Csernobili hagyaték

Mi is történt Csernobilban? 1986. április 26-án az atomerõmû egyik reaktorának meghibásodása következtében hatalmas mennyiségû sugárszennyezõ anyag került ki a környezetbe, nagyságrenddel nagyobb, mint annak idején a hirosimai atombomba-robbantás során. A helyzet súlyosságát csak tovább fokozta, hogy a Szovjetunióban és a keleti blokk többi országában hírzárlatot rendeltek el, így az érintettek nem szerezhettek tudomást idejében a veszélyrõl. 

Az Ukrán Népjóléti Minisztérium az alábbiakat írta 1986. május 1-jén a csernobili katasztrófával kapcsolatos utasításában: „Az egészségügyi intézményekben az adatok a csernobili katasztrófa következtében egészségileg károsult betegek számáról »szolgálati használatra« névbélyegzõvel kell hogy rendelkezzenek. További adatok a környezet radioaktív szennyezésérõl, amelyik meghaladja az engedett koncentrációt, a megyei, illetve a Kijev Városi Köjálban legyen összegezve, és »titkos« feliratú névbélyegzõvel kell hogy rendelkezzenek. Az említett adatokat a megyei egészségügyi intézményekbe futárokkal kell kézbesíteni." 

A május elsejét még gyanútlanul ünnepelték az emberek. Kijevben százezrével vonultak fel, felnõttek és gyerekek egyaránt. A környék lakói napokon keresztül gyanútlanul élvezték a szép, tavaszi napsütést. Az elsõ hivatalos jelentések a külföldi hírek cáfolataként érkeztek, mondván, hogy korántsem annyira súlyos a helyzet. Amikor nyilvánvalóvá vált a helyzet komolysága, Kijevben kitört a pánik. Mindenki menekült a környékrõl, mindegy hogy hova, csak minél messzebb. 

Dr. Lyávinecz Antal kárpátaljai magyar professzort május 12-én száz végzõs orvostanhallgató tanítványával egyetemben a hatóságok Csernobiltól 17 kilométerre vezényelték a kitelepítést vezérlõ orvosi felügyeletre. Mivel nem érkeztek meg a szükséges mûszerek, nem állt módjukban szûréseket, radiológiai ellenõrzéseket végezni. Vérképet sem elemezhettek, mert hiányzott hozzá egy festék. Hiába tanácsolták az embereknek, hogy fogyasszanak C-vitamint és jódtablettát, mert nem lehetett hozzájutni a környéken. Csak olyan tanácsokkal tudták ellátni a lakosságot, hogy ne igyanak tejet, és ne igyák a fertõzött kutak vizét. Az emberek mégis kénytelenek voltak inni a helyi fertõzött kutakból, mert alig lehetett tiszta vízhez jutni. 

Az érintett emberek kivizsgálása ügyében azóta is alig történt valami. Amikor – még a 86-os esztendõben – Lyávinecz professzorék megmérték, mennyire szennyezett az anyatej, leállították a munkájukat, és az eredményeket titkosították. 

A vizsgálatok híján valójában senki sem tudhatja pontosan, mennyire tehetõ az atomkatasztrófa áldozatainak száma. Hivatalosan mindössze 32 fõt emlegetnek, az Ukrán Egészségügyi Minisztérium szerint viszont a katasztrófának kb. 125 ezer áldozata van. Ez a szám az elkövetkezendõ évtizedekben valószínûeg még jócskán emelkedni fog, figyelembe véve, hogy a sugárfertõzés idõpontjához képest a pajzsmirigyrák kialakulásáig például akár több évtized is eltelhet. Szintén növeli a súlyos betegségek kialakulásának valószínûségét, hogy az embereket – kb. 200 ezer fõt – csupán a legerõsebben szennyezett területekrõl lakoltatták ki, és onnan is csupán kevésbé szennyezett területekre. A kitelepítés csak a robbanás 30 kilométeres környezetére korlátozódott, ugyanakkor egy japán dokumentumfilm tanúsága szerint a robbantástól még 1000 km-re is találhatók súlyosan szennyezõdött területek. 

Szovjetunió területén túlra is sokfelé eljutott a radioaktív szennyezés. Elõször Svédországban észlelték a radioaktív felhõk érkezését. A vészjósló felhõk késõbb délkelet felé fordultak, és jóformán egész Európa fölött elvonultak. Legtöbb csapadék az Alpok környékén esett akkor, minek hatására a levegõben jelenlévõ radioaktív részecskék lekerültek a földfelszínre, bemosódtak a talajba. Ezzel magyarázható az ott észlelt magasabb szennyezettség. Romániában és Bulgáriában szintén magasabb értékeket mértek. Hazánk viszonylag alacsony szennyezettségét annak köszönhetjük, hogy nálunk a kritikus napokban nem volt csapadék. Magyarországon a legerõsebb szennyezettséget Gödöllõ környékén, valamint a Kisalföldön észlelték. 

Nyugat-Európában a tragédia hírének kiszivárgása után azonnal megelõzõ intézkedésbe kezdtek: felhívták a lakosság figyelmét, hogy lehetõleg ne tartózkodjanak kint a szabadban, hogy alaposan mossanak meg minden zöldséget, és kerüljék a tej fogyasztását, hiszen a fûvel sok radioaktív anyag került a tehenek szervezetébe. Olaszországban nyulak húsában találtak annyi szennyezõdést, hogy azt fogyasztásra alkalmatlannak találták. Ezzel szemben Ukrajnában a legerõsebben szennyezett övezetben is elõfordult, hogy a parasztok odaadták a fertõzött füvet a teheneknek. 

Magyarországon a Szovjetunióhoz hasonlóan mindent elkövettek a probléma elbagatelizásáért. Egy neves magyar genetikus szakértõ az atomrobbanás utáni napokban az alábi nyilatkozatot tette a Magyar Rádiónak: 

„Az ionizáló sugárzás forrása lehet bizonyos biológiai ártalmaknak, okozhat genetikai ártalmakat az ivarsejtekben, a testi sejtekben, s ez utóbbi rosszindulatú daganat kiindulása lehet. Elõidézhet fejlõdési rendellenességet a sugárzás a nagyon gyorsan osztódó, s ezért a sugárzásra érzékenyebb, méhen belül fejlõdõ magzatban. Bizonyosan tudjuk viszont azt, hogy a legkisebb mennyiség, mely a terhesség korai, legérzékenyebb szakaszában rendellenességet elõidézhet, 25 sugáregység. Ezzel szemben a nukleáris reaktorbaleset közvetlen környékén az embereket érõ hatás mostanában 0,05 sugáregység volt." 

Ezzel szemben Jay Orear Modern fizika (Mûszaki könyvkiadó, Budapest 1971.) címû könyvében az alábbiakat olvashatjuk: 

„Elterjedt téves nézet, hogy a megengedett adagnál kisebb sugárzás nem veszélyes. Az az igazság, hogy mindenféle sugárzás biológiai károsodást idéz elõ. A kromoszómák sugárzás következtében változást szenvednek (mutálnak), és már e mutált formában reprodukálják önmagukat. 

A genetika tudományában még sok a bizonytalanság, de az biztos, hogy a természetes sugárzás befolyással van a természetes mutációk számarányára, és a sugárzás bármilyen kis mennyiségben való emelkedése növeli a mutációk számát." (406. old.) 

A tények az utóbbi véleményt támasztják alá. A belorusz, ukrán és orosz orvosok az alábbi kórképek növekedését tapasztalják a csernobili atomkatasztrófa óta: általános állapotromlás, gyermekbetegségek, gyomor- és bélártalmak, légúti megbetegedések, vérképi rendellenességek, nyirokcsomó-bántalmak, autoimmun-betegségek, idegrendszeri ártalmak, érzékszervi anomáliák, vegetatív izomtónus-rendellenességek, mentálhigiénés zavarok, öngyilkosság, RHS-betegségek, depresszió, szõrzet- és hajkárosodások, epe- és hasnyálmirigy-betegségek, a belsõ elválasztású mirigyekhez kötõdõ zavarok, anyagcsere-betegségek, veseártalmak, szív- és érrendszeri elváltozások, magas vérnyomás, bõrbetegségek, rosszindulatú daganatok, fejlõdési rendellenességek, pszihoszomatikus betegségek, kisebb ellenállóképesség a fertõzõ betegségekkel szemben. 

Ukrajnában a spontán abortuszok száma 1993-ra 38 ezrelékre nõtt, és száz élve született gyermekre 3-4 mentálisan erõsen retardált gyermek jutott egyes járásokban. A félelem arra késztette az anyákat, hogy tömegesen vetessék el gyermekeiket: 1992-ben 2 millió volt a mûvi abortuszok száma! 

Az atomerõmûvek építésében és fenntartásában érdekelt atomcsoportok és a gorbacsovi politika mindent megtett annak érdekében, nehogy kiderüljön, hogy ezen betegségek nagyobb gyakorisága az atomkatasztrófa rovására írható. 

A gyermekek mellett a másik nagy betegcsoportot azok képezik, akik a lakosság kitelepítésében segédkeztek, illetve az atomerõmû közelében teljesítettek szolgálatot. Náluk a daganatos megbetegedések elõfordulása 1988-ban 8,55%-ra, 1994-ben pedig 22,02%-ra emelkedett. Az idegrendszeri panaszok 4-5-szörös növekedést mutattak. A halálozási gyakoriság 1990-91-tõl határozott növekedést mutat. 

És mi a helyzet nálunk? Nem készültek országos felmérések, de tény, hogy nõtt az egyes bõr-, vese-, légúti megbetegedések, köztük a daganatos elváltozások száma. Egyes területeken megnövekedett a spontán vetélések és a koraszülések száma, valamint a robbanás után kilenc hónappal lényegesen lecsökkent a születések száma. Egyesek ezt úgy magyarázták, hogy az emberek megijedtek, és még a nemi élettõl is elment a kedvük. Ennek persze más oka is lehet: a korai, nem érzékelhetõ spontán vetélések megszaporodása. De errõl inkább ne beszéljünk, hiszen így egyértelmû lenne a kapcsolat a sugárszennyezéssel... 

A legsúlyosabb a helyzet mégis Csernobil közvetlen környékén. Az emberek továbbra is ott élnek a szennyezett területeken, a gyermekek úgyszintén, anélkül, hogy sor került volna egy általános és alapos kivizsgálásra. A sugárszennyezés tovább folytatódik, annál is inkább, mert a felrobbant blokk köré épített betonkoporsó nem szigetelt tökéletesen, repedésein keresztül folyamatosan kerül ki a külvilágba a radioaktív sugárzás. 

Csernobilhoz hasonló erõmû sok van a világon. Körülbelül 50-re tehetõ a hasonló állapotú atomerõmûvek száma, és robbanni a korszerûbbek is tudnak, fõleg ha közrejátszik az emberi gondatlanság, vagy – ne adj' Isten – a háború... 

Mikola Klára

Forrás:

A Koliszka/Bölcsõ Alapítvány

dokumentumgyûjteménye