Vető János képzőművész, muzsikus
Néhány éve Koppenhágában él családjával - ő úgy mondja: lakik. Ősszel három kiállítása volt (Liget Galéria, Vízivárosi Galéria, Tűzoltó u. 72.), részben feleségével, Maria Lavmannal együtt, akivel - Mia Santa Maria és Kina Herceg néven - közös kazettája is megjelent (Mosolyszünet;Bahia). Mariát mai napig zavarja, hogy hívők érzékenységét sértheti a János hódolatát kifejező becenév; hercegi rangját Baksa Soós Jánostól kapta a most 41 éves Vető, aki talányos hangzása és szépen írható formája miatt kezdte Kína néven szignálni a csak Zuzuként emlegetett Méhes Lóránddal közös festményeit. Hogy végre neki is legyen beceneve. Azt mondja, nem profi művész: se portfóliója, se listája arról, mikor, hol, mit csinált, azt meg végképp nem tudja, mije hol van.
Magyar Narancs: Festesz, fotózol, zenélsz: hogy kezdődött?
Vető János: Egyik szülte a másika. Gyerekkoromban volt egy diavetítőm. Kivágtam papírból egy olyan széles csíkot, mint a film, arra rajzoltam, és azt vetítettem magamnak.
MN: Át tudta világítani a papírt?
VJ: Igen, gyönyörűen. Szép homályos lett és olyan színű, amilyen tollat, ceruzát használtam.
MN: Aztán jól elégett a papír.
VJ: Ha sokáig otthagytam egy képet, elégett. Az is szép látvány. Ez volt a kezdet, ahol már egyszerre van rajz meg fény. De nem nagyon érdekelt, hogy művészetet csináljak. Talán a versírás volt az egyetlen, amit komolyan vettem. Néha rajzoltam a könyveimbe. Kaptam egy orosz filmfelvevőt, amibe reménytelen volt Magyarországon filmet venni, egyszer tudtam vele forgatni. 13-14 éves koromig örökké filmeztem, film nélkül. Aztán a Doxa, Dobos Sándor, a Kex elődjének, a Wastapsnak és később a Mininek a dobosa megmutatta, mi van a sötétkamrában, a Tóth Jancsi meg, a Kex roadja megtanított hívót és fixírt csinálni. Ez 1969 körül lehetett. Eleinte diavetítővel nagyítottam. Fényképezni kezdtem, két főtémám volt, a villanyvezetékek meg a Kex. Állati beállított képeket csináltunk. Valaki mondta, jobb csíkban tárolni a negatívokat. Hogy kiugorjanak a filmek, beraktam őket a kádba, de még merevebbek lettek, erre hozzáengedtem egy kis meleg vizet. Akkor felhívott a Baksa, hogy megyek-e koncertre. Mire észbekaptam, leolvadt az emúlzió. Egy korszak akkor megszűnt. Viszont tanultam valamit a fényképezésről. Aztán rájöttem, hogy fényképezni csak tükörreflexes géppel lehet. A gépek fontosabbak voltak abban az időben, mint a képek. Aztán egyszerre csak a képek izgalmasabbak lettek. Rájöttem, mettől meddig tart egy kép.
MN: Formális képzésben részesültél?
VJ: Jártam TIT-tanfolyamokra a technikát megtanulni, ott kémiázás ment, fénytan, gradiáció, különböző erősségű hívók. Gyakornokként dolgoztam az MTI-ben. Molnár Gergellyel meg a feleségével voltam együtt, az jó időszak volt. Gergely a nemzetközi szerkesztőségben dolgozott, írt egy-egy kis cikket a Daily Newsba a boglári kápolnáról, a Halász-színházról. Aztán mindannyiunkat kirúgtak.
MN: Miért?
VJ: Engem mondjuk joggal rúgtak ki, mert néha eltűntem hónapokra Lengyelországba. Aztán ipari fényképezést csináltam a KGMTI-nek. Pénzkeresés volt, meg hogy még jobban megtanuljam a szakmát. Egy hokikapus volt a főfényképész, mindig csak a hokiképeivel foglalkozott, nekem maradt a bánya. De jó volt, mert jó felszereléssel lehetett dolgozni. Egyre gyűltek a saját képeim. Abban az időben nagyon figyeltem mi folyik a világban. Bújtam a könyvtárakat egy egyre inkább láttam, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Mint egy létrán, felmásztam rajtuk. Próbáltam kitalálni olyasmit, ami még nincs. Mázlim is volt, kaptam biztatást, segítséget. Volt valami happening fesztivál, ahol Szentjóby bemutatott Erdély Miklósnak, hogy ez itt Magyarország legjobb fotósa. Erdély végigmért, rám nézett és azt mondta: ez? Úgy megsértődtem, hogy attól kezdve tényleg ezen dolgoztam. És szerencsém is volt, hogy az utolsó pár évben a Miklóssal is jó barátság alakult ki, szerette, amit csinálok.
MN: Volt Hatvanban egy kiállítás, 1976-ban...
VJ: Igen, az Expozíció. Akkor már a Bikivel dolgoztam... Nevezzük Hajas Tibornak... Akkor én már mindent tudtam, hahaha. Legalábbis a fényképezésről. Nagy mázli, hogy az a barátság munkakapcsolat is volt.
MN: Hogy kezdődött?
VJ: Úgy, hogy kikísérttük a repülőtérre Szentjóbyt, egy kis csoport, amikor kirúgták az országból. Előtte egyszer találkoztunk, onnantól kezdve szinte éjjel-nappal együtt voltunk és lassan elkezdtünk együtt dolgozni. Ő mindig a határokat vizsgálta. Pont akkor jött a performance, és ő azonnal felismerte, hogy ez az. Sok vitánk volt. Én végig éreztem, hogy olyasmit csinálunk, ami ezer százalékig tilos.
MN: Milyen értelemben?
VJ: Minden értelemben. Olyan terület lett megbolygatva, ahová addig csak nagyon kevesen merték betenni a lábukat.
MN: Mert nem engedélyezett?
VJ: Arra tojt mindenki nagy ívben.
MN: Tilos, mint amit a Tízparancsolat tilt?
VJ:
Igen, szinte úgy. Állandó kockáztatás volt benne, a halál minél közelebb
való engedése. Néhányszor alaposan megégette magát, a Bódy Pszichéjében
van egy kis jelenet, ott ő adagolta a magnéziumot, le is égett az egész
arca.
MN: Benned erősebbek voltak a gátlások, félelmek?
VJ: Jobban kötődtem, nem jutott eszembe játszani a halállal. Jön, amikor jön, de jöjjön minél később, nekem tetszik az élet.
MN: Túl közel érezted magadhoz Hajast, hogy kiszállj ebből?
VJ: Igen, és éreztem, hogy olyan túrán vagyunk, ahol olyan új területek kerülhetnek a szemem, a kamerám elé, ami ritkán adatik meg. Befolyása volt fölöttem, az tagadhatatlan. Idősebb volt, okosabb, és sok mindenre megtanított. Irányt mutatott. Nem ezekkel a közös munkákkal, hanem a lényével.
MN: De te nemcsak dokumentáltad az akciókat.
VJ:
Az akciókban benne voltam mint asszisztens. Maguk a tablók, a fotómunkák
direkt a fényképezőgépnek készültek, ott meg mint festő, fényképész, világító,
rendező. Őrület, ahogy így visszagondolok, hogy miket mertem csinálni. Kiöntött
például egy vödör vizet, beledobott egy lámpát. S akkor, a forgatókönyv
szerint beadatott magának az anonim orvossal, aki asszisztált, egy altatót,
amitől minden életfunkció megszűnik, és felmosatta magával a vizet. Tudtam,
egy rossz mozdulat és kitekerem a nyakát. Vagy hagytam egy óráig ülni a
kvarclámpa előtt. Mindebben asszisztáltam, miközben egyfolytában benne
volt a pakliban, hogy nem jön vissza.
MN: Hogy ez árt.
VJ: Igen. És ez art volt a javából. Mert nem veszített az értékéből és nyilván sose fog veszíteni.
MN: Ott voltál a kocsiban, amikor meghalt ('80 nyarán).
VJ: Igen, sajnos. Sajnos ott voltam, és sajnos meghalt.
MN: Véletlen volt, vagy játék a veszéllyel?
VJ: Nincs véletlen. Minden pillanatban ott volt (a veszély - Sz.T.), és bármilyen hihetetlen, a háttérben valami nagyon emelkedett, jó hangulat. Érezted, hogy másik régióban vagy, mintha egy drog vagy valami más kiemelne a hétköznapból. Csináltuk ezeket a nyomatokat Makón, egy művésztelepen, ahova valamilyen oknál fogva meghívtak egy csomó művészt, akik még a tűrt kategóriát sem ütötték meg. Adtak enni, adtak szállást és egy nyomdát, ahol azt csinálhattunk, amit akartunk. Szóval kész lettek a nyomatok, beraktuk a kocsiba, akartuk visszavinni oda, ahol laktunk, de valamilyen hóbortos ötlettől fogva, a lány, aki vezetett, nekivágott Szeged felé és nem haza, száz méterre a nyomdától. Esztelen robogás kezdődött, egy egynapos jogosítvánnyal egy ronda Wartburgban. És akkor egyszerre csak kirepültünk. Én előtte még mondtam, hogy ezzel az erővel akár megállhatunk megverni valakit az utcán, micsoda hülyeség, robogunk sehova, van más dolgunk is. És mintha a Biki hátra is fordult volna, és nevettünk ezen. A következő pillanatban ott feküdtünk mindnyájan, jó messze az autótól. Valahogy körberohantam, megkérdeztem mindenkit, él-e.
MN: Neked nem lett semmi bajod?
VJ: Kitörött a vállam, meg azt hittem, hogy kifolyt a szemem, de csak a vér csorgott le a fejemről. És akkor mondtam neki, élsz? Azt mondta: feküdj vissza. Szó nélkül visszafeküdtem és felfogtam, hogy na most, itt a vége. És csak vártam csendesen. Az eső is eleredt. Jött aztán a mentő, emberek. A kórházban vártunk a sorunkra. Éjfélkor jött az orvos, hogy "a barátja meghalt". Jó szar érzés volt, mondhatom. Fura, hogy valaki mindig arról beszél, hogy kiugrani ebből. És tényleg egyszer megcsinálja.
MN: Furcsa, hogy azt mondod, megcsinálja, közben lehet, hogy...
VJ: Nincs véletlen. A dolgokösszefüggenek. Ő hívta ezt és megkapta. Ő egy tökéletesen felkészült lény volt. Nyilván nem érte váratlanul az a pillanat sem, adja Isten. Az orvos szerint egy ritkán látható, bölcs mosoly volt az arcán.
MN: Mondta anélkül, hogy tudta volna... neki csak egy beteg volt.
VJ: Egy újabb halott a praxisában. Ez volt az egyetlen vigasztaló, amit erre a hirtelen keletkezett űrre mondhatott.
MN: Mindezekhez a halál felé tett túrákhoz képest megkapó, milyen derű és életöröm árad az ezt követő képeidből. Tudatos váltás volt ez?
VJ: A fekete-fehér képeim mindig olyanok voltak, mintha benéznék egy helyre, ahová talán nem is lenne szabad. Szóval azért én is megértem a pénzemet. Hajas a saját életét vitte - hogy is mondják? -, takargatás nélkül a vásárra. Amit én csináltam, kissé suta volt. Mint amikor valaki belenéz a kútba és beleesik. Szóval ugyanolyan veszélyes volt, csak nem olyan tudatos. Nem olyan szándékos. Inkább ártatlan, figyelmetlen vagy felelőtlen. Nekem is néha olyan dolgok jöttek elő a hívóban, hogy hanyatt estem. És utána még volt képem megmutatni másoknak. A baleset után mázlim volt, mert két régi barátom, az összes többi is, de pont kettő, a Lukin Gábor meg a Zuzu, a Marietta is persze, foglalkoztak velem, és kitaláltuk a Trabantot.
MN: Hogyan?
VJ: Elmentünk a Balatonra nyaralni. Lukin szülői tiltás vagy lebeszélés ellenére megtanult zongorázni, sőt írt két dalt is. Egyik a Balettcipőben, kis zongoraetüd, a másik a Reggel a fürdőkádban, Bartók-áirat, akárhogy is veszzük. Szívesen írok rá verset, mondtam, Marietta meg rávágta, hogy szívesen elénekli. A plan (német pop-trió - Sz.T.) csinált egy Fix Planet című lemezt, mire mi gyorsan csináltunk egy zenekart. Trabantban-d volt a neve, jó nagy, szobai csinnbummcirkusz, zongora, furulya, lábasok. Semmi köze a Trabanthoz, de mégis ez az a pillanat. Ki is volt benne? Baksa Vera, Klöpfler Tibor, Marietta, Urbán Mariann, Lukin Gábor, én, talán a Zsiráf (Bolyki László - Sz.T.), nem emlékszem. Nekem nincs meg a felvétel, de a Planosoknak biztos megvan. A lemezre végül is a Vágtázók kerültek rá, de ez volt a Trabant kezdete. Rögtön utána magnót béreltünk.
MN: Nem volt egy rendes magnótok?
VJ: Nem, kölcsönöztünk. 500 volt három napra egy Akai, ez sok volt akkoriban. Kettőt béreltünk, pingpongoztunk velük. Aztán bevettük a Víg Miskát, akinek volt egy ugyanilyen magnója, és akkor már nem kellett bérelni. Hunyadi Károly volt az elején a fő zenész, Lukin, Marietta meg én voltunk a Trabant. Csak Lukin tudott zenélni, ezért mindig hívtunk másokat, a Kontrollból a Farkas Zolikát meg a Hajnóczy Árpit, volt, hogy a Vágtázó Attila énekelt vokált. Mindenki volt abban a zenekarban.
MN: Nagyon kreatív időszak lehetett.
VJ: Ment ez a Trabantozás, és közben a Zuzuval elkezdtünk együtt rajzolni. Csináltunk együtt különböző dolgokat a 70-es években is, de azokat nem vettük annyira komolyan. Ezeket a komolytalan dolgokat viszont nagyon komolyan csináltuk. Mint a munkások, festettünk. Reggel elkezdtünk dolgozni, gyártottuk a képeket, az ötleteket.
MN:
Hogyan csinálhatnak ketten egy képet?
VJ: Nehezen. De abban a pillanatban, hogy nem ment, abbahagytuk. Egyikünk húzott egy vonalat, a másikunk húzott, egyikünk választott egy színt, a másikunk választott.
MN: Mondtátok közben, én ezt csinálom, te azt?
VJ: Inkább másról beszélgettünk, a létről, istenről, politikáról, csajokról, mindenről. Próbáltunk gúnyolódni azon, ami van.
MN: Ami nem volt olyan nagyon nehéz.
VJ: És volt benne szándékosság is. Hajastól tanultam: ha a festő húz egy vonalat, azzal megpecsételi nemcsak a maga sorsát, hanem beleszól a valóságba. A fényképezés kicsit obskurusabb, ott ugye kiszedsz egy szeletet a valóságból. Na most, ez is meg lett döntve, mert én már előtte inkább megkreáltam a valóságot, a Bikivel aztán pláne minden részlet mesterséges volt. De itt a festészetnél tényleg az volt, hogy, hogy mittudomén, festettünk egy képet, Hurrá, ég az iskola, másnap jött az újsághír, hogy leégett egy iskola. Az valami őrület volt. Olvastam valahol: úgy lehet leszedni egy vörös csillagot, ha a közepébe festesz egy arany pöttyöt: akkor az mást jelent, elfordul, és vége. Minden képet így festettem - látod az eredményt. Nem akarom elvinni a balhét, de a dolgok összefüggenek. Sajnos így van, sokkal óvatosabbnak kell lenni.
MN: Ezeknek a képeknek a színvilága nagyon erős, neonszerű, felszabadult. Ez volt a levegőben?
VJ: Voltak előképek. Nekem nagyon tetszett Milan Kunc festészete, totál giccs, síró katona a barátja sírjánál. Meg amit a Plan-borítókon Moritz, a Milan tanítványa csinál, és az új festészetből néhány olasz, de akkor már nem nagyon figyeltem, mi van a világban. Szinkronban voltam vele.
MN: Rézgálicot a szép kék színe miatt használtál?
VJ: Igen. Szentjóby Tamás az anyaga, én a színe miatt.
MN: Gondolkodtál egy kőkorszaki fényképezőgépről.
VJ: Meg is csináltam, Müller Péter valamelyik filmjébe, talán az Ex-Kódex-be, de ez csak egy vicc volt.
MN: Camera obscura?
VJ: Volt benne egy konkáv lencse is.
MN: Milyen a viszonyod a technikához?
VJ: Imádom az elektronikát. Amint megláttam egy samplert (hangmintavevőt - Sz.T.), azonnal megvettem. Azt mondtam, modern művész samplerrel dolgozik. Ez '84-ben volt. A zenének ez az iránya tetszik a legjobban.
MN: A Trabant föld fölött lebegő hangulatában szerepet játszott a marihuána vagy más drog?
VJ: Van egy mondás: élelmiszerekről nem kell beszélgetni. Bablevestől ugyanúgy be lehet állni, mint kendertől. Nem beszélve arról, hogy egy olyan országban, vagy legalábbis egy olyan városban, ahol gyerekek tömege hülyül el orvosilag igazoltan az ólóm mennyiségétől, amit magukba kénytelenek szívni, ízléstelen és felelőtlen bűntetni azokat, akik bármilyen fajta drogokat szívnak. Akkora ízléstelenség, hogy csak azt tudom mondani az illetékeseknek, szégyelljék magukat és gondolkozzanak el. Volt egy szlogenkiállítás a Liszt Ferenc téren, kár, hogy nem tudtam róla, mert két jó szlogent elcsíptem jártamban-keltemben. Az egyik: húsz éve szívok mindennap, s nem tudtam rászokni. A másik: mindig van nálam, de nem használok. Mindkettőt magaménak vallom.
MN: Dániában hogy van?
VJ: Sajnos a konyhaablakból pont rálátunk a junk-kultúrára, és az nagyon rossz. Jön a junkie, beadja magának, elmegy. Jön a másik, beadja magának, összeesik. Jön a mentő, jön a halottas kocsi, jön a rendőrség. Még el se mentek, már jön a következő adja be magának. Állati rossz látvány, de nem hiszem, hogy van jogunk kritizálni abban a világban, amiben élünk. Sokkal több sokkal rohadtabb disznóság van, tessék azzal foglalkozni.
MN: Milyen környék ez?
VJ: A belváros, de ott a rossz lányok utcája és a Tivoli is, Európa legrégibb vidámparkja, onnan ki van tiltva a gépzene. Csodás koncertek vannak, komolyzene, dzsessz, rock and roll, esztrád, sztárok, Menuhintól Cliff Richardig, vurstli.
MN: Christiana is ezen a környéken van?
VJ: Nem Christiana az csodálatos, most ünnepelte fennállásának 25 évét és a függetlenségét. Akkor foglalták el a hippik a laktanyát. Nagy betűkkel ki van írva: itt kemény drogok nincsenek. Nincsenek is. Van ott egy bicikligyár, nagyon szép bicikliket csinálnak kézzel, régi típusokat, meg egy-két saját modellt, fekvő biciklit, magas biciklit. Vannak jó vegetáriánus éttermek, sütödék, koncertek, színházak, gyerekszínházak. Élő hippimúzeum, én úgy hívom. Remélem, nem fogják őket sose bántani. Most egy évig a rendőrség minden reggel 8-tól délután 6-ig ott volt, de az se ártott az életképességének. Tavasszal volt ott egy unikális dolog, az első dealer-sztrájk. Három napig az utcán teát és süteményt kínáltak a hasiskereskedők, aláírásokat gyűjtöttek, hogy a vásárlóközönség álljon ki mellettük, mert elképesztő mennyiséget adnak el. Azt hiszem, lett is valami megoldás, mehet tovább az üzlet, adózniuk kell, és van egy limit, amennyit bárki magánál tarthat.
MN: Mi változott azóta, hogy ha kinézel az ablakon, mást látsz, mint itt?
VJ: Semmi. Ott ugyanúgy nincs semmi, mint itt.
MN: Ezt hogy érted?
VJ: Kitartó munkával elértem, hogy áttetszővé
vált, ami körülvesz. Munkák folyton készülnek, de nem csinálnék se kiadott
kazettákat, se kiállításokat, ha nem hívnának, ami szerencs, jólesik, és
mindig igent mondok rá. Akkor egyszer csak nyakamba zúdul a határidő. A
vérfagyasztó pillanat, hogy meg kell csinálni.