Klió 1998/2.

7. évfolyam

Alsó šiška, Ljubljana elővárosa

Akkurátusan, az archívumok, irattárak, korabeli folyóiratok, visszaemlékezések, későbbi feldolgozások, rengeteg illusztráció (kataszteri térképek, épületek alaprajzai, önkormányzati bélyegzők, korabeli metszetek – egy 1855-ben készült fametszet készíttetője bizonyos Friedr Simoni – plakátok, fotók, képeslapok másolatai), jegyzőkönyvrészletek, statisztikai adatok, a választások eredményeit, az adófizetők neveit és az általuk befizetett adókat tartalmazó táblázatok stb. segítségével mutatja be a szerző, a szlovén iskolamúzeum kustosa, hogyan fejlődött 1885 és 1914 között egy Ljubljana melletti kis falucska – šiška – Ljubljana elővárosává. Annak a folyamatnak lehetünk tanúi, amelyet Valentin Zarnik (1879 és 1887 között a ljubljanai városi tanács tagja), šuštar által mottóul választott, a magyar fül számára feltűnően ismerős szavai így jellemeztek: „Ljubljana... a szlovén főváros... kalapot nyert, šiška pedig e kalapon bokréta lett”. (Vö: Petőfi: „Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta”.)

šiškát először 1370-ben említi egy dokumentum, ekkor ugyanis e falucska temploma előtt kötöttek békét a szlovén lakta területért még a későbbiekben is vetélkedő velenceiek és a Habsburgok. A XIX. század elején nem sok tudnivaló van erről az egyértelműen agrár településről, amely különböző földbirtokosok tulajdonában volt. Közülük persze először a Szögyény név tűnik fel. E család egyik férfitagja ugyanis a XVIII. században feleségül vette az elhunyt Leopold Lamberg özvegyét, a család tulajdonában lévő váracska pedig azóta őutána – mivel a szlovénok a magyar nevet csak eltorzított formában voltak képesek kiejteni – a Cekinov grad nevet viseli. A falucska jelentős része 1825-ben, majd 1834-ben tűzvész áldozata lett.

Alapvető változások az 1860-as évektől következtek be a település életében, amikor megkezdődött a mezőgazdasági tevékenység háttérbe szorulása. Ez időtől kezdve már nem a parasztok a legfőbb adófizetők, hanem a háztulajdonosok, a kereskedők, a vendéglősök. E folyamatnak persze igen összetett okai voltak. A bortermelő vidéken megjelentek a vendéglősök, akik a Ljubljanához közel eső területre csábították a felüdülésre vágyó polgárokat. A város közelsége miatt szívesen telepedtek meg itt a nagykereskedők, de a Ljubljanában dolgozó munkások egy része is šiškában lakott, hiszen itt alacsonyabbak voltak a megélhetési költségek, mint a városban. Fontos, ugyanakkor szinte véletlenszerű esemény volt, amire hatott Rudolf trónörökös vasúttársaságának és a katonaságnak az érdekeltsége, illetve a ljubljanai vasútállomás anyagi megfontolása is, hogy a Ljubljanát Klagenfurttal (szlovénül Celovec) összekötő országút mentén fekvő šiška 1870-ben vasútállomást kapott, amely három percnyire volt a ljubljanai pályaudvartól. Figyelemreméltó tény, hogy a Ljubljana és Tarvisio (Trbiž) közötti 102 kilométeres vasúti szakaszt 1869 tavaszán kezdték építeni és 1870 decemberében már át is adták.

A gyorsan fejlődő falucskában egyre többen laktak, az 1900 és 1910 közötti periódusban 42,6 százalékkal nőtt a lakosság. A gazdasági lehetőségek sokfelől vonzották ide az embereket. A Temesvárról elszármazott zsidó vállalkozó, Adolf Löwy, a zágrábi Milan Rosnerrel együtt hozta létre a termékek széles skáláját előállító szeszfőzdéjét. Talán még érdekesebb lehetett a sorsa Oroszy Henriknek és Rudolfnak, akik nem csupán egy szekérgyár és fűrésztelep bérlői voltak – s mint ilyenek a leggazdagabbak közé számítottak –, de a település német (!) lakosságának vezetői, s 1911-ben a választáson is induló „gazdasági párt” elöljárói. 1900-ban a település 2808 lakosából 2800 volt katolikus, 8 zsidó, a kommunikáció nyelve 2131-nél volt szlovén, míg 638-an a németet jelölték meg. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a szlovén történészek egy része szerint pl. Ljubljanában 1880-ban többen voltak olyanok, „akik nem voltak német származásúak, de magukat különböző okokból németnek tartották”.

Az erőteljes városiasodást mutatta, hogy amíg Szlovénia szerte az volt a tapasztalat, hogy a falvakban a katolikus Szlovén Néppárt, a városokban pedig többnyire a liberális párt nyerte meg a választásokat, šiškában az 1911-es választásokon 450-en szavaztak a szociáldemokratákra, 250-en a liberálisokra, és csupán 91-en a Néppártra. šuštar bemutatja a település önkormányzatának tevékenységét, építészeti, kommunális, közvilágítási és közlekedési fejlődését, a különböző egyletek és szövetkezetek működését, az egészségügyi és szociális viszonyokat, valamint az iskoláztatás problémáját.

Ez utóbbi terület egyik feszültséggel terhes problémája volt a német anyanyelvűek oktatásának kérdése. A XIX. század végén a szlovénül nem tudó gyerekek a ljubljanai német iskolába jártak. Tekintettel arra, hogy a növekvő lakosság egyre nagyobb hányada vallotta magát németnek (1910-ben már egynegyede), a tízes években ekörül már komoly vita zajlott. A település vezetői 1903-ban még elutasították, hogy šiškában német tannyelvű iskola nyílhasson, de 1905 végétől már működött egy német nyelvű óvoda, 1906-ban egy egyosztályos német magániskola. Az iskola, amelyet a Deutsche Schulverein támogatott, 1908-ban három-, 1910-ben négyosztályossá vált. šuštar szerint 1908-ban az iskola 89 tanulójának a vezetéknév és a születési hely alapján kb. a fele volt németnek tekinthető.

Az egyre inkább vegyes lakosságú šiškában 1886-ban kezdte meg működését a szlovén nemzeti önvédelem feladatát felvállaló Cirill és Metód Társaság, majd 1902-ben a Sokol helyi szervezete, amelynek vezetője úgy vélte, hogy nemzeti szempontból veszélyes helyzetet teremtett a németek szisztematikus betelepítése. A nemzetiségi feszültség egyre növekedett, s 1911-ben különös, de a kor német–szlovén ellentéteinek tükrében jellemző nézeteltérésre került sor. A helyi templomban, amelyben valamennyi helyi iskolás számára egyetlen misét tartottak, nem volt elegendő hely az összes gyermeknek, ezért azok mintegy fele kívülrekedt, kitéve az időjárás viszontagságainak. Albert Pirc vallásoktató megoldásul azt javasolta,hogy a szlovén gyerekek járjanak a ljubljanai iskolai misére. A liberális Jutro című lap felháborodottan kérdezte, hogy miképp vigyenek át 700 gyermeket biztonságosan a városba, s szóvá tette, hogy ez azt jelenti: „az itthoni gyerekek tehát menjenek Ljubljanába, az idegen gyerekek pedig majd az itthoni templomban” vesznek részt az iskolai misén. A meglehetősen kemény összecsapás (a rendőrséget is ki kellett vezényelni) azzal a kompromisszummal végződött, hogy azontúl három iskolai misét tartottak, kettőt a szlovén, egyet pedig a német gyerekek részére.

A ljubljanai polgármester az iskolaügyi problémákkal kapcsolatban már 1897-ben úgy vélekedett, hogy „šiška inkorporációja csupán idő kérdése, s a šiškaiak akkor Ljubljanába járnak majd iskolába...” Tény, hogy Ljubljana már 1865-től arra törekedett, hogy megszerezze magának šiška értékesebb részeit. A város első sikerét 1865-ben aratta, majd 1892-ben újabb fontos objektumok kerültek a tulajdonába. 1912-től pedig élénk vita zajlott a település Ljubljanához csatolásának előnyeiről és hátrányairól. A šiškai liberálisok úgy vélték, hogy az adóemeléssel, a megélhetési és a lakhatási költségek növekedésével járna együtt, miközben a felajánlott infrastrukturális fejlődés nem ellensúlyozná kellőképpen. Hiába tiltakozott azonban a bekebelezés ellen šiška háromtagú küldöttsége a tartományi gyűlés elnökénél, a gyűlés 1913-ban Ljubljana javára döntött, s ezt az osztrák császár 1914. július 19-én jóváhagyta.

Az új ljubljanai városrész lakói még sokáig őrizték lokális öntudatukat. A szlovén történetírás egy szakmai szempontból kitűnően megírt és megszer-kesztett kötettel lett gazdagabb.

Branko C. šuštar: Spodnja šiška pušelc Ljubljane. Archivski zapiski s poti vasi v predmestje 1885–1914 (Alsó šiška Ljubljana bokrétája. Archív anyagok egy falu elővárossá válásáról 1885–1914). Zgodovinski Archiv Ljubljana, Gradivo in razprave 18, Ljubljana, 1996. 376 p.

Szilágyi Imre