Klió 1999/1.

8. évfolyam

Svájc és a menekültek (1933–1945)

 

 

Svájcnak a II. világháborúban játszott szerepéről folyó jelenkori viták két kérdéscsoport köré koncentrálódnak, egyrészt a náci zsidóüldözés következ­tében Svájcba menekített „alvó” vagyonok kérdése, másrészt Svájc és a tengelyhatalmak gazdasági együttműködésének kérdése köré.

A háború utáni években a menekültügy nem váltott ki olyan vitát, mint manapság. A tartós menekült státusz bevezetése, valamint a menekültekről való állami szintű gondoskodás 1947. márciusi bevezetése a menekültügy javítását tűzte ki célul. A Szövetségi Tanács elzárkózott azonban annak az összegzésnek a közlésétől, ami a felelősség kérdését vetette fel a háborús évek menekültügyi politikájával kapcsolatban.

Kivételt képez a Beobachter című újság, amely 1946-ban megjelentetett egy „fehér könyvet”, a svájci menekültügyi politika éles kritikáját. Megkérdő­jelezte Svájc addig egyértelműen jogosként elkönyvelt politikáját, érvként említve, hogy a menekülteknek mindössze 2 százaléka akart az országban maradni.

A művészetek nyelvén egyetlen kritika fogalmazódott meg ezidőtájt, egy film, melynek címe Az utolsó esély volt. Miután 1954-ben olyan német levéltári anyag bukkant fel, amely elmarasztalta Svájcot, Karl Ludwig szövetségi tanácstag elrendelte a téma feldolgozását. Ez az anyag azonban a nemzetközi feszültség miatt csak később jelenhetett meg. Ludwig nem akarta a kérdést teljes mélységében tisztázni, például nem foglalkozott a menekültek tartózko­dási feltételeivel, de kíméletlenül leleplezte a hatóságok restriktív magatartását. Hiányosságként tüntette fel, hogy a menekültekkel elsősorban az idegenrendé­szet foglalkozott, s hogy a katonaság is visszahúzó erőként viselkedett. Néhány kanton kitűnt feltűnően negatív beállítottságával. Nem fogadta el ürügyként, hogy nem tudták az emberek, mi történik a Harmadik Birodalomban. Mentségül hozta fel azonban, hogy a menekültek esetleg titkos tevékenységet folytathattak, illetve Németország katonailag fenyegette Svájcot.

A kérdés aktualizálásában az az önáltató illúzió is felmerült, hogy Svájc sok 56-os magyar menekültet fogadott be, s ez a menekültekkel szembeni megváltozott magatartást jelent. Ezt a gondolatsort viszi tovább az 1979–81-es menekülttörvény, amely nemcsak a politikai okot, hanem a vallási és faji üldözést is okként fogadja el a menekült státusz kérdésében.

A hatvanas években lehettünk tanúi a menekültpolitikában a második nagy feltárási, leleplezési hullámnak. Ekkor jelent meg a Ludwig-jelentés könyv formában, s ekkor írta Alfred Häsler A csónak megtelt... című könyvét. Häsler a nemhivatalos menekültpolitikát vizsgálta, s meg kellett állapítania, hogy a svájci Írószövetség is restriktív módon viselkedett.

A második hullámhoz sorolható Walter Matthias Diggelmann A hagyaték című, 1965-ben megjelent regénye is, aminek aktualitását a magyarországi 1956-os forradalmat követő kommunista boszorkányüldözés elítélése jelentette. Nemcsak a kritizált polgárság, hanem maguk a balosok is túlzásnak minősítették polémiáját. A második hullámban rehabilitálták a St. Gallen-i rendőrfőnököt, Paul Grünningert, akit 1938-ban illegális menekülttámogatás vétsége miatt azonnali hatállyal elbocsátottak.

A menekültkérdés harmadik mérföldkövét az az 1995-ben Andre Lasserre tollából származó tanulmány jelenti, amiben a szerző a menekülttáborokban lévő életkörülményeket vizsgálta.

Häsler és Lasserre munkái közé esik Edgart Bonjour (1970) és Werner Rinks (1974) könyve, illetve tévés dokumentumsorozata. Bonjour továbbra is a hivatalos svájci magatartást igazolja, miszerint a visszafogott menekülttámo­gatásnak az volt a célja, hogy elkerüljék a német intervenciót. Szerinte a Svájc által nyújtott segítség (29 ezer emigránst fogadtak be) kimerítette az ellenállás fogalmát. Ugyanakkor Svájcnak felrója, hogy nem használta fel semlegességét a humanitás jegyében. Ezzel megdőlt a minden politikai és katonai menekültnek segítséget nyújtó Svájc mítosza.

1976-ban Peter Dürrenmatt felveti a bűnösség kérdését a széles nyilvánosság előtt. Szerinte Svájc csak részben állta ki a próbát, s volt, amiben csődöt mondott. Dürrenmatt magyarázatot is ad a svájciak magatartására, s ez a magyarázata élelmezési nehézségeken és a honvédelem kérdésén alapul. 1979-ben sugározta a svájci televízió a Holocaust-sorozatot, amelyben H. Braunschweig felvetette a „Nem volt tudomásunk róla” – tézis tarthatatlanságát. 1981-ben pedig elkészült A csónak megtelt... című regény filmváltozata.

A menekültprobléma a 70-es évek óta a fontos, állandóan figyelemmel kísért témák közé tartozott a médiában, különös tekintettel az évfordulókra. Például 1988-ban cikkek jelentek meg a J-pecsét (J = Jude) bevezetése évfordulóján, illetve 1992-ben, a határok lezárásának évfordulójáról emlékeztek meg.

A menekültek történetéről és Svájc szerepéről szóló vita 1994-ben Jacques Picard munkájával folytatódott, aki megírta a svájci antiszemitizmus történetét. A Szövetségi Tanács ez évben határolódott el Svájc 1933–1945 közötti antiszemita magatartásától, és 1995. május 7-én, a háború befejezésének évfordulóján Kaspar Villiger államszövetségi elnök elismerte Svájc bűnösségét. Ez a beismerés további rehabilitációkkal folytatódott. Hivatalos elismerést kapott Carl Lutz, aki 1944–1945-ben Budapest svájci főkonzuljaként többezer zsidó megmentésén fáradozott, hazatérte után azonban elismerés helyett bizalmatlanság és gyanú fogadta. Szintén rehabilitálták Friedrich Bornt, aki a Nemzetközi Vöröskereszt delegáltjaként ugyancsak Budapesten, a zsidók megmentését fáradozott. A munkát megkönnyítette, hogy Jean-Claude Faves korlátlan hozzáférést biztosított a Nemzetközi Vöröskereszt archívumához.

A tanulmány második felében a szerző összesen kilenc kérdést vesz sorra, amelyek kapcsán a témára vonatkozó ismeretek jelen állapotának helyzetét, a kutatási eredmények bemutatását ígéri. Bevezető mondatában úgy véli, hogy Svájcnak a második világháború alatt folytatott menekültügyi politikáját már alaposan feltárták: a legfontosabb kérdéseket már megfogalmazták, és azokra helytálló válaszokat is adtak. E megállapítás különösen vonatkozik a legelső témakörre: mennyit tudtak, illetve tudhattak a kortársak a zsidóüldözés mértékéről. 1957-ben még csupán a svájci politikát igazoló magyarázat hangzik el (túlzottan kevés információ állt rendelkezésre, és a beérkezett jelentésekről sem lehetett tudni, hogy nem háborús propagandáról van-e szó), 1994-ben azonban megjelent Gaston Haas munkája, amely szisztematikusan feltárta, hogy mit lehetett Svájcban 1941–1943 között a zsidóüldözésről tudni. Aki tudni akarta, az tudta – mind a mai napig érvényesül ugyanis az a tendencia, amely túlértékeli a cenzúra korlátozó hatásait. A jelen is kínál számos olyan esetet, amelyekről sokat lehet tudni, de az olvasók nem értékelik azt olyan folyamatként, amely személyes állásfoglalásra kötelezne. Ez a pont átvezet a következő kérdéskörhöz: milyen volt az akkori áldozatokhoz fűződő érzelmi viszony.

Jóllehet általában a menekültpolitikáról volt szó, ez az adott helyzetben ténylegesen „zsidópolitikát” jelentett, az pedig alapvetően antiszemita volt. Ugyanakkor az antiszemita politikát csak akkor véli helyesen értékelhetőnek, ha azt elszakítjuk a nemzetiszocializmusra való koncentrálástól, és abba a történeti összefüggés-láncolatba helyezzük bele, amelynek során már 1918-tól kezdődően és a 20-as években is folytatólagosan kimutatható az antiszemi­tizmus jelensége. Nagyon tanulságos ezzel kapcsolatban Uriel Gast disszer­tációja, amely az idegenrendészet történetének kezdeteit taglalja.

A harmadik kérdéskört a felelősök megnevezésének szenteli a szerző. Megállapítása szerint az 50-es években kettős tendencia érvényesült: egyrészt az illetékes minisztert és a rendőrfőnököt megnevezték, mint a legfőbb bűnösöket, de ugyanakkor felhívták a figyelmet arra is, hogy egyes személyeket nem lehet bűnbaknak kikiáltani. Ha már a felelősségről van szó, akkor az valamennyiünkre vonatkozik. Ilyen általános nyilatkozatokkal azonban nem lehet megelégedni, hisz ez ahhoz vezet, hogy ha mindenki felelős, végül is senki sem az. Ehhez kapcsolódik az a dichotóm megosztás, hogy az egyik póluson állt a menekültbarát „nép”, míg a másikon a menekültekkel szemben ellenséges kormányzat. Jóllehet ez a felosztás nem állja meg a helyét, hisz abból kellene kiindulni, hogy a hatóságok a lakosság többségének magatartását tükrözik, ebben az esetben azonban a hatóságok nem riadtak vissza, hogy a részvét jeleit észlelve represszív intézkedéseket hozzanak. A parlamenti pártok közül a nagy polgári pártok az 1942. szeptemberi, döntő vitában támogatták a kormány menekültügyi politikáját, a szociáldemokraták viszont határozottan liberálisabb politikát követeltek.

A menekültpolitikával kapcsolatos magatartás területi variánsainak vizsgá­lata is jelentős különbségeket mutat fel: a határmenti kantonok valamint a nagyvárosok (Basel, St. Gallen, Tessin) sokkal kedvezőbb politikát folytattak, mint a belső területek, illetve a vidéki részek. A svájci lakosság többségében minden valószínűség szerint feszültség keletkezett, egyrészről az absztrakt államrezon hivatali képviselői között, akik joggal tekinthették magukat a népakarat végrehajtóinak és a magán segélyszervezetek között, akik a humánum frontján állva, konkrét emberi sorsokkal szembesültek.

A szerző a további pontokat a motívumok meghatározásának, a történelmi összefüggésekbe való beágyazásnak és ideológiakritikának, az érintettek nagyságrendje nagyon fontos és sokat vitatott kérdésének, a tartózkodási feltételek részleteinek, néhány példa erejéig egyéni sorsoknak valamint a svájciak által külföldön nyújtott segítségnek szentelte.

A dolgozat utolsó fejezete a kutatási tervekről szól. A szerző megismétli azt az állítását, hogy a svájci menekültügyi politika története alapvetően már feltárt, megnevezi azokat a forráskiadványokat, amelyek nyomtatott formában is hozzáférhetővé teszik az érintett évek hivatalos okmányainak vonatkozó részeit. Véleménye szerint csak néhány marginális kérdés és szempont maradt még feltáratlanul. A megjelenési évek is mutatják, hogy ezek a legutóbbi évek kutatómunkájának termései, bizonyára nehezen választhatók el attól a még mindig zajló folyamattól, amely valamennyi elérhető részlet ismeretére törekszik, nagyon is pragmatikus szempontok által vezérelve. A cikk jó össze­foglalását adja a szerző szempontjait erősítő régebbi és újabb szakiroda­lomnak.

 

Georg Kreis: Die schweizerische Flüchtlingspolitik der Jahre 1933-1945 (Az 1933–45 közötti évek svájci menekültpolitikája). In: Schweizerische Zeitschrift für Geschichte, 1997/4. 552–579. p.

 

Barabásné dr. Deme Zsuzsa