágyát a kolostor apátjának, kétértelmű választ kap. Nem tiltja meg neki a zarándoklatot, de felhívja a figyelmét arra, hogy az csak a Szent Sír felszabadításáért harcoló laikusok számára szokásos.

Ez a szövegrészlet annak a vitának a fényében érdekes, ami a XI–XII. században a szerzetesek szentföldi zarándoklatát övezte. II. Orbán, aki a laikusok számára meghirdette a keresztes háborút, kifejezetten megtiltotta a szerzetesek számára, hogy részt vegyenek benne. Az 1120-as években pedig Clairvaux-i szent Bernát bírálta élesen Morimond apátját, Arnoldot, aki szerzeteseivel Jeruzsálembe ment. Bernát érvelése szerint a kolostorba való belépéssel (amely az égi Jeruzsálem földi mása) feleslegessé válik azokat az előnyöket keresni, amelyek egy szentföldi zarándoklattal járnak, hiszen azok már adottak a szerzetes számára. Ugyanakkor ez a tiltás nem a keresztes háború eredménye: Damiáni Péter már egy generációval annak kezdete előtt hasonló álláspontot képviselt.

Rasina apátnak (Gellért fölöttesének) a szerzetesek zarándoklatára vonatkozó megjegyzései ily módon szervesen beilleszkednek a korabeli nyugati monasztikus kultúrába. Ez azt is mutatja, hogy a vita maior szerzője ismerte a korszak jelentős szerzeteseinek véleményét és II. Orbán 1095-ös utasításait. Az apát érvelése azonban különbözik ezektől. Számára a jeruzsálemi utazás egyenértékű a fegyveres harccal, a harc pedig tiltott dolog a szerzeteseknek. Ebből következik, hogy véleménye szerint a zarándoklat és a keresztes háború ugyanazt jelentették. Nem tiltja meg Gellért számára a kolostor elhagyását, de aggódik, hogy a zarándoklat olyan kellemetlenségeket okoz majd számára, amelyekre nincs felkészülve. Ezért alternatív megoldást javasol: Gellért ne Jeruzsálembe menjen, hanem a frissen megtért Magyarországra, ahol a prédikációra nagyobb szükség van. Bár ennek a szövegrészletnek nyilván az a célja, hogy elővételezze Gellért tevékenységének fontosságát a nemrég megtért pogány magyarok között, az a szándék is megjelenik benne, hogy megmutassa: a hit magyarországi hirdetése nem kevésbé fontos dolog, mint a szentföldi zarándoklat.

Magyarország keresztes határvidékké vált, olyan területté, ahol a keresztények ugyanazokat az előnyöket nyerhették el, mint Palesztinában. Ezt bizonyítja, hogy Ajtony leverése után Gellért egy újonnan alapított latin rítusú egyházmegye püspöke lesz, s új kolostor alapítására is sor kerül Oroszlámoson. (Jotiscky itt Oroszlámos mellé, mintegy azonosításként, zárójelben Maroszvár [sic!] nevét írja, ami természetesen helytelen. Marosvárt, Ajtony székhelyét viszont végig Morisena néven említi. Láthatólag nem tudja, hogy Morisena azonos Marosvárral, az viszont nem egyenlő Oroszlámossal.) Az életrajznak az Ajtony elleni hadjáratot, és annak a római rítus számára előnyös következményeit bemutató hangneme a keresztes háború beszámolóinak stílusát tükrözi. Azt a tényt, hogy Gellért a marosvári görög szerzeteseket Oroszlámosra költözteti és helyükbe latinokat telepít, Jotischky párhuzamba állítja az újonnan létrejött szentföldi latin fejedelemségek görögökkel kapcsolatos ellentmondásos politikájával.

A vita maiorban található keresztes témák, azaz a háborúban való szerzetesi részvétel kérdése vagy az Ajtony elleni hadjárat jellege arra utalnak, hogy a kompiláció ezen részei a XII. században keletkeztek, amikor ezek a problémák aktuálisak voltak a keresztény világban.

Úgy tűnik, hogy a vita maior XIV. század végi epilógusa, amely beszámol arról, hogy 1371-ben Erzsébet királynő megalapította Szent-Gellért kolostorát, nagyban inspirálta a karmeliták érdeklődését Gellért iránt. John Bale angol karmelita történetíró kéziratos jegyzetei között, amelyeket az 1520-as években készített franciaországi és németalföldi tanulmányútján, fontos jegyzeteket találunk Gellértről, amelyek misszionáriusként és remeteként ábrázolják, valamint egy rövid vita-t, amely a flamand Julianus Hassart karmelita szerzetes azóta elveszett munkája alapján készült.

Ebben az életrajzban a vita maior Gellértjétől nagyon eltérő ábrázolással találkozunk. Eszerint Gellért remete volt a Karmel-hegyen, míg Antiochia patriarchájának meg nem választották. A tisztséget azonban nem fogadta el, hanem 1040 körül Rómába ment, majd a pápa utasítására Magyarországra jött, hogy ellenőrizze a magyar egyház tevékenységét, amely István király halála után nehéz helyzetben volt. Itt lelt mártírhalált 1046-ban.

Gellértnek volt egy tanítványa, egy Guy nevű lovag, akit megpróbált meggyőzni arról, hogy legyen remete a Karmel-hegyen. Guy ehelyett egy látomás hatására megházasodott: egy Solon nevű magyar király (vélhetőleg Orseolo Péter) lányát vette el, akitől két fia született, Aimery és Berthold. Aimery-ből a franciaországi Le Puy püspöke lett, később pedig II. Orbán pápa legátusa az első keresztes háború idején. (Ezt a püspököt a valóságban Adémarnak hívták.) Antiochia elfoglalása után Aimery a város patriarchája lett, míg Berthold nevű testvére Jeruzsálem meghódítását követően Remete Péterrel együtt csatlakozott a Karmel-hegyi remeteközösséghez, ahol a keresztes háborúig csak görög rítusú keresztények voltak. A közösségből 1121-ben lett rend – ekkor már a latin egyház részeként – Antiochia püspöke (Aimery utódja) kezdeményezésére.

Hogyan lehet ezt a fantáziadús történetet összefüggésbe hozni Gellért életének ismert elemeivel? – kérdezi Jotischky.

Először is azt a karmelita törekvést kell figyelembe venni, amely a XV. század elejétől azon igyekszik, hogy a rend történetét kiterjessze az ótestamentumi időkig, és rnegpróbáljon folytonosságot biztosítani a Karmel-hegyi remeteközösségek és a XII. századi rendalapítás között.

Gellért karmelita remeteként való megjelenése a XV. századi németalföldi életrajzokban ennek a törekvésnek az eleme. Gellértnek nyilván semmi köze nem volt a Karmel-hegyhez. Az egyedüli kapcsolat az igazi Gellért és karmelita vitá ja között, hogy mielőtt csanádi püspök lett volna, egy ideig remeteként működött. Márpedig, ha remete volt, akkor feltétlenül a karmelitákhoz kellett tartoznia – legalábbis a rend felfogása szerint.

Ugyanakkor ennél komplexebb a szerepe a karmelita történetírásban. Gellért, valamint Guy nevű tanítványa, és annak fiai révén a karmeliták kapcsolatot tudtak teremteni a Karmel-hegy ortodox és latin-frank szakasza között. Velenceiként Gellért a keleti és nyugati kereszténység kulturális határvidékéről származott, csanádi püspökként pedig a magyarországi latin és görög egyháznak egyaránt szellemi vezetője volt.

Kérdés, hogy a korszak annyi más jelentős személyisége közül miért éppen Gellértet választották ennek a kapcsolatnak a megszemélyesítésére. Jotischky szerint azért, mert a vita maior-beli Gellért-kép keresztes elemeket tartalmaz, ahogy azt fentebb láttuk. Egy új missziós terület úttörője volt, Berthold és Aimery spirituális elődje. Hozzájuk hasonlóan Gellért is pápai küldött volt (legalábbis a karmeliták szerint) egy, a hitetlenektől éppen csak meghódított területen, ahol szembe kellett néznie a latin rítus meghonosításának problémájával egy ortodox lakosságú régióban.

Gellért és az első keresztes háború közti kapcsolat természetesen kitaláció. Ha azonban a karmelita történetírás összefüggéseiben vizsgáljuk meg, a kapcsolat legalábbis érthetővé válik. Nem kizárólag a karmelita rend igyekezett történetét összekapcsolni az első keresztes háborúval: hasonló tendencia mutatkozik a XII. század elején alapított Szent János lovagrend esetében is. Világi arisztokrata családok pedig ugyancsak a XII. századtól kezdve igyekeztek őseiket keresztesként feltüntetni. Mindez tekintélyt jelentett. Ez a jelenség bukkan tehát elő – hasonló indíttatásból – Gellért vita maiorjában és későbbi karmelita legendájában.

A fent ismertetett tanulmány szerzője két elemzést próbált egybekapcsolni. Egyfelől Gellért korai életrajzainak anakronizmusát, keresztes szellemét elemezte, másfelől a karmelita életrajzok fantáziadús elemeinek gyökereit kutatta. Számunkra nyilván az első az érdekesebb. Eltekintve a külföldi írókra jellemző immár hagyományosnak tekinthető zavartól, amikor középkori magyar helységnevekkel kell dolgozniuk (lásd Marosvár, Morisena, Oroszlámos), a szerző jól ismeri a Gellértre vonatkozó idegennyelvű szakirodalmat, bár ezek inkább a harmincas-hatvanas évek munkái. Érdekes viszont az, ahogyan kimutatja, mennyire szervesen kapcsolódtak az életrajzok koruk kulturális-politikai közegébe, a keresztes háború és zarándoklat értelmezése körüli vitákba.

A tanulmány második részének összekapcsolása az elsővel már problematikusabb. Bár hallatlanul izgalmas találkozni az ennyire látványosan presztízscélokat szolgáló legendagyártás folyamatával, Jotischky túlzottan is magától értetődőnek tartja, hogy a XV. századi németalföldi vitae forrása a vita maior, holott erre semmilyen bizonyítéka nincsen. Ennél súlyosabb probléma, hogy a szerző végig rabja marad annak a gondolatnak, hogy a karmeliták választása azért esett Gellértre, mert neki is meg kellett küzdenie a latin rítus bevezetésének problémájával egy ortodox területen, azaz Dél-Magyarországon. Erre azonban még az általa forrásnak tekintett vita maiorban is csak egy nagyon homályos és sokféleképpen értelmezhető utalás található. Szegfű László szerint például a kolostorokban elterjedt bogomil eretnekség okozta a görög–szláv szerzetesek áttelepítését. Egyéb dokumentumok hiányában tehát azt hiszem, hogy a fönti bizonyítékok nem teszik egyértelműen rekonstruálhatóvá Gellért szereplésének okait a karmelita életrajzokban.

A. T. Jotischky: Saint Gerard of Csanád and the Carmelites: Apocryphal Sidelights on the First Crusades (Csanádi Szent Gellért és a karmeliták: az első keresztes hadjárat apokrif megjelenítésben). In: Autour de premiére Croisade. Actes du Colloque de la „Sociely for the Study of the Crusades and the Latin East” (Clermont–Ferrand, 22–25 juin 1995). Paris, Publications de la Sorbonne, 1996, 143–155.

Györkös Attila