Klió 1998/2.

7. évfolyam

1848: a nők forradalma

Ezzel a címmel jelent meg Michelle Perrot tanulmánya a L’Histoire című folyóirat ez évi februári számában. A szerző a „női történelem” kitűnő szakértője, aki húsz éve kutatja e témát, és Georges Duby-vel társszerzőségben öt kötetben megírta „A Nyugat asszonyainak történetét” (Histoire des femmes en Occident. Párizs, 1990–1991.)

A tanulmány alaphangját a bevezető sorok már érzékeltetik. „Százötven évvel ezelőtt – első ízben – az 1848-as forradalom megadta a nőknek azt a lehetőséget, hogy a politika színterére lépjenek. Újságok, petíciók és egyesületek révén. Híres asszonyok és a nép lányai egymás mellett hallatták hangjukat. Rövid felszabadulás: a férfiak nagyon gyorsan elkobozták tőlük a forradalmi szót!”

Perrot okfejtésében abból a tényből indul ki, hogy A Nők Hangja (La Voix des Femmes) használta – először – 1848 júniusában az „1848 asszonyai” kifejezést, akiket a történelem szereplőivé emelt (Eugénie Niboyet orgánuma volt). A múlt század közepén a barikád férfidolog lett, a nők inkább más eszközöket választottak kívánságaik megjelenítésére. A leghíresebbek: Niboyet és a nagy nevű írónő, George Sand erőteljesen fejezték ki a nőknek azt a vágyát, hogy elismertek és autonómok legyenek, hogy végre megszerezzék a munkához való jogot, a polgárjogot és – legalábbis egyesek – követelték a szavazati jogot is.

Perrot az előzményeket taglalva, az 1830-as évek sajtóját említi első helyen, így A Szabad Nő (La Femme libre) című újságot. A női remények megnyilvánulásaként jellemzi Sand első regényeit is (Indiana 1832-ben, Lélia 1833-ban), mivel kifejezésre juttatták tiltakozását a nők elnyomása miatt. Igen érdekesek és tanulságosak az utópisták szerepét tárgyaló részek. A saint-simonisták és a fourier-isták lényegében azon az állásponton voltak, hogy végre kell hajtani a munkások és a nők párhuzamos felszabadítását, tehát meg kell valósítani a két nem egyenlőségét. Közismert, hogy maga Charles Fourier falanszterében a férfiak és a nők közösen termeltek volna.

A tanulmányból kitűnik, hogy a társadalmi hovatartozást tekintve az 1848-ban politizáló nők csoportja igen tarka képet mutat. Első helyen említi a szerző azt a szellemi elitet, amelynek tagjai városokban éltek; írástudók voltak, utaztak, ellenállhatatlan vonzódást éreztek az íráshoz és a szabadsághoz, egyszóval „entellektüelek” voltak, mielőtt még ez az irodalom megszületett volna (a XIX. század vége). Mellettük a munkásnők, tanítónők és mások fejtettek ki nagy aktivitást az 1848-as februári forradalmat követő fellendülés hónapjaiban. Küldöttségeket alakítottak, bizottságokat szerveztek, angol mintára klubokban egyesültek, továbbá különböző vitákban vettek részt. Egy jellemző adat: a munka megszervezésével meghatalmazott bizottsághoz 1848. május 2-a előtt beérkezett 640 petícióból 63-at munkásnők (mosó- és varrónők) fogalmaztak meg. Végül is mit követeltek a nők? „Kifejeződik bennük a nagyon mély vágy a méltóságra és elismerésre, arra, hogy kérjék ki a véleményüket és vegyék tekintetbe azt.” Ki akarták vívni azt a jogukat, hogy konzul-táljanak velük minden olyan kérdésben, amely őket érinti.

A szűkebben értelmezett szakmai követelések mellett általános volt az igény a polgári jogokra, ideértve a válás jogát, a munkához, a tanuláshoz és végül a politikai jogokhoz való ragaszkodás olvasható ki a szövegekből. Mint nők és nem mint állampolgárok követelték ezeket a jogokat. Ugyanez vonatkozik a családon belüli egyenlőségre. „A társadalom a családra épül. Ha a család alapja az egyenlőtlenség, a társadalomban is minden a régi kerékvágásban fog haladni.”

Perrot jelentőségének megfelelő terjedelemben tárgyalja a februári forradalomban született Ideiglenes Kormány retorzióit. A július 27-i rendelet megtiltotta a nőknek és a gyermekeknek, hogy klubokba és nagygyűlésekre járjanak. Még nagyobb csapás volt az emancipációs törekvésekre a november 12-én bevezetett új alkotmány, amely nem bővítette, hanem tovább szűkítette a választójogot. Perrot mindebből azt a következtetést vonta le, hogy „1848 kudarc volt, amely még súlyosabbá tette a nők magányosságát az államban”, s hogy „a Második Köztársaság, távol attól, hogy megfeleljen a nők elvárásainak, hallgatásra ítélte őket”.

Ehhez járult az a vád, amellyel a férfiak őket tették felelőssé egyrészt a forradalom túlzásaiért, másrészt a köztársaság elbukásáért. A férfinemet képviselő kiválóságok közül első helyre kívánkozik az 1789-es „nagy” forradalom történetének talán legelső igazi tudós (levéltáros) kutatójának, Jules Michelet-nek a neve. Ő a College de France-ban 1850-ben tartott előadá-sában a nőket vádolta meg a köztársaság kudarcáért. Káros szerepüket azzal magyarázta, hogy a nők szoros kapcsolatban voltak a papokkal. Ily módon, egy klasszikus tételt hangoztatva fejezte ki a republikánusok bizalmatlanságát a nők politikai szereplése iránt – teszi hozzá a tanulmány szerzője –, ez később igen káros örökségnek bizonyult.

Nem lehet elvitatni a „külön” női történelem jeles képviselőjétől, Michelle Perrot-tól az eredetiséget, azt a tényt, hogy a „közös” (férfi–női) történetírás által egyáltalán nem vagy csak felületesen tárgyalt kérdéseket (és adatokat) állított reflektorfénybe. Mindazonáltal az olvasó jól teszi, ha megőrzi egyéni fenntartását fejtegetéseivel kapcsolatban. Mindenekelőtt azért, mert bár a nők részéről a kormányt ért kihívásra valóban oda kell figyelni, nem feledhetjük, hogy az igazi veszélyt a Nemzeti Műhelyekben tömörült munkások jelentették az új rendszer számára. Az 1848. június 23-án kirobbant munkásfelkelés közvetlen előzménye e műhelyek bezárása volt, ami tömeges munkanélküliséget okozott. E kétségbeesett éhséglázadás leverése után került csak sor a nők politikai jogainak korlátozására. Hiba lenne tehát szem elől téveszteni a tényleges erőviszonyokat.

Az sem vitatható, hogy az ilyen jellegű tanulmányokban és könyvekben tetten érhető bizonyos férfiellenesség. (Sietek hozzátenni: részemről ez nem elítélés, hanem csupán megfigyelés eredményének közzététele.) A megoldást abban látom, hogy az 1848-as forradalmakat és persze más periódusokat is vizsgálva, következetesen szem előtt kell tartani a nők sajátos helyzetét és mozgalmaikat, amelyek szükségképpen ellenzékiek voltak, és be kell illeszteni őket a forradalmi összfolyamatba, hogy elkerüljük a párhuzamos, vagyis lényegében egyoldalú történetírás veszélyeit.

Michelle Perrot: 1848: la revolution des femmes (1848: a nők forradalma). L’Histoire, 1998. febr. 62–67.

Vadász Sándor