Klió 1998/2.

7. évfolyam

Olaszország és a nemzet-mítosz a XX. században

A szerző történelemkönyvnek titulálja művét, amelyben a XX. század nemzet és nemzetállam problematikáját kívánja vizsgálni az olaszok szemszögéből.

Századunk Itáliájában, ahol a polgárok „történelmük legdöntőbb és legdrámaibb eseményeit élték át”, a legpontosabb referencia mindig a nemzet mítosza volt. Mit ért mítosz alatt? Értékek, ideálok, eszmék és hiedelmek olyan „szimbolikus képét”, amely alkalmas arra, hogy a tömegekben hitet, lelkesedést és cselekvési kedvet támasszon. A nacionalizmus pedig olyan politikai-kulturális mozgalom, amely a „nemzetnek mint történelmi, kulturális és politikai entitásnak az elsőbbségét” hangsúlyozza; semmilyen „etikai vagy politikai értékítéletet nem hordoz magában.” Maga a nacionalizmus és patriotizmus kifejezések értéke pedig azoktól a „konkrét történelmi megnyilvánulási formáktól függ, amelyeket magukra öltenek.”

A könyv gyakorlatilag és döntő mértékben az 1911 és 1961 közötti évtizedek Olaszországának történelmét vizsgálja a nemzet-mítosz fejlődése szempontjából: a két említett dátum két évfordulóhoz és ünnepségsorozathoz kapcsolódik: 1911-ben ünnepelték az olaszok az egységes Itália megszületésének 50., 1961-ben 100. évfordulóját. Az 1911-ben zajlott ünnepségek adták a legkiválóbb lehetőséget arra, hogy a nemzet-mítosz minden más fölötti elsőbbségét elismerjék, hiszen a nemzetállam maga az első lépés volt ahhoz, hogy Olaszországot a modern kori civilizációba bevezessék. A Risorgimento különböző nemzeteszméit (Mazzini, Garibaldi) most a liberális uralkodóosztály is felelvenítette, igaz, úgy, hogy ideológiailag igyekezett saját időszerű nézeteihez közelíteni; Garibaldi tettét a nemzetállam létrejötte szempontjából „alapvető esemény”-nek tekintették.

Az 1911-es „Szent Év”-ben, a „Haza jubileuma” ünnepségsorozatában a „liberális Itália elkötelezte magát a Risorgimento azon hite és elképzelése mellett, hogy a szabadság és a nemzet csak együttesen vezethetnek el a modern civilizációba”. Alapvető ebben a gondolatban a modernség, ami magát az olasz nacionalizmust is világra segítette; egyik elsődleges célja az volt, hogy a modernség viselje az új Olaszország civilizációjának jegyeit is. Modernség alatt pedig gazdasági, társadalmi, kulturális és szellemi fejlődést értettek a Risorgimento hívei és követői. A nemzet-mítosz hívei természetszerűleg különbözőképpen értelmezték a Nagy 0laszország mítoszát, de a modernség és a nemzet-mítosz ütköztetése kikerülhetetlen momentum volt. Az 1911. júniusában fölavatott Vittorio Emanuelle-emlékműben pedig „szimbolikus értelmet kapott az ötven éves Itália egész politikai, társadalmi, kulturális, művészeti erőfeszítése”. A jubileumot azonban szigorú kritikákkal is illették, sőt pl. a republikánusok, a katolikusok és a szocialisták egyenesen távol maradtak az ünnepléstől, mondván, nem ismernek rá hazájukra ebben a monarchikus államban!

1912-ben a líbiai háborút kísérő „nacionalista retorika és lelkesültség” még rátett az ötvenéves jubileum ünnepi hangulatára, s nem kis mértékben elősegítette – a háború erkölcsiségébe, a háborúba mint az energiák felszabadítását és a hatalom akarását serkentő egyik jelentős tényezőbe vetett hit révén – Olaszország I. világháborús intervenciós politikáját. Az ugyanezzel az 1912-es évvel kezdődött évtizedben jelentek meg azok a politikai mozgalmak, amelyek napjainkig rányomták bélyegüket az olasz politikai életre. Közben még mindig eleven a modernizáció kérdése, amelyet a fejlődő ipari civilizáció csak még akutabbá tett, és ami a kultúra területén a futurizmusban vagy a La Voce hasábjain jelent meg. Az italianizmus nem kevesebbet tűzött zászlajára, mint azt az eszmét, mely szerint a „világban meg kell teremteni és erősíteni az olasz modernséget”. Ez az italianizmus volt a futurizmus egyik alappillére is.

Az imperialista nacionalisták üdvözölték az I. világháború kitörését, a fasizmus előretörésében pedig az olasz forradalom betetőződését látták. Az imperialista nacionalizmus és a fasizmus közös vonása volt, hogy a risorgimentói tradíciókat elutasították, s elvetették a szabadság eszméit is. Mussoliniék forradalmi nacionalizmusa olyan újjászületési programot kínált és igyekezett megvalósítani, amely teljesen új alapokon óhajtotta az új államot és az új olasz embertípust megvalósítani, univerzalisztikus küldetéssel.

A fasizmussal tulajdonképpen megindult Olaszországban a nemzet-mítosz hanyatlása, amennyiben ez a rendszer a nemzetet szisztematikusan és eltökélten olyan totalitariánus ideológiába taszította, amelyben a nemzet és a fasizmus teljes egészében egybeolvadt: „az olaszok hazáját fölcserélte a fasiszták hazája!” A fasiszták egyébként a jövő kultuszát művelték, egy új civilizáció megalkotói akartak lenni, amelyben az olasz ember a modern kor római polgára lett volna. A Risorgimento hagyományain nevelkedett hazafias burzsoázia pedig kedvezően fogadta a fasisztákat, mert azt hitte, tovább folytathatja a minden olaszok hazájának építését. A 30-as évektől azután fölgyorsult a totalitarizálódás folyamata, a fasiszták már a nemzet alkotóinak tekintették magukat, s végeredményben elképzeléseiknek kimondottan vallási jellege volt. Ezen elképzeléseikben komoly helyet kaptak birodalmi törekvések: azt tartották, egyetlen modern nagy állam sem létezhet birodalmi hatalmi törekvések nélkül, amelyek segítségével egyetemes civilizációt lehet létrehozni. 1941–1942 folyamán a fasiszta ideológia azt tervezte, hogy az Új Európa nemzetek olyan hierarchiájából fog állni, amelyen belul a „nagy nemzetek” vonzásában fognak létezni a kis nemzetek bizonyos politikai jellegű történelmi, kulturális, faji egyezések, illetve gazdasági jellegű, nemzeti autarchikus kritériumok alapján és a nagy nemzetek számára nélkülözhetetlen életterek biztosítása révén. A fasiszta kultúra egyik vitatott témája volt a „biológiai” és a „szellemi rasszizmus” közötti különbségtétel.

Ahogyan azután a fasizmus kezdte belátni a vég közeledtét, úgy próbálta ismét felidézni az „olaszok hazáját”, hogy így is megpróbálja a tömegeket politikája mögé felsorakoztatni – de ezzel már elkésett. S 1943 szeptemberében bekövetkezett az olasz állam széthullása; az „atyák földje senki földjévé vált”. A haza eszménye pedig az antifasiszták patriotizmusában bukkant föl.

S mi történt a felszabadított Olaszországban? A politika újjászervezése a passzív szemlélőként viselkedő olaszok teljes közönyében indult meg; képtelenek voltak nemzeti öntudat kialakítására, az önkormányzásra. 1945 után pedig elsőkként tagadták meg a nacionalizmust, a hatalom mítoszát, mintha így akartak volna megszabadulni attól a rájuk nehezedő „súlyos felelősségtől, hogy az előző világméretű konfliktus után ők adtak életet egy újfajta háborús, totalitariánus és imperialista nacionalizmusnak.” Igaz ugyanakkor az is, hogy ez a háború utáni republikánus Olaszország volt az, amelyik teljesen új megközelítésben kezdett el ismét gondolkodni nemzetről, nemzetállamról úgy, hogy egyértelműen elutasított mindenfajta hatalmi törekvést.” A pártok pedig azon gondolkodtak, milyen úton juthatnak el az decentralizálástól az európai közösségbe történő belépésig. Ehhez azonban újfent össze kellett békíteni a nemzetet a szabadsággal, a hazát a humanitással, s mindezt az európai nemzetiséggel. A nacionalistaellenes törekvéseket a II. világháború utáni Olaszországban az egyetemes patriotizmus elérésére irányuló erőfeszítések jellemezték, amelyeken belül a katolikus egyház a nemzeti identitás kialakítását a keresztény civilizáció alapján képzelte el, míg az erősen előretörő szocializmus úgy szerepelt, mint a Risorgimento által elindított nemzeti forradalom utolsó szakasza; a nemzet-mítosz ilymódon összekeveredett a szocializmus mítoszával. A kommunisták Gramsci eszméiből indultak ki, s az „italomarxizmus” keretén belül kidolgozták az „italianizmus” új formáját. A kereszténydemokrácia úgy állította be magát, mint „a beteljesült nemzet kifejeződése és autentikus tolmácsolója”; az ő nemzet-mítoszukat támogatta XII. Pius pápa is.

Mindezek mellett a republikánus Olaszország pártjai képtelenek voltak arra, hogy az olaszokban feltámasszák a nemzeti öntudatot, hazaszeretetet, a társadalmi demokrácia iránti érzéket. Ennek eredménye eszmei űr kialakulása volt, amelyet már semmilyen nemzeti identitástudat nem tudott betölteni.

A könyv keretét alkotó másik alapdátum – amint ismertetésünk elején említettük volt – 1961: az olasz egység 100. évfordulója. A szerző szerint ez már inkább az „uralkodó párt öndicsőítése volt, semmint a nemzetállamban egyesült olaszok hazájának ünneplése”. A kereszténydemokrácia úgy látta, hogy joggal ünnepelheti győzelmét a Kommunista Párt fölött – amely ez ellen, természetesen, élénken tiltakozott! A katolikus egyház pedig, úgy tűnt, azt ünnepelte, hogy meghódította a nemzetállamot, az olasz nemzetet, amelyet „visszavezetett az egyház keblére”.

Az olasz állam azonban nem volt olyan hibátlan és tökéletes, mint amilyennek esetleg látszhatott; igaz, megtörtént a sokak által emlegetett „gazdasági csoda”, ezt azonban nem követte egységes olasz öntudat megszületése, létrejötte. S azokat, akik arra figyelmeztettek, hogy a nemzeti érzés és az állam tiszteletének hiánya bajt okozhat a jövőre nézve, senki nem vette komolyan. A republikánus Olaszország új értékrendjében a nemzet-mítosznak már nem volt helye. Az 1961 utáni évtizedekben pedig a nemzet olyan mítosszá vált, amely „képtelen volt az olaszokban közös ideálokat, érzelmeket, emóciókat kelteni, közös emlékeket, fájdalmakat és reményeket támasztani.”

A felsorolt témákon kívül – illetve azokon belül – a szerző részletesen tárgyal rengeteg egyéb kérdést, problémát: a „két Olaszország”-ot, a Risorgimento korának nemzet-mítosz és modernség-elképzeléseit (Cavour, Mazzini, Leopardi, Alfieri nézetei, a Dizionario dei sinonimi della lingua italiana 1867-es ötödik kiadásának meghatározásai...), a nacionalizmus elleni olasz véleményeket (katolikusok, jezsuiták...), az antropológiai forradalmat, stb. A fejezeteket gyakran beszédekből, újságokból vett idézetek színesítik, illusztrálják.

Emilio Gentile, a mű szerzője egyébként a római La Sapienza Egyetem oktatója, a fasizmus egyik legismertebb kutatója, több hasonló jellegű könyv írója, nemzetközi szaktekintély a modern kori történelem területén, történelmi szaklapok kiadói bizottságának tagja.

A mű mindvégig nagyon világosan, egyértelműen van megírva, megszerkesztve, szerzője nem tér el témájától, gondolatmenetétől, egyszer felvállalt célkitűzésétől, az ennek alárendelt metódusától. Valóban történelemkönyvet írt, egy eszme történetének könyvét; e sorok írója, mint hasonló esetekben mindig, most is örömmel látta, hogy Gentile professzor nem „adta el” magát különböző divatos-áldivatos módszertani és kutatási irányzatoknak, ahol nem a téma s nem az olvasó a kidulópont és a cél, hanem minél újabb és újabb, dagályosnál dagályosabb stílus és eljárás alkalmazása... S még valami: Gentile nem esik az ok-okozati összefüggések feltárásában, honfitársairól alkotott ítéletalkotásai során szélsőségekbe, nem kíméli a vizsgált kor olasz politikusait, de nem is mocskolja őket: hideg, kimért, lakonikus, a lehető legobjektívabb igyekszik maradni mindvégig. És, amikor az olasz politikai élet nagyon negatív oldalaira, jelenségeire összpontosít, nem próbál más nemzeteket vagy azok politikusait vádolni saját hazája politikai fejlődéséért – vagy éppenséggel fejletlenségéért. Mindezek alapján a könyvet haszonnal forgathatják – a téma iránt érdeklő művelt nagyközönségen kívül – elsősorban természetesen történelem szakos egyetemi hallgatók, oktatók, a XX. század olasz kultúráját szerető-kutató szakemberek.

Emilio Gentile: La grande Italia. Ascesa e declino del mito della nazione nel ventesimo secolo (A nagy Olaszország. A nemzet-mítosz felerősödése és hanyatlása a XX. században). Arnoldo Mondadori Editore, Milano, 1997. 404 o.

Kun Tibor