Klió 1998/2.

7. évfolyam

Magyarország 1956-ban

 

 

A szerző, Alföldi Géza, szűkebben vett szakterületének nemzetközileg is elismert kutatója, szokatlan szakmai vizekre evezett. Az ókori Róma történe-tének szakembere arra vállalkozott, hogy ezredévnyire elkalandozzon „eredeti” témájától. Mint rutinos kutató természetesen jól ért a források kezeléséhez, a kihívás, hogy megjelenítse és megértesse az 56-os eseményeket, izgalmas kalandot kínál a szerzőnek. Amit nem „tapasztalhat” meg Róma esetében, hogy ti. személyes szereplője legyen az eseményeknek, azt 1956 esetében maga is átélhette.

A kötet műfajilag vegyes szerkezetű, hiszen alapvetően két kérdéskört mutat be. Szigorúan vett eseménytörténeti összegzést, amelyet át- meg átszőnek személyes élmények, s a tájékoztató jellegű bibliográfiai és egyéb forrásanyagot, amelyet a szerző átvett anyagként kezel, de azok értékelését meglehetősen szubjektív módon végzi el. Természetesen jobban ismeri a nyugati irodalmat, s így annak kommentárjai is szakszerűbbek, a hazai irodalommal csak ritkán bocsátkozik polémiába, az orosz forrásokat csupán tárgyszerűen értelmezi.

A forradalom történetének negyvenedik évfordulójára publikációk könyvtár­nyi tömege jelent meg. Tudományos tanácskozásokon megszólaltak egykorú szereplők és szemtanúk, s a világ legkülönfélébb tájairól idesereglett kutatók. Szokatlan bőséggel és eltérő minőséggel kaphatott tájékoztatást a magyar közvélemény a forradalom megítélésének megannyi árnyalatáról. S ahogyan ilyenkor legtöbbször lenni szokott, a bőség „zavara”, az információ gazdagsága és összetettsége az események megítélését „kuszáltabbá” tette, mint ahogyan azokat még a tudományos megismerés is sejtette. Nincs terünk arra, hogy akárcsak vázlatosan is kitérjünk a részletesebb bemutatásra, de két dolgot ki azért ki szeretnénk emelni, amelyhez a jelen ismertetendő kötetnek is kapcsolódási pontjai vannak. Az egyik: a magyar események olyan nemzetközi erőtérben játszódtak le, amelynek erőkoordinátáit még mindig a nagyhatalmak Potsdam­ban kötött szerződései határozták meg. S a másik újdonságot az jelenti, a Szovjet­unió a végső megoldást illetően nem mondott ugyan le a katonai eszközök alkalmazásáról, de a közelmúltban publikált orosz források világosan érzékeltetik, a hozott döntést soha korábban nem tapasztalt belső hezitálás előzte meg, s hogy a katonai megoldást a „baráti” országok legalább annyira szorgalmazták, mint az oroszok. Kína szerepe legalább annyira fontos volt, mint Titóé. S Hruscsovnak nemcsak a hazai keményvonalasokkal kellett megküzdenie, de olyan ideológiai problémával is, hogy a jugoszlávok által képviselt nemzeti kommunizmus mellett vajon megengedhető-e olyan magyar változat, amelyet a történeti múltjában és tapasztalataiban  szovjet gyökerekkel rendelkező Nagy Imre képviselt.

A recenzens enyhén szólva tapintatlanul járna el, ha olyan értékelések és elvárások kritikai rendszerét kérné számon a kötettől, amelyeknek gazdagságát és újszerűségét éppen a negyvenedik évfordulóra megjelent tanulmányok sokasága tartalmazza. Maga a szerző is elismeri, könyvének megírását a szubjektív késztetésen túlmenően, a magyar viszonyokról meglehetősen tájékozatlan nyugati, közelebbről német közvélemény informálásának objektív szándéka vezette. Igaz, ezen a téren is van jócskán tisztázandó, s hogy szak-mailag a legfontosabbat említsük, éppen a SZER szerepének a kritikus értékelése.

A szerző minden bizonnyal érdekesen és a német közvélemény, különösen az egyetemi hallgatók számára írja le érdekesen és plasztikusan a magyar események alakulását, a nevezetes október 23-át. Szeretnénk hinni, a német olvasó is katarzisként fogja fel az eseményeket, megértve azt, hogy hosszú idő után történik olyan tüntetés, amelyet nem felülről kezdeményeznek. Az már kétséges, hogy „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” dübörgő sorai ugyanazt az érzelmi rezonanciát váltják-e ki a viszonyokat és a történeti tradíciót alig ismerő egyetemi hallgatók köréből.

Nem hallgathatjuk el, éppen a közelmúltban napvilágra került levéltári dokumentumok alapján, hogy Magyarország ürügyén olyan nemzetközi érdekegyeztetés folyt, nem kis mértékben az októberi napokban kulmináló szuezi események ürügyén, amelyek a világpolitikában meghatározó szerepet betöltő hatalmak, mindenek előtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok ’45–47-es egyezségét és a hatalmi érdekszférák további fenn- és megtartását tartották elsődlegesnek. Nemcsak a Kreml urai voltak döntés- és határozatképte­lenek, de az amerikai politika is szarkasztikusan közömbös volt. A Kreml vezetői először kerültek abba a helyzetbe, hogy az egykori vezér, Sztálin nélkül kellett dönteniük.

Ma már sokkal többet tudunk az 1956-os eseményekről, azok dokumentális alátámasztása hovatovább könyvtárnyi irodalommal rendelkezik. A szerző ezeket természetesen nem építhette be munkájába, de azt azért elárulja könyve, sokat ismer belőlük. Magyar szemmel olvasva a könyvet, a dicséretes szándékon túlmenően, amellyel a szerző igyekezett tárgyilagos pontossággal tájékoztatni német olvasóját, némi hiányérzettel kifogásolhatjuk nekünk fontosnak tartott körülmények nem kellő hangsúlyozását a könyvből. A személyes jellegű tapasztalatok olvasmányossá és esetenként izgalmassá is teszik a könyvet, de hiányérzettel fogalmazhatjuk meg, hogy a szerző egyáltalán nem tesz említést a nyugati politika felelőtlenségéről! Az elnökválasztásra készülő Amerika nemhogy a magyar eseményekbe nem avatkozott be lényegesen, de a szuezi-kérdés „megoldását” is európai szövetségeseire bízta. Az amerikai helyzetértéke­lés Magyarországot illetően legalább annyira tájékozatlan volt, mint Lengyel­ország esetében. Megtévesztette ez még a magyar emigrációt is, hiszen Nagy Ferenc biztosabb amerikai támogatást remélve igyekezett visszajönni Magyar­országra, és egészen Bécsig jutott! A SZER adásainak zöme, ezt ma már világosan tudjuk, nemcsak illúziók tömegét sugározta magyar hallgatói felé, ez lenne még a bocsánatosabb bűn, de valótlan állítások tömkelegével buzdította a magyar felkelőket arra, hogy a Nagy Imre-kormány nem képviseli a magyar érdekeket, a menesztése a magyar forradalmi erők egyik legfőbb feladata kell, hogy legyen. A szerzőnek immáron negyvenéves távlatból azt mindenképpen érzékeltetnie kellett volna, hogy a „nyugati szabad világ” már sokadik alkalommal vezette félre Kelet-Európa „rab nemzeteit”. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, azok a nyugati baloldali értelmiségiek álltak ki a magyar forradalom mellett, akik morális meggyőződésből hittek abban, hogy a szocializmusnak vannak emberi értékeket valóságosan képviselő alternatívái. Ahogyan azt is történelmi tények bizonyítják, ugyancsak másik szomorú tapasztalatként, hogy éppen az olasz kommunista vezetők szorgalmazták a magyar eseményekkel szembeni könyörtelen fellépést.

A történelem sokféle véleményalkotáshoz és értékítélethez szállíthat igazoló muníciót. Egy „nyugati” és ráadásul szakmájában igencsak elismert történésztől magyar olvasója annak kimondását azért elvárta volna, hogy a nyugati reménysé­gei­ben a magyarság ezúttal is megcsalattatott!

Az a filozófikus tömörségű mondás juthat az eszünkbe, hogy szerethetjük Platont, de talán még jobban az igazságot, s nem kell majd a késői történésznek azt konstatálnia, mai európai reménységeinket is majdan a csalódás érzése lengi be.

 

Alföldy Géza: Ungarn 1956: Aufstand, Revolution, Freiheitskampf (Magyarország, 1956. Felkelés, forradalom, szabadságharc). Schriften der Philologisch-historischen Klasse der Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Band 2, Heidelberg, 1997. 170 p.

 

Szőke Domonkos