A
KÉPEKRŐL
Tandori Dezső és Várnagy Tibor
beszélgetése
T.D: Képzeld el, jöttem az utcákon - Dob utca,
minden, csupa ilyen jó helyen, de baromi iramban: már itt lehetnék egy
fél órája, csak elcsászkáltam valahogy -, hát mit látok? Egy wc-csésze
van ott. Na mondom, üzen öreg! Tudod? Üzen az öreg. És ezt! De vártam a
folytatást és a túlsó sarkon egy nagy adag kutyaszarba léptem. Oké, értettem!
A wc-csésze a régi, a szar mindig új: meg van jegyezve. Meg is fogom írni
egyszer, ez volt az üzenet.
Vicces, hogy a Dekalkomániák a legrégebbi darabok
és majdnem otthon felejtettem őket. A 70-es évekből maradtak ezek a Dekalkomániák.
Ezeket úgy csináltam, hogy sok tust odafestettem, odamázoltam a papírra
és ilyen mérnöki sablont húzogattam rajta. Ezekből majd válogatunk.
Tulajdonképpen a lóverseny-futamok is vagy, ha
éveken át követed őket, az is ugyanilyen Dekalkománia, mert már majdnem
mindegyik lovat láttad úgy, hogy össze volt rázva, mit tudom én a 24-es
mezőnyből te láttad, hogy kilencen már futottak már egymás ellen, aztán
volt amikor ebből a kilencből hat, tehát sokszor futottak és hol ez nyert,
hol az nyert. Nem lehet! Ha valaki kezdő, akkor azt mondja: jaj hát ez
az én nevem, ez tetszik nekem! Meg millió indok van rá, hogy most nyerni
fog, mert még nem nyert. Na, de amikor például egy olyan futam van, ahol
már mindegyik nyert, akkor most melyik? Hát valahogy ahogy itt is ezek
a fák vagy üregek látszanak... Ugyanez van az életben is, de gondolom a
könyvekkel is. Melyik szerzőtől olvassak? Dosztojevszkijtől? Stendhaltól?
Vagy: melyiket olvassam? Nagyjából eldönthetetlen! XIX. századi mindegyik,
szóval...
Hát ezek is ilyen ismétlődő dolgok. Majdnem,
hogy ilyen önkioltók is, nem? Én nem tudom, én úgy vagyok vele, ezzel a
fajta dologgal, hogy teljesen unalmas és mégse szabadulok tőle. Nem? Nem
úgy van? Mindig ugyanazt látom - a franc egye meg! -, de közben azért nézem.
Csak nézem.
V.T: Szerintem a dobozokat is állítsuk ki!
T.D: Tényleg?
V.T: Aha! Nagyon szépek.
T.D: Azt nem tudom, de állítsuk ki, mert balhé.
V.T: Ilyen pici papírjaid miért voltak? Jegyzetlapoknak
tartottad őket?
T.D: Hó-ha, milyen nehéz kérdés! Azt hiszem azért
voltak, mert a feleségemmel ilyen papírokon leveleztünk egymással. Meg
a kártyabajnokság eredményeit írtuk rá. És aztán vettem ilyet, ilyen dobozokban
az Ápiszban. S akkor 75-76-ban volt egy nagyon erős képzőművészeti hullám,
talán a sok fordítás, meg ilyenek miatt, hogy meg ne hülyüljek. Meg akkor
túl voltam a sárga kötetemen, A talált tárgy megtisztításán. És az tulajdonképpen
a Dekalkomániával folytatódott.
V.T: S akkor vehetjük úgy, hogy a képzőművészet
meg ezekkel kezdődött?
T. D: Nem tudom előtte mi volt. Azt tudom, hogy
mikor a Musilt fordítottam, akkor abban ott van valaki, aki beledilizett
abba, hogy képzőművészetet csinál. Akkor közben csináltam már indigó-gyűrést
is, 970-71-72-től. És azok nagyon agresszív cselekvések voltak az indigóval.
Tehát mit tudom én emlékszem, hogy Nietzsche szövegeket másoltam ki papírra
és egybegyűrtem indigóval - s kilógott belőle, meg nem -, meg fölvagdostam,
fölszögeztem. De akkor ezek fölkerültek a könyvespolcomra, mert jöttek
a madárkáink. Nekik veszélyes lett. Az indigó meg a szögek.
Vicces, hogy az írógéprajzok is nagyjából indigórajzok,
mert többnyire indigómásolatok. Ez egy véletlen. Késôbb az indigót úgy
használtam, hogy a rajzokat, melyeket Indigórajzoknak nevezünk...
V.T: Az Indigórajzok, azok az indigóval készített
- tulajdonképpen - frottázsok, igaz?
T.D: Igen. Igen. Az igazi indigórajznál ott van
a mancsodnak a munkája: az esetlegesség. Tehát, ahogy egy bezáratlan kört
húzol indigóval, akkor az más, mintha tussal húzod. Valamiért más, mert
itt a körmöd is beleér. A tus vagy pedig a rost-toll az odatesz a kezed
és a dolog közé egy olyan eszközt, ami akkor egy pillanatig nem te vagy.
Amilyen hosszú a toll. Nem? Vagy a hegye. Így meg a körmöd is beleér! És
lesznek aztán, mikor az indigót festettem is...
Most például rájöttem arra, hogy lovat már sokkal
korábban is rajzoltam. Szoktam mondani, hogy ezek a lovak, ezek bevallottam
amatőr munkák. Mert - ahogy azt talán az estemen is említettem -,
a Chagallék, meg a Marc csodálatos lovakat rajzoltak úgy, hogy igazából
a lelküket festették. S én meg nem. Én tényleg a Sportiing Life-ból le
akartam rajzolni a lovat, fotorealista hűséggel, de az ügyességemből ennyire
futja. Tehát hatalmas munkával, sokszor este nyolctól éjfélig rajzoltam
egy lófejet vagy valamit, egy lovat. Ha egy egész ló, akkor többnyire valahol
már el van rontva - nagyon látványosan -, de ha sok van együtt, akkor viszont
jó, mert látszik az igyekezet benne. Mint a Camus Pestisében az amatőr
író, aki egy mondatot tud csak megírni, és az sose tetszik neki. Amatőrnek
érzi, és végül elviszi őt a pestis. Én meg még mindig élek!
Az a vicc, hogy madárzsoké kifejezés is megfejtődött.
Ugyanúgy, ahogy elfelejtettem például, hogy volt egy X városban egy - nem
akarom megmondani, hogy hol - egy kiállításom a nyolcvanas években. S nem
azért felejtettem el, mert hűtlen vagyok, épp ellenkezőleg! Ahhoz, hogy
valamihez az ember hű legyen, nekem az kell, hogy teljesen arra koncentráljak.
Úgy látszik nincs végtelen erőm s ezért nagy a felejtôkém, szóval megy
el, megy el, hogy mi volt. De a Dekalkomániákra mindig emlékszem. Azt is
tudtam, hogy hol vannak. Szerencsére nem felejtettem el: a kályhánál. Azt
szokták mondani, hogy táncolni valaki a kályhától tud és a dekalkomániák
nálunk a kályhánál vannak. És akkor itt meg az volt, hogy a kelkáposztalevelet
beraktam az indigó fölé vagy alá, meg egy védőpapírt, hogy ne törjön minden
össze, és ott jött ki lóalak. Ami sokkal szebb ló - képzőművészetileg -,
mert nincs benne igyekezet, meg eleve van felmentésem, hogy miért stilizált.
Most, ha én egy lovat kezdek el rajzolni, akkor azonnal kiadtam magam!
Semmi fölmentésem sincs: az derül ki, hogy nem tudok rajzolni. Tehát ilyesmi.
De itt meg úgy néz ki, mintha tudnék. Kihoztam ezt a szép lovat s egy madárfióka
ült rajta. Azt írtam címnek, hogy "Fióka a lovon". S, hát itt van a Madárzsokénak
egy olyan értelmezése, amire senki sem gondolt, még én sem! Hogy ez tulajdonképpen
egy madár, aki zsoké. És ez nekem megvolt a lakásban, de fogalmam se volt,
hogy ott van! Hogy ő él, és még madaraink sem voltak. Képzeld el! Azt hiszem
még madarak se voltak és így jött ki a rajzon akkor. Most jönnek a Falevelek
és az Indigók. Ezek együtt vannak. És ezek szerint van madaram és lovam
is indigóval, sőt hát ugye ez a Madárzsoké.
Most, hogy a regényalakjaimat elkezdtem megrajzolni
ez egyrészt a dohányzás ellen volt, meg hogy este nem tudtam mit csinálni.
Ment el a cigi, olvasni nem volt türelmem. S akkor aztán az arc úgy alakult,
hogy ezeket a figuráimat - Maury meg Morny - megpróbáltam megrajzolni.
Nem tudom hogy jutott eszembe hirtelen. Talán, mert csöndesen lehet csinálni,
este. Meg hajnalban. S a ló elment, a lórajzolás. Tehát van eszem, hát
bolond lennék annyit fáradozni! Most már van egy csomó ló, amit rajzoltam
és semmire se jó. Arra volt jó, amire akkor! Namost ez rávilágít erre a
fajta képzőművészeti tevékenységemre, hogy mi a forrása? Hát azért
ez eredendően jó valamire. Valamit szolgál, nem? Ez tisztára egzisztenciális
nálam. Azért is csinálom, mert akkor nem tudok mit csinálni, mert hülyeség
lenne cigizni, hogy akkor csak cigiznék. Késő este már nem hiányzik! Nincs
hova lemenni, nincsenek ismerősök, nincs kedvem telefonálgatni - Párizsból
mondjuk -, mikor már melóztam eleget. Nem akarom átnézni a lóverseny újságot
se, mert akkor már túlnézném: eleget néztem! És akkor elkezdtem rajzolni
lovakat. Így, hogy ezt magam elé tettem és akkor rendesen elkezdtem rajzolni,
hogy olyan legyen. Majd fogod látni, hogy ezek hogyan jönnek. Ezen lehet
röhögni, de én azért állítom ki őket, mert miután valaki már nevetett rajta,
utána már nem nevet, hanem az emberi igyekezetet látja. Én magam is így
vagyok ezzel. De az a korábbi rajz az véletlen lett lovas. Meg van olyan,
hogy zsokésapkát rajzoltam egyszer és "Jockey Mór", azt írtam rá. Ezt is
elhoztam. Ezek tizenöt évet ölelnek át.
Nem is tudom, ez egy élet! Én legalábbis nem
tudom, de azt hiszem tényleg nem a pénzüket szórják, hanem az életre játszanak.
Kicsit pénzre, de főleg, hogy mi történjék. Nem tudják, hogy mi lesz aznap.
Annyira az élet ez, hogy elmész, azt se tudod, hogy melyik irodára mész.
Mert arra nincs pénze az embernek, hogy kiutazzon vidékre, meg egyebek.
És nem is ér meg annyit: vasút, belépő, millió dolog. Nekem, hogy nem tudok
fordítani otthon, meg hasonlók. És akkor elmegyek és nem tudom mi lesz.
Néha kialakul, néha nem. Van olyan - ahogy tegnap este mondtam neked -,
hogy elmegy az ember az egyik irodára és akkor két helyezést megcsináltam,
és akkor oké, három font ötven, megvan! Gyerünk a Hyde parkba! És akkor
mentem a Hyde parkba - de jó, a Hyde park -, tudod? S akkor egy óra múlva
már nem volt jó. Gyerünk be egy irodába! De ez már egy másik volt, mert
ott voltam a park egy egész másik részén. S akkor ott meg már nagyon higgadt
voltam. Azt mondtam: ha játszom, akkor valami okosat, valamit nagyon. Ha
valamit, akkor nagyon okosan, és tényleg elég okos is voltam akkor. De
nem vagyunk fele-fele arányban okosak. Azt monndják állítólag, ha valaki
nagyon sokat játszik, úgy romlik a százalék. A rajzolásnál az úgy van,
hogy mindig akkor rajzoltam nagyon sokat... Van egy ilyen mondás is, ezt
majd ki is írom a falra. Tehát én akarok ilyet csinálni, hogy ilyen mondásokat
kiírok a falra, a papírokra. Sőt, ráfirkáltam már bizonyos Ideogrammáimra
is, amik feketével vannak. Telefirkáltam pirossal, amit újabban gondoltam
és kék tintával kommentáltam. Tehát én erre értettem, hogy egy koncept
jellege lesz a dolognak az összeállításnál. Most ezt magnóra mondom, mert
ez belekerülhetős, hogy az összeállításnál azért az utolsó pillanat fog
dönteni, hogy még mit rakjunk oda? Hogy szöveget, vagy hogy például ismétlődnek-e
a dumáim a három kiállítás alatt vagy nem? Például ez, amit ma, ahogy jöttem
és dolgoztam itt úgy fejben, ez a "Széthulltam arra az egy darabra, ami
mindig is voltam" - ugye? Mert éreztem egy ilyen széthullást. Talán, azért
mert ilyen sokféle rajzot láttam. Most ebből lett egy koan. Tehát így ez
az anyag így dolgozik saját magán is, nem? Ránéz az ember és, de sok féle!
Tudod? S akkor én is fáradt voltam, mert nagyon sok minden történt ebben
az
évben és éreztem, hogy szét vagyok hullva. De ugyanakkor nem voltam, mert
ezt a koant meg tudtam írni. Ezt a három sort. Akkor már nem vagyok annyira
széthullva! Így lett az, hogy "Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig
is voltam". De ebben van valami szomorú is, mert az az egy darab az mindig
egy széthullt darab volt. Tehát nem is egy kerek egész voltam, hanem ha
egy voltam is, az mindig egy széthullt darab volt. Véletlenül egy! De ugyanígy
lehetne ez kilencszázhatvan darab is. Akkor se lehetne széthulltabb, minthogy
én egy vagyok, aránylag összetartom magam, de attól még nagyon szét vagyok
hullva, bár egy darabban vagyok. Szóval, ha leesik a fogam, akkor is! Képzeld
el, most arra gondoltam, ahogy jöttem - szóval ennyire konkrét minden,
mint ez a képzőművészet -, hogy mikor jöttem, megbillent valami, de csak
egy töpörtyűs pogácsa volt a számban és akkor azt hittem, hogy megint a
hidam jön le. És akkor az van, hogy milyen csúnya az élettől, hogy én azt
írom, hogy egy darabra hulltam szét és akkor két darabban jövök meg, mert
a hidam... És ez meg szokott történni, hogy leesik ez a híd, s akkor már
nem egy darabban vagy. Ez nagyon megalázó lenne például. Hogy bölcseket
gondolunk, meg irtó klasszakat és közbe amögött az van, hogy szétjön a
fogad, meg teljesen ócska dolgok történnek veled. Bebizonyosodik, hogy
egy senki vagy. Tudod? Most az ember szereti azt, hogy ne az legyen. S
az, hogy akkor rajzoltam én, mikor anélkül, ha nem rajzoltam volna, akkor
valamilyen szempontból egy senkinek éreztem volna magam. Hogy nem tudok
egy arcot láttatni saját magammal. Vagy itt van ez a falevél, vagy a madaraimra
gondolok. Ha ennek semmi nyoma nem lesz, akkor nagyon kevésnek éreztem
volna magam. Tehát azt, hogy senki, azt így értem, hogy nagyon kevésnek
éreztem volna magamat akkor. S azért rajzoltam, azért csináltam ezeket.
Szóval az, hogy újabban vonalrajzok lettek, az
gondolom, egy fázis. Ahogy mondtam neked, hogy a Lovak elmaradtak, most
arcok jöttek, aztán az is elmaradt. Most vannak a Sírkövek, azzal zárunk
körülbelül, de most az is befejeződött, mert a saját - úgynevezett - műveim
összefirkálása a legújabb. Na és arra mondom, hogy egy darabban vagyok,
holott ez - gondold meg - egy széthulltság, hogy miről szól az az egy darab?
Tehát nem az, hogy egy darabban vagyok, hogy egy homogén valami - mit tudom
én -, amit próbál alkotni az az izé, amit én csinálok, az addig jól van.
Meg, hogy nem vagyok olyan nagyon magam, pláne mostanság, meg minden, egy
darabban vagyok. De amiket már gondolok, ha azt valaki komolyan veszi,
akkor az van például, hogy fölfedeztem egy saját írásomat az Árgusban.
Januári szám és egy írás, amit én tudok olvasni. Olyan, hogy saját magamtól.
Mert többnyire az ember saját magától nem. Mert Jézus Mária! Egyszer a
Németh Gabival beszéltünk. Kérdezte: te tudod önmagadat olvasni? S akkor
a Gabi mondta: jaj, de meg van könnyebbülve, hogy én se. Most nem a Gabira
akarom mondani, hogy ő se, de mondom, legtöbbször nem bírjuk önmagunkat
olvasni. És akkor biztos más is így van ezzel - egy nagy közhely - és akkor
ezt az Argust én olvasom, s mondom a feleségemnek, meg másoknak is, hogy
te, van itt egy szöveg! Ki is tettem az előszobába, hogyha megyek majd
és kiülök a kutyához vagy bármi és majd ott olvasom. És magamnak, hangosan.
És rövid mondatok voltak. Egyrészt én is megértem, másrészt egész érdekes,
na ilyet még nem írtam. És ez egy napig ment így! Harmadik nap kérdezem
a feleségemet, hol az Argus, mert akartam fénymásoltatni. Fogalmam se volt
hol van. Azt mondja nem vitted te ki az előszobába olvasgatni? Jaj, tényleg!
De már két nap eltelt, rég el is felejtettem, s arra gondoltam: nem, hát
én nem, én nem bírom magamat olvasni, dehogy olvasom el ezt az írást. S
akkor valakinek ezt elmondod, ez a work in progress végülis, meg ez a folyamatosság
is. Tehát egy-egy rajzból, mondjuk azért van talán több is, mert ment egy
darabig az ügy és akkor másféle rajz jött.
Hogy ennek persze milyen mélyebb oka volt, azt
nyilván nem lehet csak úgy elviccelni, de nekem nincs rá teóriám, meg nem
is kell. Az már egy más dimenzió, ha arról beszélünk.
A Korniss Rimbaud Illumináció sorozatának - az
egy jó régi, 48-49-50 körüli mű-sorozat - s a ducot, a fejet, ami egyben
egy festőállvány, azt ő kivágta nekem s én indigóval földolgoztam. Van
egy nagy széria Korniss-Tandori Indigók, s alá is írtuk mind a ketten,
amik jól sikerültek.
Vagy például ez egy ilyen sorozat volt, mert
van egy ilyen Kant mániám, hogy a Kant föltalálja a kereket. Ez egy régi
kedvencem és akkor a csillagos ég fölötte. S akkor ebből csináltam több
különböző változatot: Kant föltalálja az idő kerekét. Hát most ennyi, körülbelül.
Itt most elég sokminden elhangzott, ami úgy rávilágít.
