Klió 1998/2.

7. évfolyam

A zöld szín története és titkai

Létezik a színeknek bizonyos szimbolikája, amely a civilizáció kezdetétől egészen napjainkig végigkíséri az emberiség történetét. A színek jelentése azonban korszakonként és kultúránként eltérő lehet. Gondoljunk csak a fehérre, amely a modern nyugati világban ünnepi szín, az ókori rómaiak, valamint a kínaiak és a japánok számára viszont a gyászt jelképezi. Franco Cardini egy trubadúrkölteményből kiindulva mutatja be a zöld szín megannyi jelentését, a kultúrtörténetben betöltött szerepét. A szóbanforgó költemény a karintiai Ulrich von dem Turlin Arabel című műve, amely a XIII. század harmadik negyedében született. A vers Willehalm (a francia Guillaume, az olasz Giuglielmo) és egy szaracén királylány, a gyönyörű Arabel szerelmét meséli el. Az Arabel beszélő név, az „araba” és a „bella” szavak összetételeként jelentése: szép arab lány. A vonzó királylány természetesen ébenhajú és -bőrű, azonban egy hosszú és szűk, smaragdzöld színű ruhát visel. Ez utóbbi indítja arra az olasz szerzőt, hogy egy – kultúrkörök határait átlépő – utazásra invitálja az olvasót a zöld szín szimbolikájának világában.

Először a zöldhöz napjainkban kötődő főbb értékeket veszi sorra: a tavasz és az ezzel összekapcsolt ifjúkor, a bölcsesség (elsősorban a szabadkőművességnek köszönhetően), a szabadság (az olasz trikolor zöld színe a szabadság színe), s – mintegy az előbbieket összefoglalva – a remény. Arabel esetében a fiatalságra, s a fiatalsággal együttjáró szerelemre gondolhatunk. Ha pedig szerelem, akkor Vénusz. Vénusz szent színe már az antikvitástól kezdve a zöld, akárcsak a róla elnevezett bolygóé az asztrológiai hagyományban. Mindennek az eredete Ciprusra, Vénusz szigetére vezethető vissza, amely igen gazdag a zöld színű rézércben. A szerelem és az ifjúság kapcsán így már megérthetjük, miért a zöld vált a XII–XIII. században a trubadúrköltészet színévé. Etimológiai oldalról közelítve pedig azt tárja elénk a szerző, hogy a latin viridis (zöld) szó szerepel a szintén latin vis (erő), vir (férfi), virgo (szűz) szavak töveként. Ezt az etimológiát, valamint azt a feliratokról ismert tényt, hogy a smaragdzöld volt a szűzesség szimbóluma, egymás mellé állítva elképzelhetőnek tartja, hogy Arabel zöld ruhája erotikus szerepet töltött be.

A XIII. század második negyedében élő II. Frigyes császár ruháinak kedvelt színe szintén a zöld volt, amit valószínűleg kedvenc időtöltésétől, a vadászattól kölcsönzött. Az egyházi propaganda azonban a császárt eretnekséggel vádolta meg, minekutána a zöld szín mellé az ördögi jelző társult. Gyakran zöld volt a német folklór ördöge is (grune Teufel). Ezek után már így fogalmazható meg a kérdés: Arabel zöld ruhája az ifjúságra, a szerelemre, az erotikára, avagy a pogányságban rejlő veszélyekre utal?

Cardini képzelete tovább szárnyal. Minthogy szerelme keresztény, Arabelnek lehetősége nyílhat a megkeresztelkedésre. Itt a zöld az újjászületés színeként jelenik meg, ahogy már az ókori Egyiptomban is a meghaló, majd újjászülető Ozirisz isten színe ez volt. Ám a zöld nemcsak az újjászületéssel, hanem – már Ozirisz kapcsán is – a halállal is összekapcsolható: a középkori festészetben a holttestek gyakran zöld árnyalatot kapnak, több itáliai városállamban pedig a temetkezésekhez kapcsolódott ez a szín. A zöld színű ruha lehetne tehát halálos fenyegetés az Arabelhez közeledő számára, legalábbis lelki értelemben. Egy másik verzió szerint Arabel egyszerűen az iszlám zöld színét viseli.

A szerző, Arabel zöld ruhájának a szimbolikája fölötti elmélkedéseit lezárva, írása második részében a zöldnek a történelemben való egyéb előfordulásait vizsgálja. A zöld és a kék szín jelölte Róma, majd Konstantinápoly cirkuszainak egymással szemben álló frakcióit, s a két szín ilyetén szembeállítása a középkori bajvívásokon is gyakran előfordult. A XV. században Aragonia királyának egyik heroldja a címerekben használt színek jelentéséről állított össze értekezést. A hét színt fontossági sorrendben felsorakoztató munkában az utolsó előtti helyen álló zöld az erdőket, mezőket, valamint a vidámságot, a fiatalságot szimbolizálja.

Egy kultúrtörténeti kirándulásból természetesen a Biblia sem maradhat ki. A Jelenések könyvében Isten trónját smaragd színű szivárvány veszi körül. Ebből kiindulva nevezik a zöldet krisztusi színnek is. A modern kor is felhasználta a zöldet szimbólumként. Cardini két olasz pártot említ példaként: a Republikánus Pártnál és az Olaszországtól való elszakadást hirdető Lombard Ligánál a zöld egyaránt a szabadság jelképe.

Fiatalság, remény és szabadság, iszlám és kereszténység, szüzesség és szerelem, Ozirisz és Vénusz, konstantinápolyi frakció és Lombard Liga... Az emberiség hosszú történetének megannyi állomása fűzhető fel egyetlen szín, a zöld szimbolikájának fonalára.

Franco Cardini: Il Verde: storie e segreti di un colore (A zöld: egy szín története és titkai). Storia e Dossier, Anno XII. NV 120 ottobre 1997. 30–36.

Pete László