Klió 1998/2.

7. évfolyam

Litvánok a nyugati királyi udvarokban, 1316–1400

 

 

E tanulmány szerzője felfigyelt arra, hogy az angol nyelvű szakirodalomban csak az utóbbi években kezdtek foglalkozni az Észak-, Közép- és Kelet-Európa területére vezetett keresztesháborúk történelmével. Igaz, ezek a hadjáratok (1323–24, 1351, 1358, 1385–87) nem sokat változtattak a történelem menetén, mégis szerepük volt a kereszténység megszilárdításában. Még kevésbé fordult a kutatók figyelme azokra a litván utazókra, akik már 1385 előtt jártak Nyugaton, s hazatérve a litván nemesség köreiben terjesztették a katolicizmus eszméit. A szerző hangsúlyozza, hogy ezek a külföldi látogatások előkészítették Litvánia igen gyors bekapcsolódását a közép-európai ügyekbe a XV. század elején, azaz a „civilizálódás” nem tulajdonítható egyedül lengyel hatásnak, ahogy azt némely lengyel történészek állítják. Rowell dolgozatában néhány rangos litván személyiség külföldi útja feltárásának segítségével a katolikus és az ortodox kereszténység között húzódó képlékeny határvonal kérdését, és a pogány Litvánia Közép-Európába való beilleszkedésének történetét világítja meg.

Kestusis annak a litván uralkodónak, Gediminasnak (1315–1341) volt a fia, aki megalapozta a középkor nagy litván államát. Gediminasnak és fiainak szakadatlan küzdelmet kellett folytatniuk a litván földekért nyugaton a Német Lovagrenddel, keleten pedig a tatár és a moszkvai hódító szándékokkal szemben. Eközben – sőt, tegyük hozzá, már a XIII. században is – felvetődött a pogány Litván Fejedelemség keresztény hitre térésének szükségessége, hiszen ez bizonyos védelmet, az európai közösséghez tartozást jelentett volna. Kestusis arról lett hírhedt, hogy egy vörös ökör feláldozásával pecsételte meg Nagy Lajos magyar király pavilonja előtt 1351-ben a kereszténység felvételéről szóló egyezményt. Az eseményről még Petrarca is tudomást szerzett. 1358-ban Kestusis IV. Károly császárral tárgyalt (vagy csak színlelte a tárgyalásokat) Litvánia áttéréséről. 1361-ben Eckersburgnál a Német Lovagrend elleni ostrom során a Rend fogságába esett, s csak nyolc hónap múlva tudott megszökni. A szökés történetét a tanulmány szerzője részletesen elbeszéli a marburgi Wigand: Cronica nova prutencia című műve alapján. A szerző a történetből (a herceg a lovagrend ruhájában menekült) megállapítja, hogy Kestusis pontosan ismerte a német szokásokat, és például a lovagrend elismerte a pogány rítusokat, mint a nemzetközi egyezmények garanciáit. A litván hercegek beszélték szomszédaik nyelvét is. Nem illik tehát rájuk a „barbár” jelző. Jellemző volt a kölcsönös egymás­tól tanulás, a lovagok litván szolgákat alkalmaztak, hogy eltanulják tőlük a litván harcmodort, s a pogány litvánok követeket küldtek Marien­burgba, hogy a hadifoglyok cseréjéről tárgyaljanak. A két fél hadban állt az 1230-as, még inkább az 1280-as évektől, s ez idő alatt kialakult köztük vala­miféle háborús egyezményrendszer, pl. arról, hogy nem ölik meg a foglyokat, hanem kicserélik, vagy váltságdíjért elengedik.

A litvánok és a Német Lovagrend között egyébként is sokféle kapcsolati szál szövődött. A Rend lovagjai gyakran alkalmaztak balti szolgákat, máskor litván letelepülők érkeztek Észak- és Kelet-Poroszország területére, alkalom­adtán pedig a lovagok litván földeket ígértek nekik, ha részt vesznek a litván nagyherceg ellen vívott harcokban. A balti származású emigránsok gyakran „árulták el”, adták litván kézre a Rend erődítményeit – bár a középkorban az ilyen, határokat átszelő, felek közötti átállás nem számított árulásnak. Hasonlóképpen a lengyel és a német lovagok, földesurak szintén át-átmene­kültek litván földre, ha a helyzetük úgy kívánta. A balti határ éppen olyan képlé­keny volt, mint mondjuk a spanyol, ahol ugyanez időben jócskán tapasztalható muszlim és keresztény migráció gazdasági, dinasztikus és más politikai okokból egyaránt.

A határok mentén tehát alkalmi, helyi, kölcsönös egymásra hatás észlelhető. Volt azonban arra is példa, hogy a litvánok mélyebben behatoltak a katolikus területekre. Kestusis például nővéréhez, Erzsébethez, egy mazoviai herceg özvegyéhez menekült – tudjuk meg Wigand krónikájából. A litván uralkodó Erzsébet házassága révén biztosította a litvánok számára a Mazovián át szász földre vezető kereskedelmi útvonalat. Erzsébet viszont a saját lánya házassága által a sziléziai Piasztok szövetségét szerezte meg. E házasodási politika leggyümölcsözőbb epizódja Erzsébet Jadwiga nevű unokája (Gedimi­nas dédunokája) és III. Kázmér lengyel király egyesülése volt. Ez országon kívülről való házasságok többnyire azt jelentették, hogy ezek a litván hercegnők kereszténnyé lettek, és ők és férfi leszármazottaik természetesen terjesztették maguk körül a katolicizmust, támogatták az egyházat. Másrészt ilyen házasságok révén került rokoni kapcsolatba a litván uralkodó család például a csehországi Luxemburgokkal, vagy az angol uralkodó házzal. A XIV. század vége felé Közép-Európa legjobban megalapozott, katonai erőkkel is jól megerősített uralkodó háza volt a litván.

A pogány hercegnők, megkeresztelkedésük alkalmával keresztapát válasz­tottak; így került közeli kapcsolatba például Kestusis családja az 1370-es évek elején a Porosz Lovagrenddel. E kapcsolat azután a politikában gyümölcsözött: fegyverszünet- majd békekötésben, és egyéb vitás kérdések rendezésében.

A katolikus Európához fűződő, s leányágon szövődő kapcsolatok mellett – Wigand krónikája alapján – ismerünk férfiágon kialakult kapcsolatokat is, bár ezek ritkábbak. Két herceg száműzetésének története jöhet itt szóba: Kestusis fiának, Butautas-Henrynek és ennek fiának, Vaidutis-Johnnak esete, továbbá egy nemes ember, Survila története.

Butautas 1362 körül a Német Lovagrend Kaunas elleni támadása során társaival együtt fogságba esett. Ezután Litvánia nyugati mocsarain át megszökött, s ekkor ugyanaz a lovag, aki fogságba ejtette, szíves vendéglátással fogadta. Majd egy königsbergi megbeszélésen, melynek témája a pogányok megtérítése volt, megkeresztelkedett. Ezután társaival részt vett a litván területek ellen szervezett keresztesháborúban, s bár néhány szolgája átszökött a litvánokhoz figyelmeztetni őket a veszélyre, ő maga még egy ideig a lovagokkal maradt, majd 1366–68 között elment IV. Károly császár prágai udvarába, ott letelepedett, földeket és birodalmi hercegi címet kapott. Érdekes és részben homályos Butautas egyik társának, Survilának a története. Wigand krónikája szerint őt hercegével együtt keresztelték meg Königsbergben. John of Reading, angol krónikás szerint viszont Warwick grófja magával vitte Londonba, s ott tért át a katolikus hitre. A szerző aprólékos kutatással próbál fényt deríteni Survila kilétére, de valószínűnek tartja, hogy a londoni utazás csak litván legenda. Később Survilát 1382-ben látjuk viszont, amikor békét közvetít Jogaila, Vytautas, Kestutis litván hercegek és a Német Lovagrend között.

Butautas IV. Károly udvarában él, s mint Litvánia hercege, számos okirat szerint jelen van a birodalom fontos eseményeinél: például 1369-ben Luccában az eretnekséget elítélő Arany Bulla kibocsátásánál; 1368-ban Rómában Károly negyedik felesége császárnévá koronázásakor; 1374-ben Tangermündében, Brandenburg Csehországgal való egyesítésénél, és még más alkalmakkor. Mindez azt mutatja, hogy a birodalmi hatókört és egységet más államok előkelőségeinek jelenlétével reprezentálni kívánó alkalmakon a litván herceg megbecsült személynek számított.

IV. Károlynak igen nagyratörő álmai voltak: Nagy Károly utódának, s a dicső cseh múlt feltámasztójának szerette láttatni magát. A világ urának, monarchia mundi-nak nevezte magát, s olyan egyházkerületet szeretett volna szervezni, amelybe Közép-, Kelet- és Dél-Európa nagy része is beletartozik. Nagy becsben tartotta saját csehországi Premysl-elődeit, különösen II. Ottokárt, Königsberg megalapítóját.

1358-ban olyan litvániai eseményekbe keveredett Károly, amelyek megmutatták keleti irányú érdekeit. 1356–57-ben a cseh és a magyar király bevádolták Kázmér lengyel királyt, hogy túl barátságosan bánik a pogányokkal. Kázmér védekezésül a litván pogányok ellen vívott harcaira hivatkozott, s azt kérte a pápától, az átkeresztelkedett litvánok püspökségeit a lengyel gnyeznói egyházmegye alá rendelje. Károly erre gyorsan megígérte a litván hercegeknek, hogy megerősíti őket rangjukban, megvédi őket (tatár) támadás ellen. Emellett azt akarta, a litvánok ne Gnyeznóhoz, hanem az ő új prágai metropolitanátusához tartozzanak. Ezenkívül meg akarta szerezni Sziléziát, bizonyos orosz területeket és Vlagyimir egyházmegyéjét is (melyre ugyanakkor igényt tartottak a lengyelek, magyarok és a litvánok is).

A litvánok végül a két ajánlat közül a Károlyéra mondtak igent, mert szükségük volt a békére a nyugati határaik mentén mind a lengyelekkel, mind a lovagrenddel. Egyébként a litvánok a saját megkeresztelkedésükről már korábban is gyakran tárgyaltak, s katonai vagy kereskedelmi előnyöket követeltek cserében, lásd az 1298., 1311–12., 1323–24. és 1351. évi tárgyalá­sokat. Károlynak végül 1358-ban csak részben sikerültek a tervei: Szilézia fennhatóságát megkapta, de a pápa továbbra is Gnyeznó fennhatósága alá rendelte a litvánokat. Ezért nagy megelégedésére szolgált, hogy 1367–68-ban megjelent az udvarában egy litván herceg, akinek címet adományozhatott, akit látványosságként felvonultathatott a kíséretében, s mindezért még csak erőfeszítést sem kellett tennie. Butautas jelenléte igazolást jelentett Károly politikájára, nagyratörő terveire.

1380-ban számos litván tartott Prága felé. Kestusis unokaöccse, Skirgaila a magyar királyhoz utazott, talán a Lajos által foglyul ejtett néhány litván herceg ügyében. Skirgaila Prágában is járt, ott megkapta a császártól az Oroszország hercege címet. Ez kellemetlen meglepetésként érte mind Lajos magyar királyt, mind pedig Butautast.

1381-ben Kestusis unokája, Butautas fia, Vaidutis szintén Prágába ment, hogy megkeresztelkedjen. Vaidutis (valószínűleg) a prágai egyetemen tanult, majd a krakkói egyetem rektora lett. Ezután megszakadt a litván–cseh közeledés szála. Igaz, 1413-ban Vytautas nagyherceg ismét megpróbálta feléleszteni a lengyelek s a Német Lovagrend ellenében a csehországi kapcsolatokat.

A szerző a fent ismertetett kapcsolatokat összegezve megállapítja: a pogány Litvánia nem volt elvágva a katolikus európai civilizációtól, s nem is tekintett kizárólag Kelet felé, ahogy a lengyel történészek állítják, akik azt szeretnék hangsúlyozni, hogy Lengyelország volt a nyugati kultúra központja.Litvániát ezer szál fűzte a Nyugathoz: kereszteslovagok, kereskedők, földművesek, nemesek jártak és telepedtek le kölcsönösen katolikus országokban, illetve Litvániában. A litvánok sokáig diplomáciai fegyverként használták lehetséges döntésüket: pogányok maradjanak-e, vagy felvegyék a két, egymással versengő kereszténység valamelyikét. Amikor aztán választottak, nem kétséges, hogy katonapolitikai mérlegelés után döntöttek; az orosz szövetség nem látszott célszerűnek. A római katolikus vallás mellett szóló döntés, persze, nem volt előzmények nélkül: az 1387. évi áttérést évszázados politikai, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok készítették elő. Az előkelő családok külföldi házasságkötései szintén a közép-európai társadalmakba való beilleszkedést segítették elő.

Tanulságos a fenti tanulmányt elolvasni a magyar olvasónak: egy (észak-) közép-európai kis nép történetéből ismerős gondok, szándékok bukkannak felszínre. A hosszú, kényszerű keleti orientáció után a litvánok keresik, bizonyítják nyugati kötődéseiket. „Az utolsó pogány állam Európában” – ahogy Oscar Halecki emlegeti a középkori Litvániát A nyugati civilizáció peremén című munkájában – lám, már a XIV. században élénk s kölcsönös kapcsolatban állt nyugati szomszédaival. S ezután hamar beilleszkedett...

 

S. C. Rowell: Unexpected Contacts: Lithuanians at Western Courts, c. 1316 – c. 1400 (Meglepő kapcsolatok – litvánok nyugati királyi udvarokban kb. 1316–1400 között). English Historical Review, CXI. évf. 442. sz., 1996. június, 557–77. old.

 

Fodor Mihályné