Klió 1998/2.

7. évfolyam

Argentína. Válságország a válságos világban

 

A jelenkori gazdaságtörténet egyik legélesebb vízválasztója kétségtelenül az 1973/74-es olajválság – mint alkalmi tényező – által gerjesztett technológiai ugrás volt. Ez a fordulat a nagy világgazdasági kártyajátékban a lapok radikális újraelosztását eredményezte. Ez a gazdasági földindulás, amely éppúgy tekinthető, többek között, egy bizonyos – nevezetesen neoliberális – gazdaság-filozófia termékének, mint az utóbbi térnyerését brutálisan előmozdító katalizátornak, az egyes nemzetgazdaságokat differenciálta, mégpedig addigra kialakult szerkezeti adottságaiknak, illetve a nemzetközi gazdasági munka­megosztásban nekik jutott szerepnek megfelelően. A jövedelmek és a befolyás messzemenő átcsoportosulásán kívül ez évtizedekre kisugárzó, ellentmondásos politikai, szociális, kulturális és életmódbeli következmé­nyekkel is járt.

Az argentínai La Plata városában élő és alkotó Palacios könyve Argentínát olyan országként vizsgálja, amelynek a helyzetét egyrészt előző évizedeinek a fejleményei határozták meg, másrészt az, ami közben a világban, elsősorban a fejlett centrumországokban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban végbement.

A kötet nagy részében a szerző Argentínára összpontosít, ebből a főszövegben legfeljebb Latin-Amerikára tekint ki. Ami ezen túl történik, azt szívesen száműzi az emiatt helyenként kissé túldimenzionált lábjegyezetekbe (ami nem könnyíti meg a mű olvasását). Ám nem kis részben ennek köszönhetjük a XX. századi argentin gazdasági fejlődés bravúros, alig két íves összefoglalását a kötet elején.

Palacios ugyanis az utolsó 25 év előzményeit nem csupán a hatvanas évekig vezeti vissza. Bizonyos forrásokat a két világháború közötti izolációs politi-kában és állapotban keres. Ez, véleménye szerint, lehetővé tette, hogy az argentin polgárság megőrizze a tőkéjét és végrehajtson egyfajta, a belső piacra támaszkodó, importpótló iparosítást. A második világháború után, az új nemzetközi pénzügyi rend keretében viszont gyorsan nőtt az idetelepülő északamerikai tőke súlya. Palacios kimutatja, hogy a 70-es évek derekára az USA „harmadik világ”-beli befektetéseinek 81 százaléka már Latin-Amerikára esett. A beruházások súlypontja korábban a mezőgazdaság, majd egy ideig a feldolgozóipar volt. Ám a 60-as évek második felében már az „adópara­dicsomot” kihasználó pénzintézeti behatolásra, általában a szogáltató szektorra, illetve a technológiák el- és bérbeadására helyeződött a hangsúly. Emellett a „külső” befektetések 51 százaléka már a célországban kitermelt nyereség egy részének a visszaforgatásából származott. Ebben látja Palacios azoknak a következ­ményeknek a gyökerét, amelyek 1973 után többek között Argentínát is olyan keményen érintették.

A szerző gondosan nyomon követi és jellemzi a Perón 1955-ös bukása utáni, egymást váltó gazdaságpolitikai kurzusokat. 1966/69-ben Krieger Vasena miniszter a peso magas árfolyamával, az importárak alacsonyan tartá­sával a keresletet próbálta növelni. Ezt a szerző „a palack nyaka”’ hasonlattal érzékelteti, ti. csak addig működött, míg az összeszűkülő térben ki nem derült: az agyonvédett ipar nem állít elő ekkora import ellentételezésére elegendő, külpiacokon értékesíthető terméket. Ezt követte Martínez de Hoz „devizamen-tő”, pénzleértékelő (a lakosság körében rendkívül népszerűtlen – H. I.) kurzusa. Megindult az új iparosodási hullám, amelyet egyrészt a tartós fogyasztási cikkek iránt megnőtt kereslet, másrészt a tömegfogyasztás igénye táplált. Az előbbi hatása a jövedelmet a faluról a városba, az alsó rétegektől az elithez és a felső középrétegekhez csoportosította át; a második, amely több munkaerőt igényelt, a bértömeget is növelte. Mindkét folyamat bizonyos ágakban kialakította a transznacionális nagyvállalatok tőkebehozatalon alapuló hegemóniáját (pl. a Renault és a Ford az autóiparban).

Palacios sok érdekes kérdést tesz föl, vagy ébreszt az olvasóban. Ezek egyike így fogalmazható meg: mit jelent a perónizmus második időszaka (1973–1976) a világgazdasági korszakváltás argentínai hatása szempontjából? S mit a nagy gazdasági fordulat az 1976-os tábornoki puccs érlelésében?

A katonai diktatúra Argentínában, ahogy Palacios ábrázolja, lényegében a nagy világgazdasági döntési központok elgondolásaival összhangban, nagyjából ugyanazt a szerepet töltötte be, amit a demokráciák a 90-es évek Közép- és Kelet-Európájában: devalvált, „karcsúsított”, megpróbálta az infláció mértékét a fejlett országokéhoz igazítani (ami – mint megállapítia – sohasem sikerült neki). Eközben azonban ellentétes irányban ható importvám-csökkentéssel is operált. 1981 tavaszán ez a gazdaságpolitika zajosan összeomlott. Jött Lorenzo Sigaut, az új csúcsminiszter, rövid távú szanálási elképzeléseivel.

A diktatúra gazdaságpolitikájának legfőbb következménye (a jövedelmek radikális, fölfelé irányuló átcsoportosításán túl) az ipar elsorvadása, a gazdasági hatalom eltolódása a nagy hazai vállalkozói csoportok és a diverzifkált tevékenységi körű külföldi nagyvállalatok irányában, illetve az árszerkezet ennek megfelelő módosulása.

Palacios azonban nem éri be a csupasz gazdasági viszonyok bemutatásával. Társadalomlátása ellenkező előjellel sem hasonlít a Marcuse bírálta „egydimen­ziós” szemlélethez. Nemcsak a „növekedés”, a „modernizáció” érdekli, hanem a társadalmi rétegeződés változásai; az egyes felső és alsó rétegeken belüli átrendeződés; a főtiszti kar kapcsolata a gazdasági és a politikai vezető réteggel. S miközben a diktatúra állama vaskézzel biztosítja az átrendeződés viszonylagos zavartalanságát, elkezdi az állam közvetlen gazdasági szerepének, különösen tulajdonosi szerepvállalásának a leépítését: teljes magánosítással, a magántőke bevonásával, az állami szektor jelentős részét sarokba szorító vámliberalizálással.

Igen érdekes az az elemzés, amelyet Palacios a diktatúra bukása utáni első kormányzat (Raul Alfonsín elnök rendszere) és gazdaságpolitikája kapcsán mond. Azt állapítja meg, hogy ezek kevesebb fellengzős frázissal operáltak, és 1985 júniusában előálltak az ún. Australtervvel, amely az elértéktelenedett pesót a dollárral azonos szintre értékelt Austral-lal váltotta föl egy nagyobb szanálási manőver keretében. A gazdaság kedvezően reagált, noha – mint a szerző megállapítja – a meginduló fejlődés terheit a társadalom alsó rétegei viselték. A GDP mozgása szinte lekopírozta a hasonló stabilizációs kurzusok görbéjét: némi visszaesés után néhány hónap múltán emelkedésnek indult, 1986/87-ben pedig gyorsan nőtt. Itt azonban megtörik a párhuzam: 1988/89-ben meredek esés következik be. Ennek a magyarázatát Palacios abban látia, hogy Alfonsín és közgazdászai „már megkeményedett világba érkeztek”, a nagy recesszió kellős közepébe. Itt mutat be egy érdekes és szokatlan statisztikai táblázatot, amely a GDP növekedését 1982 és 1989 között négy társadalmi réteg bontásában szemlélteti. A felső 10 százalék részesedése a GDP-ből 33,6-ról 41,6 százalékra nőtt. A legalsó 30 százaléké viszont 10,8-ról 7,9-re esett vissza. Ami a középrétegeket illeti – ezeket a szerző két 30 százalékos tömbben kezeli –, a felső középosztályról azt állapítia meg, hogy valahogyan „megkapaszkodott” (36 helyett 34,8 százalék), az alsó középosztály pedig (19,6-ról 15,7 százalék) megindult az alsó harmadba való lecsúszás útján. Az 1988/89-es recesszió után a kormányba visszatérő perónisták, Menem vezetésével – hangos ígéreteik dacára – maguk sem tudtak ezen változtatni, noha Cavallo miniszter a megtestesült szigorpolitikát képviselte. Az infláció az 1990-es – az Austral-t eltemető – több mint 1300 százalékról 1995-ig 1,6-ra csökkent, miközben a költségvetési hiány jelentős csökkenését 1994–95-ben ugyanolyan számottevő növekedés váltotta föl, a munkanélküliség pedig 6,5-ről 18,4 százalékra nőtt. A reálbér az 1975-ös fele körül stabilizálódott.

Mindennek – és a bőven adagolt statisztikai adatok tömegének – az alapján Palacios azt állapítja meg, hogy a századvégre olyan világgazdaság jött létre, amelyben „a piac elvesztette önszabályozó szerepét, szabadkereskedelem pedig nem létezik. A kereskedelemben az erősebbek, a jobban szervezettek ’törvénye’ uralkodik, azoké, akiknek jobbak a pénzügyi adottságaik és elöl járnak a technológia fejlesztésében.” Ennek felel meg Latin-Amerika világgaz­dasági illeszkedése is az utolsó tizenöt évben. A. szubkontinens gazdasága 1960 körül a világkereskedelem 6,6, míg 1992-ben már csak a 3,4 százalékát szolgáltatta. Ennél is fontosabbnak tartja, hogv ennek az exportnak 66 száza-lékát még mindig – eseteként már megint – elsődleges termékek, vagy legjobb esetben csekély hozzáadott értéket hordozó áruk alkotják.

A szerző nem titkolja, hogy a nagy világgazdasági erőközpontok (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) az övétől lényegesen eltérő magyará­zatokat adnak Latin-Amerika bajaira. Az ő szemszögükből a bajok forrása kettős: az állam túlságos gazdasági kötelezettségvállalása és az, amit „gazdasági populizmusnak” neveznek. Ennek felelnek meg a gyógyszerek is, amelyeket ajánlanak: a privatizáció és a nagy elosztórendszerek reformja. Ebben az összefüggésben tárgyalja a szerző az 1990-es ún. Washingtoni Ajánlásokat, amelyek tíz pontja ezt az irányt követi.

Palaciosnál a levezetésből súlyosbodó helyzet felé haladó világgazdaság képe bontakozik ki. Talán vitatható, hogy ez a tendencia az általa felvázolt forgatókönyv szerint túlságosan lineáris és megfordíthatatlan, szinte menthe­tetlen. Azon is lehet vitatkozni vele, hogy valóban csak más elvű világtársadalom változtathatja-e meg a végzetes tendenciát. A zavaró csak az, hogy következ-tetéseit az adatok szikár, többoldalú kezelésével, objektív egybeve­tésével alapozza meg, az olvasó nem érzi, hogy torzító hatású érzelmek kevere­dnének a tudományos levezetésekbe. Legfeljebb annyi egyoldalúságot lehet felróni neki, hogy a világot onnan nézi, ahol él. Ilyen a mai világ képe mind az Argentína módján fejlődő, mind a nálánál is rosszabb helyzetbe keveredett, nem fejlődő vagy visszacsúszó országok látószögéből.

 

Hector A. Palacios: Argentina. País en crisis en un mundo en crisis (Argentína. Válságország a válságos világban). Ingenería & Diseńo de Luis Sarrouf, Buenos Aires, 1996. december. 168 o.

 

Harsányi Iván