Klió 1998/2.

7. évfolyam

Alekszandr Nyevszkij

A híres orosz fejedelemről máig nem készült tudományos igényű életrajz, így alakját és tetteit korunkban továbbra is főleg a művészeti alkotások alapján ismerhetjük meg. Igaz, mint V. A. Kucskin kifejti, a XIII. századi orosz (és benne a novgorodi) történet kutatóinak számos nehézséggel kell megküzdeniük. Ilyen elsősorban a rendelkezésre álló kevés korabeli forrás, illetve az Alekszandr Nyevszkij halála utáni kútfők lakonikussága és pontatlanságai. Kucskin tanulmánya, a vitás kérdések tisztázásával, hitelesebb Alekszandr Nyevszkij-kép kialakításához járul hozzá.

A szerző primér forrásokra támaszkodva bizonyítja, hogy Jaroszlav Vszevolodovics perejaszlavli fejedelem fiainak – köztük Alekszandrnak – anyja (az eddigi felfogással ellentétben) nem rjazányi hercegnő, hanem Msztyiszlav Msztyiszlavics fejedelem lánya, Rosztyiszlava Feodoszija volt. Alekszandr második fiúként, Fjodor után, 1221 nyarán született. A novgorodi évkönyvírásban 1228-től datálódnak közvetlen utalások Alekszandrra. Valójában azonban teljesen önálló fejedelemként (bátyja halála, apja Kijevbe távozta, és nagykorúvá válása után) 1236-től tevékenykedett Novgorodban. Amikor Alekszandr trónra került, rendkívül bonyolult volt a novgorodi állam és szomszédai (Svédország, a Német Lovagrend, a baltikumi német püspökségek, Litvánia, végül a balti és a finnországi törzsek) viszonya. A finn törzsek feletti novgorodi uralom az adóztatásra korlátozódott. Ezzel szemben a svédek a meghódított területeken várakat építettek, bevezették közigazgatási rendszerüket, és erőszakkal terjesztették a katolikus vallást, amire válaszul felkelés tört ki 1236–37-ben; azaz Alekszandr Jaroszlávics uralkodása kezdetén. A karél törzzsel és az említett megmozdulással kapcsolatos novgorodi lépések az orosz befolyás megőrzésére irányultak. A fiatal fejedelem tehát környezetével tanácskozva felelősségteljes döntést hozott.

A Kardhordozók Rendjének csapatai 1210-ben érték el a Novgorodhoz tartozó észt földeket, 1224-ben pedig elfoglalták a városállam fő támaszpontját; Jurjevet. 1234-ben – nagy harcok után – az akkori fejedelem, Jaroszlav Vszevolodovics kedvező szerződést kötött velük, elhárítva ezzel „a novgorodi és pszkovi földeket” fenyegető veszélyt. A fenti egyezmény volt érvényben, amikor Alekszandr Nyevszkij trónra lépett. 1236-ban a Lovagrend magas rangú tisztségviselőjének a novgorodi fejedelemmel folytatott tárgyalásai révén megkísérelte bevonni a városállamot a litvánok elleni hadjáratába. Alekszandrnak a Kljazma menti Vlagyimirban készült Életrajza alapján a megbeszélések nem jártak eredménnyel. A német források és a Novgorodi Évkönyv is megerősíti, hogy a fejedelemség csapatai nem vettek részt a lovagrendi akcióban. A novgorodi uralkodónak máshol volt szüksége erőire, ugyanakkor ügyes, realista politikájával fenntartotta a Lovagrenddel a normális kapcsolatokat. Különben a keresztes lovagok megsemmisítő vereséget szenvedtek, és maradványaik 1237-ben egyesültek a Német Lovagrenddel, amelynek hadaival később épp Alekszandr Nyevszkijnek kellett megütköznie.

1238 és 1240 között a tatár hordák végigpusztították az orosz fejedelemségeket, nagy részük uralmuk alá került, a Jurij Vszevolodovics nagyfejedelem vezette egyesített had pedig 1238 elején a Szity-folyónál megsemmisítő vereséget szenvedett. Batu kán 1238 március elsején (immár novgorodi területen) bevette Torzsokot, és elindult Novgorod felé, de visszafordult. Alekszandr nem segített se Jurijnak, se Torzsok védőinek. Kucskin szerint nehéz eldönteni, hogy a novgorodi fejedelem saját akaratából cselekedett-e így, avagy a kijevi uralkodót (apját) követte. A szerző az utóbbit valószínűsíti. Miután Batu 1239-ben sem hagyta el az országot, ezt kihasználhatták a litvánok és elfoglalták Szmolenszket. Erre Alekszandr védvonalat építtetett ki a közös határon. Apja, Jaroszlav azonban kiűzte a litvánokat Szmolenszkből, és ezzel elhárította Novgorod elleni támadásukat.

1240 nyarán a svéd királyi flotta behatolt a városköztársaság területére. A helyzet kilátástalan volt, mivel a tatárok feldúlták azon fejedelemségeket, ahonnan Novgorod katonai és anyagi segítséget kaphatott volna; így egyedül kellett megküzdenie a svédekkel. Ráadásul először a novgorodiak azt hitték, hogy az ellenség Ladogát akarja elfoglalni, amire 1166-ben már kísérletet tett. Alekszandr kíséretével (druzsinájával) és a novgorodi haderővel azonban a vélt helyen hiába várta a svédeket, azok az Izsora folyó torkolatánál tűntek fel. A Lavrentyjev-évkönyvbeli legkorábbi Életrajz-részlet szerint a fejedelem az izsora törzs főnökétől pontos adatokat kapott a svéd táborról. Így a Néva torkolata felé vonulva, július 15-én a novgorodiak váratlan és megsemmisítő csapást mértek ellenfelükre. A fiatal fejedelem első nagy ütközete teljes győzelemmel végződött. Kucskin szerint a névai csata a XIII. századhoz mérten nagy összecsapás volt, amelyben néhány ezer harcos vett részt. A svédek nem tudták megvetni lábukat a Néva partján, elzárni Novgorodtól a tengerhez vezető kijáratot és elszigetelni a fejedelemségtől az izsorai és a karél földeket.

Másfél hónappal a névai ütközet után a Német Lovagrend és a dán király egyesült erői váratlan csapással elfoglalták a határ menti pszkovi várat, Izborszkot, majd 1240. szeptember 16-án magát Pszkovot. A német uralommal szembenálló pszkoviak Novgorodba menekültek. Közben, valószínűleg azért, mivel a novgorodiak és az odamenekült pszkoviak elégedetlenek voltak Alekszandr passzivitásával, a fejedelem elhagyta Novgorodot és apjához, Perejaszlavlba távozott. Kucskin úgy véli, hogy miután a névai csatában Alekszandr kíséretét nagy veszteség érte, egyszerűen képtelen volt megakadályozni a német–dán agressziót. A novgorodi fejedelem távozását rögtön kihasználták a németek (területeket foglaltak el, és 30 versztányira megközelítették a várost), akiknek támadását a városállam csak egy katonai ügyekben jártas uralkodóval az élen verhette volna vissza. A novgorodiak Jaroszlav Vszevolodovicstól kértek fejedelmet maguknak.

Alekszandr 1241 tavaszán tért vissza Novgorodba. Először (testvérével, Andrejjel és apja ezredeivel) betört a csudok (észtek) földjére, azután elfoglalta Pszkovot is, de egyik előőrsének veresége miatt a Csúd-tóra kellett hátrálnia. A befagyott tó jegén lezajlott csata menetét, a két fél hadrendjét és taktikáját Kucskin részletesen elemzi. A jégcsatában (1242. április 5.) Alekszandr teljes győzelmet aratott. Az azt követő békében a Német Lovagrend lemondott a novgorodi területen 1240–41-ben szerzett hódításairól. Az 1240–42-es katonai sikerek növelték Alekszandr politikai tekintélyét. A novgorodiak megelégedésére a fejedelem később is (pl. 1245-ben a litvánokkal szemben) körültekintően gondoskodott államuk védelméről.

Alekszandr Nyevszkij ideig-óráig megtehette, hogy elkerülje a tatárokkal való kontaktusokat, de a vlagyimíri fejedelemséggel (ahol rokonai uralkodtak) fennálló szoros viszony előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette a Hordával való kapcsolatot. Apját Güjük nagykán anyja mérgezte meg az 1245–46. évi karakorumi tartózkodásakor. A vlagyimíri nagyfejedelem címre Alekszandr volt a káni udvar szerint is a legesélyesebb (és a tatárokra is a legveszélyesebb), de a fejedelem, veszélyt sejtve, hívásra sem jelent meg a nagykán székhelyén. 1247-ben az orosz fejedelmek vlagyimíri kongresszusán döntöttek Jaroszlav Vszevolodovics örökségéről. Alekszandr Novgoroddal együtt a Tveri Fejedelemséget kapta. Az örökösök közti harc azonban arra késztette, hogy Andrej testvére után ő is a Hordába induljon. Batu együtt engedte őket tovább Karakorumba, valószínűleg akkor, amikor már meghalt Güjük, és anyja is elvesztette befolyását. A nagykáni udvarban Alekszandrnak ítélték Kijevet, Andrejnek pedig a Vlagyimiri Nagyfejedelemséget. Kijevet és környékét addigra feldúlták a tatárok. Jaroszlav halála előtt Vlagyimírban uralkodott, így Alekszandrnak apja örökébe kellett volna lépnie az utóbbi, értékesebb fejedelemségben. Kucskin azt feltételezi, hogy a nagykáni udvarban a novgorodi fejedelemtől jobban tartottak, mint Andrejtől, aki csak elfogadta a fenti megoldást. A két Jaroszlávics visszatérte után Vlagyimírban fejedelmi kongresszust tartottak, amelyen sikerült megegyezni az orosz uralkodók közti hatalom felosztásáról.

Amikor Möngke lett a nagykán, 1252-ben Alekszandr újra a Hordába indult a vlagyimíri trón megszerzéséért. Elutazása után Andrej és Jaroszlav tatárellenes felkelést robbantott ki, amit Batu hadvezére, Nevruj vert le. Egyes kutatók későbbi források alapján úgy vélték, hogy Alekszandr a fenti események után ment Batuhoz, valójában ez – mint a Lavrentyev-évkönyvből kitűnik – előtte történt; azaz nem ő inspirálta hatalomvágyból a tatár büntetőexpedíciót. Novgorodban Alekszandr fiát, Vaszilijt tette meg helytartónak, akit a szabad fejedelemválasztáshoz szokott novgorodiak 1255-ben elűztek, és csak apja segítségével térhetett vissza. 1277-ben a nagykán parancsára népszámlálásra és adókivetésre tatár hivatalnokok érkeztek Oroszországba. Ellenük Novgorodban lázadás tört ki, amiben részt vett a fejedelem fia, Vaszilij is. Alekszandr kénytelen volt 1257/58 telén hadaival a tatárok oldalán kegyetlenül fellépni a felkelők ellen. Az 1259/60-as, újabb zavargások idején viszont ügyes kompromisszummal elejét vette a fegyveres harcnak. Az 1260-as évek elején a Volgai Horda szuverén állammá vált. Székvárosából, Szarajból Berke kán 1262-ben a tatár had növelését az orosz alattvalók besorozásával akarta elérni. Alekszandr a Hordába utazott, hogy elérje a követelések enyhítését. Ott azonban megbetegedett és visszaútban, 1263. november 14-én meghalt.

Alekszandr Nyevszkij rövid élete során bonyolult diplomáciai tárgyalásokat és merész hadjáratokat hajtott végre. Feltétlenül a középkori Oroszország kiemelkedő hadvezéreként tarthatjuk számon. A kor embere, kegyetlenségével az árulókkal szemben és azzal is, ahogy az idegen elnyomást enyhíteni igyekezett. Rokonaitól eltérően, egyszer sem vett részt a véres belvillongásokban. A belső konfliktusokat a haderő felvonultatásával (és lehetőleg nem a bevetésével) próbálta kezelni, ami nála tudatos politika volt. Megértette ugyanis, hogy a Batu utáni korban a belháborúk csak országa gyengüléséhez és a lakosság fogyásához vezethetnek. Államférfiként az ország határai és területi épsége megőrzéséért tevékenykedett, és igyekezett gondoskodni az uralma alatti országrész lakosairól. A korabeli évkönyvíró szerint: „Novgorodért és az egész orosz földért munkálkodott”.

V. A. Kucskin: Alekszandr Nyevszkij – goszudarsztvennij gyejatyel i polkovogyec szrednyvekovoj Ruszi. (Alekszandr Nyevszkij: a középkori orosz államférfi és hadvezér). Otyecsesztvennaja Isztorija. 1996/5. 18–33. p.

Kurunczi Jenő