Klió 1998/2.

7. évfolyam

Az erdélyi Román Nemzeti Párt képviselőinek nemzeti mozgalma és parlamenti tevékenysége

 

A két világháború között élő nagy történészgeneráció úgy tartotta (többük tevékenysége átnyúlt a kommunista korszakra, s nem kevesen voltak, akiket másfél évtizedes börtönbüntetésre ítéltek), hogy Romániában nem lehet történetíró az, aki nem ismeri a latin, a német, a magyar és a román nyelvet. Stelian Mândruţ a középnemzedék képviselője birtokában van ezen nyelveknek, otthonosan mozog a nyugati szakirodalomban, levéltárakban, és immáron negyedszázados kutatómunka áll mögötte.

Doktori disszetertációja választott témája (1992) mondhatni a romániai történészek kedvenc területe. A pesti parlamentben olyan kiemelkedő személyiségek kezdték politikai pályájukat, mint C. Brediceanu, Şt. Ciceo-Pop, V. Goldiş, V. Demian, I. Maniu, Teodori Mihali, G. Popovici, I. Suciu, A. Vaida-Voevod, A. Vlad. (A szerző egyébként könyve függelékében ismerteti, ki mikor milyen témában szólalt fel.) Többek között Nicolae Iorga, T. V. Pacalian, A. Ciato, I. Suciu, Goga, Tăslăuanu kereste a magyarázatot arra, miért következett be épp 1905-ben a váltás, az új taktika, a passzivitás feladása és rátérés az aktív politizálás útjára – és legtöbbször, az erdélyi román nép aktuális gazdasági, társadalmi, ideológiai állapotából (így fogalmazhatnánk meg: történelmi közérzetéből) vezették le a választ. Kimondva, kimondatlanul, 1918-at, az Egyesülést ezek az évek készítették elő, akkor kristályosodott ki, mit is akar az erdélyi román nemzet. Amit nem akart: a dualista rendszert; elfogadhatónak tartotta volna (mint átmeneti stratégiát is felfoghatjuk legtöbbjüknél) Ausztria föderalizálását, benne Erdélynek Horvátországhoz és Szlavóniához hasonlatos státusát, s a királyi Románia csatlakozását sem tartották lehetetlennek. Maniu, Vaida életútjából (és másokéból) tudható, egy adott történelmi helyzetben (1916. Románia belépése a háborúba a megkötött szövetség ellenében) ez kevésnek bizonyult. Az idő túllépett a föderáció gondolatán.

A szerző kiváló ismerője a témához kapcsolódó forrásoknak; kutatott az erdélyi városi levéltárakban, a bukaresti külügyminisztérium irattárában és a Budapesti Magyar Országos Levéltárban (valószínűleg bécsi és nyugat-európai levéltári kutatásai eredményeivel is hamarosan megismerkedünk), ismeri a kérdés teljes szakirodalmát, amelyet kellő kritikával kezel. Vonatkozik ez a magyar „marxista” történetírásra is annak elismerése mellett, hogy számtalan adalékkal járult hozzá a korszak jobb megismeréséhez. Szándéka ellenére azonban nem sikerült teljes egészében megszabadulni hatásuk alól, és átvesz olyan sommás ítéleteket, amelyek nem állták ki az idő próbáját.

A dualista rendszer válságának jelei – írja Stelian Mândruţ – mindenekelőtt Bécs és Budapest kapcsolataiban, az egyre éleződő konfliktusban jutott kifejezésre, ehhez járultak a magyarországi uralkodó eliten belüli ellentétek, valamint a nemzetiségek emancipációs törekvései. Mândruţ tisztában van azzal, hogy Erdély történetét nem lehet attól függetlenül vizsgálni, hogy mi történt az Osztrák-Magyar Monarchiában, legalábbis ebben a szűk periódusban, 1905–1910 között, és hogy mi történt Magyarországon, legalábbis a főbb vonalakban.

1905. január 10-én az erdélyi románság nagy napra virrad! Nagyszebenben az aktivitás mellett döntenek. Az országgyűlési választásokon a Függetlenségi Párt megelőzi a Szabadelvű Pártot, lemond Tisza István (10 nemzetiségi képviselő kerül be a parlamentbe). A rövidéletű Fejérváry (darabont) kormány idején (június–szeptember) az ellenzéki koalíció nemzeti ellenállást hirdet, és az adófizetés és az újoncállítás megtagadására szólít fel. (A horvátok támogatását élvezik.) Átrendeződik a belpolitikai élet: Andrássy Gyula megalakítja az Alkotmánypártot, az újból kinevezett Fejérváry Géza a Haladó Pártot mint kormánypártot, belügyminisztere, Kristóffy József terjeszti elő a választójogi törvényt, amelyről a birodalom központjában, Bécsben is nagy viták folynak. 1906 első hónapjaiban vármegyei szinten tovább folyik az ellenzéki koalíció ellenállása, a kormány viszont rendeleti úton lépteti életbe az Ausztriával kötött új kereskedelmi egyezményt. Április 4.: Ferenc József és az ellenzéki koalíció békét köt. A mérleg: a koalíció lemond katonai követeléséről és megszavazza a költségvetést, az újoncjutalékot, elfogadja a külkereskedelmi szerződést, a király új kormányt nevez ki, és hozzájárul a választójogi reformhoz.

Az áprilisi képviselőválasztásokon a Függetlenségi Párt győzött (előtte a román politikusok egyezkedni probáltak a kormánnyal). A Szabadelvű Párt néhány napja kimondta feloszlatását. Ausztriában új miniszterelnököt neveztek ki, de az autonóm vámtarifa kérdésben ellentétbe kerül a magyar kormánnyal és lemond. Néhány napra rá, a június 9-i III. törvénycikkben a király hozzá­járulásával életbe lép az autonóm vámtarifa és módosítások következnek be a kereskedelmi kapcsolatokban is.

Változások történnek a birodalomban: megalakul a Szlovák Néppárt (1905. december), a horvát–szerb koalíció (1906. február), két hónapra rá a király feloszlatja a horvát országgyűlést, májusban győz a horvát–szerb koalíció és a Jogpárt. 1906 decemberében elítélik a szlovák nemzeti mozgalom részéről Hlinkát és Srobárt. 1907 májusától kötelezővé teszik a vasutasok számára a magyar nyelv tudását, ami ellen a horvát képviselet obstrukcióval tiltakozik. Ugyanezen év októberében, miközben most már az utcán folyik a küzdelem az általános választójogért, többen kilépnek a Függetlenségi Pártból, nem lévén elégedettek annak nemzeti programjával. A képviselőház megszavazza az osztrák–magyar gazdasági kiegyezést. December 30-tól a közös költségvetéshez egyébként Ausztria 63.6, Magyarország 36,4 százalékkal járul hozzá. 1908 áprilisában a Horvát Jogpártban megerősödik az az irányzat, amely nagyhorvát önálló államban gondolkodik; a nagyszerb gondolat képviselőinek tevékenysége sem marad le mögötte.

Október 6-án Ferenc József bejelenti Bosznia-Hercegovina annektálását – Szerbia csak a következő év májusában fogadja azt el –, novemberben a képviselőház elé kerül az új választójogi törvény tervezete. Bécs és Budapest között ezúttal az önálló magyar jegybank felállítása kérdésében tör ki vita, emiatt Wekerle az 1909-es év folyamán többször benyújtja lemondását. A király Tiszával, Lukács Lászlóval, Justh Gyulával kísérletezik, utóbbi azonban ragaszkodik az önálló magyar jegybankhoz és az általános választójoghoz. Pártja, a Függetlenségi és 48-as Párt ebből akkor sem hajlandó engedni, amikor 1910. január végén végül Khuen-Hédervárynak sikerül a kormányala­kítás. A júniusi választásokon a Nemzeti Munkapárt fölényesen győz.

A passzivitás időszakában – vallja szerzőnk – olyannyira megerősödött a nemzetiségi, román polgárság, hogy képessé vált a nemzeti mozgalom vezetésére. Az erdélyi román bankok hálózatának kiépítése révén egyfelől kialakult az értelmiség, papok, kereskedők, iparosok, tehetős parasztság, a kulturális intézmények irányítóinak mondhatni családias, társadalmi közössége, egysége, s ezek tudatosan támogatták gazdaságilag az erdélyi románokat mind intézményeiben, mind alanyaiban. Mindez jelentősen hozzájárult gazdasági megerősödésükhöz, sőt fölényükhöz, amely a statisztikai adatokban is megjelent. 1910-ben például 11 358 civil és egyházi pozicióban lévő személy tekinthető az erdélyi román polgárság derékhadának. Stelian Mândruţ Erdély egyes tájegységeiben, megyéiben vizsgálja meg a románság gazdasági jelenlétét, súlyát, veszi számba a birtokosokat, tulajdonosokat, a bankhálózatot, az Astra fiókjait. Aláhúzza a memorandum-per szerepét az új generáció radikalizálódásában, amely fokozatosan megváltoztatta a Román Nemzeti Párt jellegét.

A románság vezetői a memorandum-per utáni években a nemzeti mozgalom decentralizálására törekedtek – ld. politikai klubok, megyei kongregáció –, nem utolsó sorban azért, hogy a helyi adminisztrációba minél többen bekerüljenek, mivel a hivatalnokok száma kétségtelenül messze elmaradt a népességen belüli számarányukhoz viszonyítva. Stelian Mândruţ a korabeli nemzetiségi mozgalom egyik fontos fordulatának tartja azt, hogy a szlovákok, románok, szerbek és horvátok is rendszeresen konzultáltak egymással, s igyekeztek valamiféle egységes fellépésre, egyfelől a dualista rendszerrel szemben, másfelől bekapcsolódtak azokba a tárgyalásokba (közvetlenül az osztrák féllel), amelynek célja a birodalom föderalizálása volt. Más forrásból is jól ismert – utóbb Apostol Stan foglalkozott ezzel Iuliu Maniuról írott életrajzában – a nem magyar képviselők parlamenti klubjának szerepe e vonatkozásban. (1905. február).

Stelian Mândruţ részletesen ismerteti az RNP. 1905 január 10-i konferenciát (ez egyben választási gyűlés is volt), és a parlamenti aktivitás első két eszten­-dejének eseményeit. (A bánáti, kolozsvári, brassói csoport Hossu-Longinra támaszkodva megkísérelt ellenkonferenciát szervezni.) 11 fő téma (szervezeti, taktikai, stratégiai, politikai program) került megvitatásra. A szerző szerint a különböző vidékek küldötteinek számából kiolvasható az erdélyi románok aktivításának alakulása is: Arad, Fejér, Hunyad, Szeben, Temes, Torda-Aranyos és Szatmár románságának képviselői mozdultak meg igazán. A rövidesen sorra kerülő választásokon a 46 nemzetiségi képviselőre a választók 40–50 százaléka voksolt. A 8 román képviselő közül öt ügyvéd, egy újságíró, egy orvos, egy pap volt. Stelian Mândruţ nem hallgat el három tényt: 1) a nemzetiségi képviselők fellépésének összehangolási szándékát; 2) azt, hogy a románság a bécsi udvartól várt támogatást a magyarosítási törekvésekkel szemben; végül hogy 3) a Bécs–Budapest ellentét válaszút elé állította a nemzetiségi képviselőket is, támogassák-e a magyar ellenzéket, vagy sem – pregnáns példa erre az ellenzéki koalíció és a románok közötti 1906. április 18-i megbeszélés.

Figyelemre méltó az a részint publikált, részint kiadatlan statisztika, amely az 1906–1910 közötti választásokat vizsgálja, pontosabban a nemzetiségi képviselőket, a Klub programját, és az egyes témákban való felszólalásokat (költségvetés, szállítás, egyházi oktatás, stb.). Ezek szerint a román képviselőkre Erdélyben nem csak a Román Nemzeti Párt részéről, hanem az Alkotmánypárt, a Függetlenségi Párt részéről is estek szavazatok, és több román képviselő az Alkotmánypárt listáján jutott be a parlamentbe.

Román szempontból kiemelt fontossága volt az iskolai törvény vitájának, hiszen – mutat rá Mândruţ – 1907–1910 között, amikoris az anyanyelvű oktatás iránti szükséglet elemi erővel tört fel, a 2975 iskolai egységből 320-at bezártak. Ebben a román képviselők – húzza alá ezuttal is Mândruţ – erőteljes támogatást kaptak a szerb radikálisoktól és a szlovákoktól.

1907-ben a román képviselőknek például dönteni kellett arról, hogy a gazdasági egység kérdésben melyik oldalra álljanak – egyáltalán érdemben hozzászóljanak-e, vagy sem. Úgyszintén az önálló magyar jegybank kérdésében. Az RNP számára kérdéses volt, hogy az együttmüködést válassza-e a szocialista mozgalommal, vagy sem – ezzel kapcsolatos például, hogy Maniu 1906 júniusában az SZDP-nek az állampolgári jogokra vonatkozó álláspontjával egyetértését fejezte ki. Külön tanulmányt érdemel a magyarországi Szociálde­mokrata Párt román szekciójának tevékenysége, hogyan közeledett fokozatosan a Román Nemzeti Párthoz, beleértve a nemzeti kérdéssel kapcsolatos állás­pontját. Stelian Mândruţnak sikerült felvillantani azt a bonyolult kapcsolatot, amely az erdélyi románokat az anyaországhoz fűzte, bizonyos szempontból adós maradt Bukarest kétarcuságának bemutatásával. Viszont szükségesnek tartotta Nagy Ausztria erdélyi román híveiről is megemlékezni (Vaida Popovici, Maniu), de utal arra, hogy például 1908 őszén az általános választójogi kérdésben elfoglalt osztrák álláspont némiképp megingatta a föderáció román híveit.

A Román Nemzeti Párt 1910 áprilisi konferenciája jelzi a jövőt: a románság a radikalizálódás utjára tért.

Stefan Mândruţ, erdélyi román történész ma még munkásságának kezdetén áll (a publikálás lehetőségét a romániai változások nyitották meg számára is), de forrásgyűjtése, elemzése, igényes értékelése kétségtelenül jelzi: a kitaposott út helyett inkább mindent újra kezd, a dogmákat, az elhasznált ideológiákat elveti, és a történelmi igazság vezeti még akkor is, ha az előbbi látványosabb, s főleg politikai sikerekhez vezetne.

 

Stelian Mândruţ: Miscarea nationálă şi activitatea parlamentară a deputaţilor Partidului National Român dui Transilvania între anii 1905–1910 (Az erdélyi Román Nemzeti Párt képviselőinek nemzeti mozgalma és parlamenti tevékenysége 1905–1910 között). Nagyvárad, „Cele Frei Crişuri”. Kulturális Alapítvány, 1995. 172 p.

 

Lipcsey Ildikó