Klió 1998/3.

7. évfolyam

Vélemények és viták a francia középkortudomány háború utáni fejlődéséről

 

 

A neves francia középkortörténeti folyóirat, a  Cahiers de Civilisation Médié­vale, amely az interdiszciplinaritás jegyében művészet- és irodalomtörténeti tanul­má­nyokat is közöl, arra kérte fel a  Nouvelle Histoire két, talán legjelentő­sebb medievista képviselőjét, Jacques Le Goffot és Jean-Claude Schmittet, hogy ismertessék a tudományág háború utáni legfontosabb kutatási területeit, eredményeit, problémáit, és vázolják fel a jövőbeli fejlődési vonalakat. Elemzésük nem talált mindenkinél egyetértésre. A lap következő számában kollégájuk, Dominique Barthélémy fogalmazza meg ellenvetéseit, amelyeket a két szerző válasza követ. A vita érdekességét szerintünk az adja, hogy rálátást enged nemcsak a francia középkortudomány aktuális helyzetére, de az Annales hagyományainak mai értelmezése és alkalmazása körüli vitákra is.

Az összegzés két szerzője közül Jacques Le Goff ma a francia medievisztika egyik doyenje. A magyarul is hozzáférhető Az értelmiség a középkorban mellett talán a legjelentősebbek L’Histoire du Purgatoire (A Purgatórium története), vagy az összefoglaló L’Histoire de la Civilisation Occidentale (A nyugati civilizáció története) című művei. Szent Lajosról szóló monumentális életrajza a francia történetírás hagyományos felfogásával szemben a szent helyett a magánember bemutatására helyezi a hangsúlyt.

Jean-Claude Schmitt, aki talán kevésbé ismert Magyarországon, a népi vallásosság tárgykörében folytat kutatásokat. Érdeklődését olyan művek jelzik, mint a La Raison des gestes dans l’Occident médiéval (A gesztusok szerepe a középkori Nyugaton), a  Les Revenants: les vivants et les morts dans la société médiévale (A visszajáró lelkek: élők és holtak a középkori társadalomban). A két szerző egyik közös munkája a példázatok történeti értékéről és kutatásának módszertani kérdéseiről szól.

A szerzők nem okoznak meglepetést, amikor kifejtik, hogy a francia medievisztika háború utáni fejlődését elsősorban a Marc Bloch köré szerve­ződött Annales és a Nouvelle Histoire hatásának tulajdonítják. Mivel azonban összegzésükben nemcsak a francia származású kutatók eredményeire koncentrálnak, hallgatólagosan számos külföldi történészt is bevonnak ebbe az eszmekörbe. Ez az iskola szerintük olyan módszertani és koncepcióbeli újításokat hozott, amelyek érvényessége ma is fennáll és biztosítja a szakma korábban szokatlan egységességét. Ilyen alapvető elvek között tartják számon a pozitivizmus kritikáját, az interdiszciplinaritásra való törekvést, a mentalitás­történet iránti elkötelezettséget, a történeti antropológiai vizsgálatokat, a komparatizmus igényét.

A középkorkutatás említett megújulásának középpontjában szerintük a történeti dokumentum új felfogása áll, amely gyökeresen különbözik a pozitivista megközelítéstől. A múlt századi kutató ugyanis a dokumentum formai részétől (nyelvezet, írásmód, a szöveget hordozó anyag) elkülönítette annak tartalmát (amiről a szöveg szól), és csak ez utóbbit tartotta vizsgálatra érdemesnek, hogy általa eljusson a „ténylegesen megtörtént eseményekhez”. A mai kutató, aki nem hisz abban, hogy a forráskritika vagy a segédtudományok révén megismerhető a múlt „igazi valósága”, nem különíti el a formát és a tartalmat. Például egy középkori törvénygyűjteményt nemcsak jogi forrásként kezel, hanem olyan dokumentumemlékként (document/monument), amely információt nyújt a korabeli kultúráról, kollektív tudatról, időfelfogásról, vagy az összeállító kolostori, káptalani közösség emlékezet-felfogásának társadalmi kereteiről is.

Ez a többszempontú vizsgálat együttjár a történészek által dokumentumnak tekintett anyagok tágabb értelmezésével. Példaként megemlítik a középkori régészetet, amely egy ásatás leleteinek eredményesebb kiaknázása érdekében igénybe veszi az életmódra, munkamódszerekre vonatkozó, korábban csak a társadalom- vagy művészettörténészek által használt forrásokat: testamentu­mokat, kalendáriumokat, a mezőgazdasági szerszámokat vagy ruházatot ábrázoló miniatúrákat stb. Rendkívül pozitívnak tartják azt a jelenséget, hogy a medievisták egyre szívesebben fordulnak a figurális dokumentumok felé, amelyek korábban egyedül a művészettörténészek hatáskörébe tartozónak számítottak. Ezek már nemcsak illusztratív jelleggel jelennek meg a történeti munkákban. Gyakori hibának tartják azonban, hogy a vizsgált képeket kiragadják természetes figuratív környezetükből és nem veszik figyelembe pl. egy könyv miniatúráinak az összességét vagy egy templom ikonografikus programját. A „formát” szerintük itt sem lehet háttérbe szorítani a „tartalom” javára. Ebben az esetben az információ nem időben, hanem térben jelenik meg: egy pillanat alatt a szemlélő elé tárul a kép egésze, a figurák hierarchizált vagy egymás mellé rendelt kapcsolatainak összessége. A történész feladata ennek a viszonyrendszernek a feltárása, felhasználva az elemzéshez a képpel egy értelmi egységet alkotó környezetet is. Nincs mögöttes „tartalom”: minden a képben, annak megjelenítési módjában és a hozzátartozó gondolati világban van. Mindez a tágabb értelemben vett „képre” is igaz: pl. egy királyról írott monográfiában (nyilvánvaló utalás Le Goff  Szent Lajos monográfiájára), a történésznek egyfelől be kell számolnia a dokumentumokban talált „történeti” király képéről, másfelől viszont az adott király mai képével is szükséges foglalkoznia.

A történeti dokumentumról alkotott hagyományos kép módosulását erősítette az irodalomtudomány eredményeinek figyelembe vétele, különösen a műfaj­elmélettel kapcsolatos kutatások. Így például Paul Zumthor felfogása, aki szerint a középkorban tulajdonképpen nem is lehetett szó „irodalomról” abban az értelemben, hogy a verseket és regényeket nem rögzítették egységes írásmóddal, és nem köthetőek a szó mai értelmében vett „szerzőhöz”. A művek itt folyamatosan újjáalakultak az előadó és hallgatósága közti „interaktív” kapcsolatban. Ez az elmélet nagy hatással volt azokra történészekre, akik a példázatok (exempla) használatát vizsgálták a középkori prédikációban. A probléma itt abból adódik, hogy a példázatok, amelyeket egy prédikációról szóló beszámoló során vetettek papírra, vagy másokkal együtt gyűjteménybe helyeztek, csak nagyon távoli kapcsolatban állnak azzal az elbeszéléssel, amelyet a prédikátor a „hiteles” tanútól átvett.

Az írás- és szóbeliség, valamint a kép eme háromszögében a középkorkutatók egy olyan gazdagabb dokumentumfelfogást formáltak ki, amely reményeik szerint pontosabb is a korábbinál. Erre az új felfogásra szerintük szükség is van korunkban, amikor az informatika segítségével soha nem látott mértékben sokszorozódtak meg a kutatók anyagi és intellektuális lehetőségei. A CD ROM-ok és egyéb képi megjelenítő eszközök terjedése forradalmasítja a történészek munkafeltételeit. Ennek azonban megvannak a maga veszélyei is: a szakember számítógépe révén olyan mennyiségű forráshoz és bibliográfiai anyaghoz juthat hozzá, amelyet már nem feltétlenül tud áttekinteni. Ezért a szerzők mindenekelőtt arra intenek, hogy a dokumentumok eme áradatában meg kell őrizni az interpretációs képességet és a szükséges kritikai távolságot.

A következő fontos változás a kutatási területek közti határvonalak eltűnésében, és az így komplexebbé váló történetírás tárgyán belüli problémák gazdagodásában áll. Az „intézménytörténet”, „vallástörténet”, „eszmetörténet” hagyományos kategóriái már nem magától értetődőek. Például a gregorián reform a klasszikus intézménytörténeti felfogásban (a szerzők szerint némiképp dramatizálva) „invesztitúraharcként”, a „pápaság és császárság küzdelmeként” jelent meg. Manapság inkább a középkori társadalom és ideológia általános reorganizációjának pillanatát látják benne, középpontjában azokkal a szexuális tilalmakkal és kötelezettségekkel, amelyek a klerikusokra, illetve a laikusokra vonatkoztak. Másik példa a XII–XIII. századi zsidóságra, az eretnekekre és a marginális elemekre vonatkozó növekvő figyelem: Robert I. Moore ennek teológiai, jogi, politikai és kulturális tényezőit vizsgálta meg, és eredményeit az „üldöző társadalom születésének” fogalmában foglalta össze. Ez a megközelítés már eltávolodott a fejezetekre osztott történetírástól, ahol egyfelől az igazságszolgáltatás, másfelől a vallás – az eretnekség nyilvánvalóan nem tekinthető egyszerűen vallási problémaként – ismét másutt az irodalom, a gazdaság vagy a teológia kutatása állt, és ezek az irányzatok nemigen kommunikáltak egymással.

Következő különbség, hogy amíg a pozitivista történetírás a „tényeket” kereste és azokat sorba állítva az időbeli változásokat igyekezett feltárni, addig a nyelvészettől és rendszerantropológiától befolyásolt modern kutatások inkább strukturális modellekben gondolkodnak. A diakronizmus helyett előtérbe került a szinkronicitás, anélkül azonban, hogy a kettő ellentétben állna egymással. Az új megközelítés egy rendszer sajátosságainak feltárására teszi a hangsúlyt, és csak utána vizsgálja meg változásának okait. Ennek a szemléletnek fontos hatása lett többek között a kultúrtörténetre: a medievisztikában korábban az a hierarchikus kép élt a kultúráról, hogy az elitek irányítják. Aztán jött az ún. „kétszintű modell” (two-tired model), amely az elit és az autonóm népi kultúra merev szembeállítását eredményezte. Peter Brown és Le Roy Ladurie kutatásai (a szentkultuszról, illetve az eretneknek nyilvánított Montaillou falu mindennapi életéről – immár mindkettő olvasható magyarul is) viszont meggyőzően mutatják ki a különböző kulturális szintek közti folyamatos interakciót. Ennek nyomán manapság ezeket az egyházi, lovagi, polgári, paraszti stb. szinteket vagy „pólusokat” egymással kapcsolatban álló rendszerként fogják fel. A társadalmi viselkedés csak ritkán szorítkozik kétoldalú antagonizmusok (gazdag-szegény, klerikus-laikus, város-vidék, test-lélek) sorozatára. A központi középkor ideológiájában már gyakran beiktatódik egy átmeneti állapot az első évezred dualista sémái közé: például a társadalom három rendre osztott modellje, a vallásos harmadrendek, a purgatórium, mint a keresztény túlvilág harmadik helye stb.

Természetesen nem a középkorkutatás az egyetlen történetírói terület, ahol strukturális és „poláris” modellekben kezdtek el gondolkodni, itt azonban úgy tűnik, hogy gyorsabban és mélyebben hatottak az antropológiából kölcsönzött modellek. A szerzők abban látják a jelenség okát, hogy a medievisztika is tradicionális társadalmakat tanulmányoz, amelyek szerveződése minden különbség ellenére is analógiákat mutat az antropológusok által vizsgált társadalmakkal. Ilyen párhuzamok vannak a rokonsági kapcsolatok, a rituálék, a szóbeli hagyományok, a hiedelmek területén. Ezekre a problémákra az antropológia már régóta kipróbált vizsgálati módszerekkel rendelkezik. Éppen e sajátos metodika miatt különböztetik meg azonban a történeti antropológiát az ún. mentalitástörténettől, mégha a két irányzat érdeklődési területe hasonló is. A mentalitástörténet konceptuális pontatlanságai nem biztos, hogy mindig megfelelnek a társadalomtudományoktól megkövetelt precizitásnak, de egy adott pillanatban ennek a felületességnek szerintük előnyös hatásai voltak, mivel megengedték az új területekre való behatolást, és megkönnyítették a tudományközi kutatásokat. Olyan témák kerültek így a kutatások középpontjába – család, gyermek, népi kultúra, mágia, emlékezés, test és lélek, halál – amelyek nem távoliak a történeti antropológiától sem, bár ez másképpen fogalmazza meg problémáit. A mentalitástörténet az eszmetörténetet – amely az elitre és a gondolkodás magasabb, de elvontabb formáira korlátozódott – a közgondolkodás történetével helyettesíti, a közhelyekké vált gondolatokéval, a szinte automatikus gondolkodáséval, amely azonban nemcsak az analfabéta tömegeket jellemezte, hanem kisebb-nagyobb részben a művelt csoportokat is. Bár ezek a köznapi mentalitások (és az egyes társadalmi csoportokra jellemző sajátos gondolkodásmódok) hosszú távon hatnak, ellenállnak a változásoknak, mégis alá vannak rendelve a történelmi fejlődésnek, és lassan átalakulnak. Ilyen módon aztán születésük, változásaik, kitörlődésük a történelem fordulópontjairól nyújtanak tanúbizonyságot. A mentalitás fogalmának elterjedése ambivalens jelenség: sikerét azzal magyarázzák, hogy a múlt olyan aspektusait sikerült megragadnia, amelyeket a történeti gondolkodás által kreált politika-, gazdaság- vagy társadalomtörténet szigorú határai elutasítottak. A szerzők azonban figyelmeztetnek, hogy kritikátlan használata problémákat is okoz: némelyek olyan, mindenre alkalmazható okozati fogalomként használták, amelynek célja a gazdasági determinizmus helyettesítése volt. A mentalitásokra visszavezetni minden magyarázatot ugyanolyan hamis és veszélyes, mint minden más leegyszerűsítő és mást kizáró determinizmus. A mentalitás csak az egyik olvasata a történelemnek, és nem is mindenütt egyformán elterjedt: a német és – kisebb mértékben a spanyol és olasz – történetírás elfogadja használatát, de elutasításra talál számos angolszász kutató körében.

A korra jellemző történeti témák bemutatásakor a legfontosabb tendenciát a korábbi autonóm kutatási területek transzdiszciplináris, azaz koncepcionálisan és módszertanilag vegyes eszközökkel való tanulmányozásában látják. Ilyennek tekintik a térrel és az idővel mint alapvető történeti kategóriákkal kapcsolatos vizsgálatokat. Az új megközelítés következtében ezek közelebb kerültek egymáshoz és a medievisták immáron tér–idő kategóriákban gondolkodnak. Ez a szemlélet megjelenik a középkori képzelet (imaginaire) területén, valamint a makro- és mikrotörténelemben is. Például a túlvilágra vonatkozó hiedelmek csak a tér- és időképzetek egymáshoz kapcsolódásával értelmezhetők. A történeti térképészetben a földrajzi felfogás korabeli hibáira irányuló pozitivista megközelítést felváltotta a geográfiai szimbolika vizsgálata. A középkorra alkalmazott „centrum-periféria” fogalomrendszer pedig hozzájárult a feuda­lizmus központi magja és a kelta, skandináv, mediterrán, kelet-európai területek közötti kapcsolat új értelmezéséhez. Az időszemléletben megjelenik Marc Bloch felfogása a történelmi idő sokféleségéről és ennek formáiról a középkori társadalomban, valamint Fernand Braudel teóriája a hosszú időtartamról (longue durée). A kutatások itt a korabeli egyházi és világi időhasználatra koncentrálnak a kalendáriumok, hóráskönyvek és egyéb dokumentumok segítségével. A középkori regény sikere a XII. századtól a cselekményhez és a hőshöz kapcsolódó fiktív időt vezette be a gondolkodásba.

Le Goffék kiemelik a testre és az emlékezetre vonatkozó újszerű kutatásokat. Az előbbinél különösen termékenyek voltak a betegségekkel, elsősorban a járványokkal kapcsolatos munkák, a női test és a szexualitás tanulmányozása, amelyek visszautalnak a vallás- és társadalomtörténetre, egyesítve az elméleti megközelítéseket a morális előírásokkal és gyakorlattal. A test metaforikus felfogása (pl. az egyház és a társadalom, mint Krisztus misztikus teste) fontos szerepet játszik a vallás- és politikatörténetben és a történeti antropológiában. Marc Blochnak arra a megállapítására alapozva, hogy a kereszténység az emlékezet vallása, megemlítik a német tudósok úttörő szerepét a libri memo­riales kiaknázásában. Ezek a könyvek az emlékezet fenntartásával nagy szerepet játszottak egy kolostorban vagy egy renden belül a szerzetesek egymás közti, esetleg a laikus világhoz kötődő kapcsolatainak elmélyítésében. Ehhez tartozik a halottak és élők kapcsolatait biztosító „emlékezeti helyek” (lieux de mémoire), temetők, halotti névkönyvek, síremlékek, temetési rítusok vizsgálata. A szóbeli és írásos emlékezet közti átmenet kutatása pedig új szempontokat adott az írásbeliség elterjedésének problematikájához. Lendületet kapott a városi és vidéki emlékezet kutatása, amelynek megjelenési formái a levéltárak, krónikák, emlékművek, intézmények, illetve a szokások, az ünnepek, a mezőgazdasági technikák. Ezek megváltoztatták a középkori történetírás felfogását is. A koncepciók egyszerű elemzését felváltották a történetírói tevékenység feltételeire, műhelyeire és specialistáira vonatkozó vizsgálatok. Ami a hagiográfiát, ezt a különleges történetírói műfajt illeti, az új megközelí­téseket a szentség fogalmára, használatára és társadalmi funkciójára irányuló kutatások jelentik. A magyar olvasó számára érdekes lehet, hogy André Vauchez mellett a szerzők itt fontosnak tartják megemlíteni Klaniczay Gábor nevét is.

Értékelésük szerint néhány hagyományos történeti téma az utóbbi években problematikájának átalakulásával valósággal újjászületett. Ilyennek tekinthető mindenekelőtt a politika- és jogtörténet. Ezek korábbi módszereit élesen bírálta az 1929-1940 közötti Annales. A kritikák a politikatörténetet túlságosan intézmény-, személyiség- és eseménycentrikusnak találták, és felrótták nacionalizmusát. A megújulást (többek között) itt is Marc Bloch-hoz kötik a szerzők. Az 1924-es Les rois thaumaturges (Csodatévő királyok) című műve a királyi hatalom hagyományos felfogása helyett a hatalom reprezentációját, a politikai szimbólumokat és képzeteket elemezte. A folytatás a felszentelésre és a koronázási rítusokra vonatkozó munkákban jelenik meg. Általában is jellemző, hogy a politikai személyiségek vizsgálata helyett a hatalomra irányuló kutatások léptek előtérbe. Fontos a szélesebb társadalmi és kulturális közegbe helyezett politikai gyakorlat, a szentség, a házassági szövetségek körüli politikai stratégiák elemzése. A politikai eszközök tanulmányozása minimálissá tette a feudális monarchia és a modern monarchikus állam közti tradicionális különbségtevést. Ennek folytán a XII-XIII. századi francia, angol és aragón-kasztíliai királyságok természetéről vallott nézetek gyökeresen megváltoztak. A mai medievista a feudális monarchiák létrejöttét 1200 körülre teszi és a modern állam (feudális) gyökereit látja bennük. A jogtörténetet szintén számtalan hatás érte. A jogrendszerben például a korábbinál fontosabbnak érzik a kánonjog szerepét. A mindennapi élethez és az emberekhez közelebb álló szokásjog tanulmányozása pedig összekapcsolta a jogtörténetet az új társadalomtörténettel. A középkori római jogrendszert már nem egyszerűen az antik római jog újjászületéseként értékelik, hanem önálló elemeit is tanulmányozzák.

Az összegzés felhívja a figyelmet arra, hogy még az olyan stabilnak tűnő alapokon nyugvó történeti ágak is lényeges változásokon mentek keresztül, mint az eszme-, agrár- vagy várostörténet. Az első esetében a kutatások feltárták a város és az új értelmiség kapcsolatait (pl. a fentebb már említett Le Goff-műben), társadalomtörténeti szempontot adva az egyetemek történetének vizsgálatához. A filozófiatörténetben nagyobb szerepet kaptak a misztikusok eszméi és az arab hatás elemzése. Fontos a szemiotika alkalmazása a középkori nyelvészetben, valamint azok a munkák, amelyek összekapcsoltak olyan területeket, mint a skolasztikus esztétika és a gótika, vagy az új optikai elméletek és a perspektíva újjászületése a festészetben. Az agrártörténet megújulása a társadalomtörténeti perspektívák, a mezőgazdasági technikák aprólékos vizsgálata és a régészet eredményeinek köszönhető. A parcella­méretek, eszközök, a falusi háztartás, a pollenmaradványok elemzése révén a szakemberek pontosabb képet kaptak a vidéki környezetről, az anyagi kultúráról, a falu és általában a falusi életmód körülményeiről. A várostörténetben Henri Pirenne hatása érezhető a szintéziseken éppúgy, mint a monográfiákon. Bár a városok eredetének kérdése néha terméketlen vitákhoz vezetett, bővültek az ismeretek az urbanizáció kezdeteiről. Ebben manapság fontosabbnak szokták tekinteni a kézművesipar fejlődésének szerepét a kereskedelem fellendülésénél. A gazdasági tevékenység vizsgálata mellett lényeges szerepet kapott a városi önkormányzat és a város mint kulturális műhely tanulmányozása. A régészet ebben az esetben is jelentősen befolyásolja a kutatások irányultságát és eredményeit. Az elmúlt évtizedek kutatásainak eredményeként már nem tekintik a várost a feudális társadalmon kívül álló idegen testként, sokkal inkább e társadalom működésének egyik pólusaként. A fenti nézetnek köszönhetően jelentősen változott a város–vidék kapcsolat megítélése is.

A várostörténet nyomán fejlődött ki a marginális csoportok története (B. Geremek), amely azonban beágyazódott más, szélesebb (a szegények története – M. Mollat) vagy szűkebb (a leprások vagy homoszexuálisok története – J. Boswell) keretekbe. Ez az irányzat a kirekesztés mechanizmusainak kutatásába torkollott, vizsgálódási kereteibe bevonva az eretnekek vagy zsidók történetének tanulmányozását. Ezen eredmények hatására a szerzők szerint a középkori kereszténység általános fejlődésével szembe kell helyezni a hozzá kapcsolódó üldözést és kirekesztést is. Az így kapott kép ellentétes oldalait azonban nem egymást kizáró, hanem kiegészítő jelenségként értékelik. Végül megemlítik, hogy új figyelem irányul a középkori nőkre, a gyermekekre és a különböző életkori kategóriákra, ezek társadalmi és rituális funkcióira, értékeire (G. Duby, Ph. Aričs, J.-CI. Schmitt kutatásai nyomán).

Az új kutatási irányok és témák összegzése után Le Goff és Schmitt áttér a francia szakember-utánpótlás sajátos rendszere, a versenyvizsgák kapcsán felvetődő problémákra és kritikai megjegyzésekre. Mivel ez gyökeresen különbözik a magyar gyakorlattól, nem kívánjuk ismertetni.

 

* * *

 

Dominique Barthélémy elsősorban a XI. századdal foglalkozó társadalom­történész, akinek egyik tanulmányáról már olvashattak ismertetést a Klió olvasói (A francia lovagság a X–XI. században. Papp Imre recenziója. Klió, 1995/2, 60–66.). Bírálatában kifejti, hogy a fenti összegzés túlságosan pozitív hangvételű, a szerzők a jelenkori francia középkortudományt azonosítják a Annales mai körével és minden változást kritikátlanul Bloch-ra vezetnek vissza. Nem érti azt az éles támadást, ami a pozitivizmust, tehát az 1860–1920 közötti historiográfiai tradíciót éri Le Goff és Schmitt részéről. Barthélémy szerint rosszul használjuk a „pozitivizmus” szót. Ez eredetileg a tények és a köztük lévő kapcsolatok vizsgálatát jelentette, s csak ma használjuk az egymástól elszigetelt tények iránti érdeklődés kifejezésére. A múlt századi történészeket inkább a filológiai gondolkodás jellemezte, az a vágy, hogy hiteles szövegek segítségével rekonstruálják az eltűnt civilizációk „szellemét”. Ugyanaz a filológiai szellem hatotta át őket, ami később Bloch körére volt jellemző. Felhívja a figyelmet arra, hogy a XIX. században sem volt mindenki szűklátókörűen pozitivista, már az 1890-es évektől folyt gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás, születtek várostörténeti munkák is. Bár a mai antropológia megmutatta, hogy a „pozitivisták” valóban csak a szövegeket és csak bizonyos civilizációkat részesítettek előnyben, az ún. „germán” intézmé­nyek leírásában például világosan előfutárai voltak a mostani társadalmi- és jogantropológiának. Értelmezésében az Annales nem tett mást, minthogy egy átmeneti periódus után élére állt a már megindult új kutatásoknak. Bloch maga sem ítélte el a „pozitivizmust”, sőt felhívta a figyelmet a „kritikai módszer” fontosságára és több helyet követelt neki az oktatásban.

Az „új történetírást” Barthélémy mítosznak tartja. Az a véleménye, hogy a mai munkákban a naív és romboló hatású empirizmus gyakrabban fordul elő, mint a múlt századiakban. Példaként az első ezredforduló feudális átalakulá­sának elméletét (mutation féodale) említi, amely a forrástípusok változásából vont le következtetéseket társadalmi változásokra. Barthélémy már több tanulmányában (a rá jellemző éles hangnemben) kritizálta ezt az elméletet és igyekezett kimutatni, hogy a dokumentumokban érzékelhető fogalomváltás nem jelent döntő társadalmi formációváltást. Szerinte ebben az esetben a források szükséges filológiai vizsgálatát a „szavak statisztikai számítgatásának barbarizmusa” és a „poliszemizmus egy helyben topogása” váltotta fel. Ez a veszélyes pozitivizmus azonban ott van a mai globalizáló törekvésekben és a rendszerelméleti gondolkodásban is. Ezek az elméletek túl optimisták, ha egy társadalom, például a feudalizmus globális koherenciáját kívánják visszaadni. Ezzel együtt nem veti el a rendszerelmélet érvényességét, de felhívja a figyelmet annak a veszélyére, hogy kritikátlan alkalmazása általánosító, zsákutcás modellek létrejöttéhez vezet. A történeti antropológia kapcsán pedig a kétségtelen pozitívumok mellett károsnak ítéli a rokonsági kapcsolatok fontosságának túlbecsülését a feudális társadalmakban.

Összegzésében Barthélémy kifejti, hogy a fenti okok miatt jóval nagyobb nyugtalansággal néz a medievisztika fejlődésére, mint Le Goff és Schmitt. A pozitivista hagyományok teljes elvetése veszélyesnek tűnik számára, mert megakadályozza, hogy a mai nemzedékek olyan értékeket sajátítsanak el a korábbi történetírói gyakorlatból, amelyek mára elvesztek vagy háttérbe szorultak: az objektivitást, a filológiai szellemet és a megkülönböztető képességet.

 

* * *

 

Le Goff és Schmitt a kritikára adott válaszukban hangsúlyozzák mérlegük szubjektív jellegét. Bár úgy ítélték meg, hogy az 1945–1995 közötti időszak történetírásának egyik legfontosabb eleme a pozitivizmus kritikája volt, nem ezt akarták tanulmányuk lényegi mondanivalójául megtenni. Semmiképpen sem kívánják tagadni, hogy a „pozitivista történetírás” képviselői között is léteztek kiváló historikusok, csupán szerették volna hangsúlyozni, hogy az elmúlt fél évszázad történetírása lényegileg máshol helyezkedik el. Nem értik ugyanakkor, hogy Barthélémy miért állítja szembe a mai Annales körét a régi, a „fénykorszak” körével, és miért jellemzi úgy az aktuális irányzatot, mint a „manapság veszendőben lévő kritikai módszer”, a „marxizáló és szociologizáló pedánsság” gyakorlóit. Visszautasítják azt a gondolatot, hogy a mai Annales körében születő tanulmányok nem felelnének meg az objektivitás követelményeinek.

 

Jacques Le Goff–Jean-Claude Schmitt: „L’Histoire médiévale” (A középkori történelem). Cahiers de Civilisation Médiévale, No 155, XXXIX (1996), 9–25. p.

Dominique Barthélémy: „Inquiétudes” (Nyugtalanságok); Jacques Le Goff–Jean-Claude Schmitt: „Réponse” (Válasz) Cahiers de Civilisation Médiévale, No 156, XXXIX (1996), 355–359, 361–363. p.

 

Györkös Attila