274

                   "...and all his men
                   Look'd at each other with a
                                    wild surmise-
         Silent, upon a peak in Darien"

Keats

"Remélem, hajlandó vagy a nagy nyilvánosság előtt is bevallani, bármikor, amikor erre felkérlek, hogy sok és gyakori sürgetéseddel te vettél rá arra, hogy utazásaimnak igen pongyolán fogalmazott, pontatlan leírását kiadjam. Azt ajánlottad, hogy valamelyik egyetemről szerződtetsz egy fiatal urat, hogy átsimítsa és rendbeszedje, mint ahogy unokaöcsém, Dampier tette tanácsomra a "Világkörüli utazás" című könyvével."
A Boswell-féle Johnson életrajz egyik legjobb kiadásának jegyzetében a szerkesztő – Isaac D'Israeli Szerzők balsorsa című munkáját idézve – elmesél egy hasonló, tipikusan angol történetet, miszerint Anson kapitány pontosan azt tette saját föld körüli útjának leírásakor, amit előbb Swift említett:

"...megkérte Cheap Kapitányt, keressen megfelelő személyt az útirajz stilizálásához. Cheap részrehajló lévén földijei iránt, hallva egy Guthrie nevű emberről, lement a British Coffee-house-ba kérdezősködni felőle. Nem sokkal azután, hogy Cheap helyet foglalt, megérkezett a csipkés, agyondíszített ruházatú, feltűnően hangoskodó Guthrie, s hamarosan összevitatkozott egy úrral a tragédiáról, a komédiáról etc., s ellentmondást nem tűrve, hogy véleményét társára kényszerítse, káromkodva és összevissza esküdözve sorolta érveit. Láttam, mint hűl el Cheap, amint megérdeklődte, ki is ez, s megtudván, hogy ez Guthrie, mint fizetett a kávéért és sietett el csendben."
A Dampieréhez hasonló útleírások megszületését elősegítette az is, hogy 1666-ban Robert Boyle, a Királyi Társaság titkára nyilvánosságra hozta a társaság által kívánatosnak tartott azon irodalmi s tudományos témák listáját, melyekről szívesen fogadtak beszámolókat, és az idegen országok és népeik leírásai ezen a listán előkelő helyet kaptak.
A következő részletek egy XVIII. századi fólió útleírás- gyűjteményből valók. A szerző a sokféle utazások mind teljesebb körű bemutatását előnyben részesítve sajnos az egyes hajósok eredeti szövegeit lerövidítette, s így át kellett azokat írnia. Tanulságos, hogy még e tömörített hajónaplókat is kiadhatónak ítélte. Tán maradt számunkra is valamelyes varázsa e leírásoknak: látjuk Defoe és Swift stiláris és tematikai példaképét, néhány főbb, például a Juan Fernandez-szigetet illető szöveg tartalma nagyjából változatlan, itt található például a D'Israeli által említett történet eredetije is Péntek megtalálásáról. A kötet összeállítója amúgy maga is a műben szereplő egyes kapitányok kortársa volt. Az idézetben meghagytam eredeti, meglehetősen forgatókönyv-zanza-szerű központozását.

"William Dampier, ki egy jóhírű somersetshire-i családból származott, az 1652. évben született; ám szerencsétlenségére mindkét szülőjét fiatalon elveszítette, rokonsága elhanyagolta taníttatását; hajlama erősen a tengerre hajtotta; a dorsetshire-i Weymouth-ban tanonc lett egy kapitány mellett, akivel az 1699. esztendőben megtett egy utat Franciaországba, és egy másikat az elkövetkezendő esztendőben New Englandbe; de a második úton olyannyira szenvedett a különösen nagy hidegtől, hogy igen sokat veszített a tengeri élet iránti lelkesedéséből, mi eddig hevítette; így visszatértekor barátaihoz költözött a vidékre, kijelentvén, hogy tengerre többé sose megy; de hírét véve, hogy az East India egy hajója nemsokára vitorlát bont, Londonba ment, jelentkezett tengerésznek, s tett egy utat a Bantam-szigetekre, mellyel tekintélyes tapasztalatra tett szert, és visszatérvén Angliába 1672 januárjában, ott maradt a következő nyár folyamán bátyja somersethire-i házánál.
1673-ban Sir Edward Spragge alatt szolgált két, hollandok elleni vállalkozásban; mely után ismét Somersetshire-be tért, hol is találkozott egy bizonyos Hellier ezredessel, ki nagy ültetvénnyel bírván Jamaicában rávette Mr. Dampiert, hogy odamenjen s átvegye a vezetést, de az ültetvényes élet hamarosan terhessé vált, s Hodsell kapitánnyal rönkfa-termelésre vállalkoztak a Campeachy- öbölben; mely üzlet hasznot hozván, folytatta azt tekintélyes ideig; s életének ezen szakasza alatt került ismeretségbe a kalózokkal, kikkel a későbbiekben együttműködött; de amely kapcsolatért később hosszasan, igen szégyenkezett. (...)
Huszonnegyedikén horgonyt vetettek Juan Fernandez- szigetének déli öblében, két kötélhossznyira a parttól. Mialatt itt horgonyoztak, csónakot küldtek a partra egy mosquito indiánnal s két-három matrózzal, egy a spanyolok elől az erdőbe rejtőzködött mosquito indián felkutatására, kit Watlin kapitány hagyott ott három év előtt. Hamarosan meglelték, már előző nap, hogy angol hajót fedezett fel a láthatáron, megölt három kecskét, megvendégelni a legénységet, most lerohant találkozni velük. Amint megpillantott egy másik indiánt, felé szaladt, arccal a földre borulva elévetette magát, s a szeretet minden jeleivel üdvözölte, s szalutált régi barátainak a tengerészeknek, kik, gondolta, azért jöttek, hogy őt elvigyék a szigetről.
Valami spanyolok, kik hallottak a szigeten létéről, gyakorta hiába kutatták, mindig el tudott rejtőzni előlük. Ezt az embert Willnek nevezték, a másikat Robertnek, mert bár a mosquito indiánoknak nincs nevük, amellyel megkülönböztetnék magukat, kedvezésnek vették, ha az európaiak nevet adtak nekik.
Will a parttól fél mérföldnyire kunyhót épített magának, melyet kecskebőrrel borított, ennek egy darabját magán is viselte rég elrongyolódott ruhái helyett, ágyát is hasonló anyagból készítette. Mikor itt hagyták a parton, egy kése volt, puskája, némi lőszere és puskagolyója.
Amint munícióját felhasználta, késére fogazatot vágva fűrészt készített, azzal kis darabokat fűrészelt le a puskacsőből, majd kovakővel tüzet gerjesztve lándzsává, horoggá és szigonnyá dolgozta a vasat. A találmányokat a szükség hozta létre, visszaemlékezett az angol kovácsok módszereire, s valóban az összes többi mosquito indiánok kohó és üllő nélkül készítették szerszámaikat. Ezen eszközök segítségével szegény fickó túlélhetett három évre menő időt kecskehúson s némi halakon, amiket ki tudott fogni. (...)
Egy Davis és Eaton kapitány által tartott konferencián ekkor elhatározták, hogy az Amapalla-öböl felé hajóznak, Davis kapitány rögtön el is indult két canoe-val, fogolyért, akitől értesüléseket szerezhetnek, első éjjel Mangerába ért; reggel felé megfigyelt néhány canoe-t egy öbölben, ott kikötött, s elindult egy a város felé vezető ösvényen, de az egész lakosság a fák közé menekült, egy öreg papot és két indián fiút kivéve, akik ápolták, ezeket Davis kapitány elfogta, a tengerpartra vitte, s arra kényszerítette, hogy vezessék őt Amapalla-szigetére; hol is kikötvén előrement egy a hegy tetején lévő városba, melynek lakosai a fák közé menekültek volna, de ebben megakadályozta őket a magisztrátus titkára, ki bár indián volt, és tudott spanyolul írni és olvasni, mégis nagy ellensége volt a spanyoloknak.
Ez az ember meggyőzte honfitársait, hogy Davis kapitány és emberei a barátaik, akiknek szükségük van az ő segítségükre a közös ellenség ellen, erre ők üdvözlést javasoltak, mire Davis kapitány embereinek csoportjától elindult az indiánok felé, akik a papjuk vezetésével visszafordultak s nagyon barátságosan üdvözölték; ami után elindultak a templom irányába, hogy tanácskozást tartsanak.
Az indián városokban általában minden közösségi természetű ügyet a templomban bonyolítottak; itt szoktak mulatozni, itt folytatták játékaikat, s ódon ruházataik, maszkjaik, strum-strumjaik, sípjaik is ide voltak gondosan elhelyezve. A strum-strum fél tökből formázott hangszer, nyílását vékony lap borítja, afölé húrok vannak helyezve, s így valami citerához látszik hasonlónak.
A templomban vidám ünnepi mulatságra jöttek össze az indiánok, de megfigyeltük, hogy a spanyol alattvalók zenéjének volt valami melankolikus hangulata, míg azok, kik nem erőltetetten mulattak, játékokkal, szökdelésekkel, trükkökkel szórakoztatták magukat, nagyszámú fáklya lángjánál, kivéve, ha mindez holdfénynél történt..."
E híres részt érdemes Dampier kapitány rövidítetlen feljegyzéseinek saját szövegével is közölni, hiszen a kalóz eme moralizálásai okán kapta a Gentlemen Bucaneer elnevezést:

"Mindazok az indiánok, akikkel mint spanyol alattvalókkal ismerkedhettem meg, melankolikusabbnak tűntek a többi, szabad indiánnál, az összejövetelen, a vidámság csúcsán is eléggé kényszeredettnek tűnt nevetésük. Dalaik nagyon szomorúak és fájdalmasak voltak, zenéjük szintúgy, s hogy vajon ez természetes egyes indiánoknál, vagy a rabszolgaság eredménye, nem tudom eldönteni. De mindmáig hajlamos vagyok azt hinni, hogy szerencsétlenségüket, hazájuk s szabadságuk elvesztét gyászolták akkor, még ha ők már nem is tudhatták, nem is emlékezhettek arra, mi volt az, szabadnak lenni, mégis mély benyomást tett gondolataikra a rabság, melynek a spanyolok alávetették őket, s vélhetően erősödött néhány hagyománnyal régi szabadságukról."

"Davis kapitány még mielőtt a templomba ment volna, intézkedett, hogy meggyőzzék az indiánokat, segítsenek a spanyolok ellen, s már minden a legjobb úton haladt a siker felé, mikor épp belépvén a templomba, az egyik ember előrelökött egy indiánt, mert az túl lassan ment előtte. A szegény lélek megrémülve, gondolkodás nélkül elrohant, s vele a többiek is, úgyhogy Davis kapitány és a pap maradtak egyedül a templomban. A kapitány, nem tudva, mi okozta a felfordulást, megparancsolta, tüzeljenek a menekülőkre, s mivel az első lövések egyike épp barátját, a titkárt érte, minden kapcsolata megszűnt a bennszülöttekkel."

Három kapitányt emelek ki a sokaságból, mert valamilyen módon mind kapcsolódnak Robinsonhoz vagy szigetéhez. Dampier 1708-tól 1711-ig a két hajót parancsnokló Woodes Rogers kormányosa volt, segített annak útleírásaiban is, hisz Rogers, mint valamirevaló hajós, szintén írt beszámolót egy 1712-es expedíciójáról, amikor megtalálta Robinsont. Isaac D'Israeli említett, XVIII. század végén kiadott könyvének Defoe-védirata is e szövegből merített.

"1709. február 1-jén Juan Fernandez-szigetéhez értünk, előző nap pontos megfigyeléseket tudtunk végezni, s úgy találtuk, helyzetünk a 34. hosszúsági fok 10. szögperce délen. Délután vízre tettük csónakot, s Dover kapitány s a legénysége megkezdte a partraszállást, bár még több mint négy mérföldnyire lehettünk a parttól. Ahogy a csónak elindult, rögtön átmentem a Duchess fedélzetére, ahol csak csodálták a partraszállást ily nagy távolságból is megkísérlő matrózainkat. Ellenemre volt a dolog, de Dover kapitányt nem tarthattam vissza. Sötétedéskor fényt pillantottunk meg a parton. Csónakunk akkor még egy jó mérföldnyire volt a szigettől, és erre azonnal visszafordult a hajó felé. Fényeket helyeztünk a fedélzetre a csónakosok számára, bár néhányan azon a véleményen voltak, hogy a látott fényt épp a mi csónakosaink gyújtották, de az éj leszálltával ahhoz túl nagynak bizonyult a fény. A hátsó fedélzeti ágyúval és muskétákkal tüzelni kezdtünk, hogy tatvitorlánkat s kötélzetünket megvilágítsuk, és így csónakunk ránk találjon, miközben a sziget takarásában vagyunk. Hajnali kettőkor, miután mögöttünk felvették őket és két óráig a Duchess fedélzetén voltak, csónakosainkat a fedélzetre vontuk, s örültünk, hogy még jókor megérkeztek, mivel éppen feltámadt a szél. Mind meg voltunk győződve, hogy a fény a partról jött, és elhatároztuk, hogy a hajót előkészítjük a harcra, mivel francia vagy spanyol hajókat sejtettünk az öbölben, s mindenképpen választanunk kellett a harc és az ivóvíz hiánya között. Mint később kiderült, mindezen izgalmakat és balsejtelmeket egy szál szerencsétlen, pucér ember okozta, ki spanyol helyőrséggé, francia csapattá vagy kalózhordává alakult képzeletünkben. Ezen rémképeink közepette a sziget mögött álltunk, hogy a déli szelet foghassuk vitorláinkba, mígnem egészen elhagytuk a szigetet, úgyhogy gyorsan visszafordultunk, s oly gyorsan közeledtünk, hogy már egészen az északkeleti oldalára értünk.
Közben folytattuk a találgatást, és hihetetlen, hogy embereink mennyi fantasztikus elméletet gyártottak a szigeten látott fény okát illetően. Mindazonáltal ez mégis jó volt, hogy megmutassa a legénység lelkiállapotát, szellemét, s meglehetős elképzelésünk alakulhatott ki arról, hogy embereink miként viselkednének, ha valóban ellenség lenne a szigeten. Egyre erősebb szélrohamok jöttek a part felől, úgyhogy kénytelenek voltunk bevonni a csúcsvitorlát, mikor a középső öbölbe értünk, ahol az ellenséget feltételeztük, de minden tisztának látszott, sem itt, sem a sziget északkeleti vége felé következő öbölben sehol egy hajó. Összesen ez a két olyan öböl a szigeten, ahová be lehet hajózni, de a középső messze megfelelőbb. Azt gondoltuk, ott lehettek a hajók, de minket megpillantva elmenekültek. Dél körül partra küldtük a kis kétevezős csónakunkat Dover kapitánnyal, Mr. Fry-jal és másik hattal, mind fegyverben, s ezalatt a Duchess és mi is befordultunk, de olyan erős szél fújt a föld felől, hogy csúcsvitorlánkat lent kellett hagynunk, hogy az összes kéz a többi vitorláknál legyen, nehogy a szél elhajtson minket, de amikor a szélrohamok elmúltak, akkor meg teljes szélcsend lett, vagy csak valami kis szellő. Maguk a nagy széllökések a sziget belsejének magasabb részeiből eredtek. Csónakunk nem tért vissza, kiküldtük a fegyveresekkel megrakott dereglyét, nézzenek utána, mi a csónak késlekedésének oka, még féltünk ugyanis, hogy egy spanyol tábor lehet a parton, s meg kell küzdenünk velük. Kitűztünk egy jelzőt a csónakunk számára, és a Duchess feltett egy francia jelzést. A naszád azon nyomban fordult is vissza az öbölből, nagycsomó folyami rákot s egy kecskebőrbe öltözött ember hozván, ki vadabbnak tűnt, mint a bőrök első tulajdonosai. Négy év négy hónapot töltött a szigeten, Stradling, a Cinque-ports kapitánya tette ki, Alexander Selkirknek nevezték, skót volt, a Cinque-ports fedélzetmestere, annak a hajónak, mely utoljára Dampier kapitánnyal jött ide, aki azt mondta, ez a skót volt a legjobb embere. Azonnal felajánlottam neki, legyen kormányos a hajónkon. Ő volt az, aki a tüzet gyújtotta múlt éjjel, mikor megpillantotta hajónkat, és úgy ítélte, angol. Sok hajót látott, míg a szigeten élt, de horgonyt csak kettő vetett. Ahogy odalopódzott megnézni, spanyoloknak bizonyultak, úgyhogy elmenekült előlük, mire azok rálőttek. Ha franciák lettek volna, megadja magát, de inkább választotta a magányos halált a szigeten, mintsem hogy spanyol kézre kerüljön, mivel feltételezte, hogy meggyilkolnák, vagy rabszolgaként dolgoztatnák a bányáikban, mert biztosan nem kegyelmeznének az idegeneknek, ha képesek lennének felderíteni a déli tengereket.
A spanyolok partra szálltak, még mielőtt megállapíthatta volna róluk, hogy mifélék, s oly közel jöttek hozzá, hogy igen zűrös volt elmenekülnie, mivel nemcsak hogy rálőttek, de a sűrűben is tovább hajszolták, végül egy fa tetejére mászott, melynek tövében a spanyolok vizet találtak, megöltek egy csomó kecskét, majd továbbálltak, anélkül hogy őt felfedezték volna. Elmondta nekünk, hogy Skóciában született, s kölyökkorától matróznak nevelték. Azért hagyták itt, mert összekülönbözött a kapitányával, s mivel a hajó léket kapott, ő is inkább a szigeten maradt volna, de mikor meggondolta magát, s mégis menni akart, a kapitány már nem fogadta. Már előzőleg is volt a szigeten vizet és fát szerezni, akkor a legénység két tagját hat hónapra itt hagyták, míg a hajók vissza nem térnek, mivel két francia déltengeri hajó üldözte őket. Magával hozta ruháit, pokrócait egy tűzfegyverrel, némi puskaporral és lőszerrel, s hozott még dohányt, egy fejszét, egy kést, egy üstöt, egy Bibliát, egy-két hasznos holmit, tengerészeti műszereit és könyveit. Ellátta s szórakoztatta magát, amennyire csak tudta, de az első nyolc hónap során sokat kellett küzdenie a melankólia és a félelem ellen, hogy ily sivár helyen maradt egyedül. Két kunyhót is épített pimento-fákból, hosszú szálú fűvel fedte őket és kecskék prémjével bélelte; ezeket puskájával könnyedén lelőtte, míg tartott a puskapora, de csak egy fontnyi volt, s mikor majdnem mind elfogyott, két pimento-fa darabot dörzsölt össze a térdén tűzgyújtáshoz. A kisebbik, némileg távolabbi gunyhóban az eleségét tartotta, a nagyobbikban aludt, s ott foglalatoskodott az olvasással, zsoltárénekléssel és imádkozással, így, mint mondotta, jobb keresztény volt a magányosságában, mint valaha annak előtte, vagy, amitől igen félt, valaha is azután.
Az első időben nem evett semmit, míg csak az éhség nem kényszerítette erre, részben búsultában, részben kenyér és só hiányában, s aludni sem tért, míg csak szemeit nyitva bírta tartani. A pimento-fa, mely igen jól égett, tüzelőként s gyertyaként egyaránt jól szolgált számára, s kellemes illatával felfrissítette. Lehetett volna elegendő hala, de só hiányában nem tudta megenni, mert gyengítette a gyomrát; kivéve a folyami rákokat, melyek akkorák, mint a mi homárjaink, s igen jóízűek. Ezeket néha főzte, néha meg roston sütötte, ahogyan a kecskehúst is, melyből igen jó levest tudott főzni, mivel nem olyan bűzös, mint a mi kecskéink húsa. Megjegyezte, hogy vagy ötszázat megölt közülük, s még többet elkapott, azoknak megjelölte a fülét s futni hagyta őket. Mikor elfogyott a puskapora, futva fogta meg őket, mivel folyamatos gyaloglással s futással járó életmódja olyannyira megtisztította fölösleges testnedveitől, hogy csodálatos gyorsasággal tudott futni a fák közt, sziklákra és dombokra fel, mint azt magunk is tapasztalhattuk, midőn megbíztuk, hogy kecskét fogjon nekünk. Volt egy bulldogunk, melyet legjobb futóinkkal együtt kiküldtünk vele a kecskefogásra, de ő jócskán lehagyta és kifárasztotta a kutyát s az embereket is, elcsípte a kecskéket s a hátán hozta őket hozzánk.
Elmesélte, hogy egy kecske kergetése egyszer majdnem az életébe került, oly mohón üldözte, hogy mikor elkapta, s megmarkolta, a bozóttól nem vette észre egy szakadék szélét, úgyhogy együtt zuhantak a mélybe, s ő úgy elkábult és összezúzódott, hogy majdnem életét vesztette, s mikor eszméletre tért, holtan találta maga alatt a kecskét. Vagy huszonnégy órát hevert ott, s csak nagy nehezen volt képes egy mérföldet vánszorogni gunyhójáig, s aztán onnan kimozdulni vagy tíz napig.
Végül elég jól elkészítette ételeit só és kenyér hiányában is, és a szezonban jó termése került zöldségből, amelyet még Dampier kapitány emberei vetettek el, s mára jó nagy területet benőtt. Jó káposztája is volt a káposztafákról, s húsételét időszakonként a pimento-fa gyümölcsével fűszerezte, mely épp olyan, mint a jamaicai bors, és különlegesen illatozik. Malageta nevezetű fekete borsot is lelt, mely nagyon jól bevált a szél hajtására és az érgörcsök ellen.
A sűrűben rohangálva hamarosan elnyűtte összes cipőjét és ruháját, s végül, mivel ezek nélkül volt kénytelen járni, olyannyira megkeményedett a talpa, hogy mindenütt veszélytelenül járhatott mezítláb, s miután ráleltünk, még jó időbe telt, míg ismét képes volt cipőt hordani, mivel a hosszú, cipő nélkül töltött idő során lába igen megdagadt.
Miután melankóliáját legyőzte, azzal szórakoztatta magát, hogy fák kérgébe véste a nevét, az időpontot, amikor kitették, s az azóta eltelt időt. Kezdetben rengeteget háborgatták a nagy számban tenyésző patkányok és macskák, mely fajok első példányai a szigeten vízért és fáért kikötő hajókról kerültek erre a partra. A patkányok a lábát és a ruháját rágcsálták, míg aludt, s ez arra ösztökélte, hogy kecskehússal magához édesgesse a macskákat, miáltal a macskák oly kezessé váltak, hogy százával heverésztek körülötte, s nemsokára teljesen megszabadították a patkányoktól. Ezenkívül megszelídített néhány gödölyét is, és néhanapján dúdolgatva s velük és a macskáival táncolva mulattatta magát. Így, a Gondviselés kedvezéséből és fiatal kora életerejéből, lévén ez idő tájt harmincesztendős, végül is a magányosságából adódó összes kellemetlenséget legyőzte, s kényelemben élt.
Midőn ruhái elkoptak, kecskeprémből készített magának kabátot és sapkát, melyeket ugyanannak a bőrnek vékony szalagjaival varrt össze, amiket késével hasított szálakká. Nem volt más tűje, csak egy szög, s amikor kése kicsorbult, a parton talált s vékonyra ütögetett hordóabroncsokból készített jól-rosszul újakat, amiket kődarabokon köszörült élesre. Néhány vég vásznat is hozott magával, s ezekből a szög segítségével ingféleségeket fércelt össze régi harisnyáinak kihúzott szálaival. Midőn rátaláltunk a szigeten, utolsó ingét viselte.
A használat hiányában annyira elfelejtette az emberi beszédet, hogy hajónk fedélzetére lépve alig értettük meg, úgy tűnt, minden szót félbeharapva mond ki. Megkínáltuk egy korttyal, de hozzá sem nyúlt, hiszen hosszú magánya idején csak vizet ivott, s az is beletelt egy jó időbe, míg elfogadta ételünket. A már említetteken kívül nem tudott beszámolni a sziget semmi egyéb terményéről, kivéve némi fekete szilvát, de ehhez nehéz hozzáférni, mert a fák magas sziklákon nőnek. A pimento-fák nagy bőségben szaporodnak, láttunk hatvan láb magas, két lábnyi széles példányt is, és feljebb négy ölnyi széles törzsű gyapotfákat. Az éghajlat olyan jó, hogy egész esztendőben zöldülnek a fák és a füvek. A tél nem tart tovább, csak júniusban és júliusban, s egyáltalán nem szigorú, egy kevés fagy és némi jégeső, ennyi az egész, viszont néha kiadósak a záporok. A nyár melege szintén mérsékelt, nincs sok égzengés vagy valami túl viharos idő. Veszedelmes és vad teremtményt nem látott a szigeten, egyáltalán semmiféle vadat, csak kecskét, melyek első példányát Juan Fernandez tette partra, egy spanyol, ki néhány családdal itt telepedett le, míg csak Chile meg nem hódolt a spanyoloknak; akkor sokkal jövedelmezőbbnek látták oda menni, s elhagyták a szigetet, mely pedig sok embert képes volt eltartani."
E szövegben már ott az ima. A Robinson Oxford-kiadásában megkerestem a Bibliát említő fejezetet:

"...szomorú és zavaros gondolatok szállták meg elmémet, s nem bírtam elaludni, így hát székembe telepedtem, s lámpát gyújtottam, mivel már kezdett sötétedni. Ekkor a lehangoltság visszatértétől való félelmemben eszembe ötlött, hogy a brazilok nem használnak semmi egyéb orvosságot bánatuk elűzésére, csak dohányt, s valamelyik láda mélyén nekem van is egy csomaggal, melyet eléggé jól pácoltak, s néhány más csomag zöld, melyet hanyagabbul készítettek el.
Kétségkívül a Mennyeknek tartozom hálával, hogy sikerrel jártam, a ládában testemnek és lelkemnek egyaránt találtam orvosságot. Kinyitottam a ládát, s egyből megleltem, amit kerestem, nevezetesen a dohányt; s mivel néhány könyv is hevert ott, melyek megmenekültek, kivettem a Bibliák egyikét, amit előbb említettem, s melybe nem volt időm s késztetésem belepillantani. Szóval, kivettem, s magammal vittem az asztalhoz ezt is meg a dohányt is. (...)
E tevékenységem szünetében fogtam a Bibliát s olvasni kezdtem, de a fejem még túlzottan zavaros volt az olvasáshoz, úgyhogy csak találomra nyitottam fel a könyvet. Az első szavak, melyek szemembe ötlöttek, a következők voltak: 'Keress Engemet a veszedelemnek napjaiban és én meg foglak szabadítani, s te dicsőíteni fogsz Engem'."

A könyv utóbbi évtizedekben egyedül használatos magyar fordításában véletlenül sem találhatok e részre, jelzés nélkül kihagyták. Hiába keresem.
Egy másik író-kapitány, Anson (később Lord, az Admiralitás Első Lordja), 1740-44-ben tette híres, föld körüli hajóútját, melyet részben maga, részben káplánja, Richard Walter jegyzett le. Világhírű könyv volt ez, a Szibériába száműzött Benyovszky Móric gróf és társai is olvasgatták, és Anson útleírásából merítettek bátorságot kamcsatkai szökésükhöz.
A XVIII. században a németek közt is népszerűek voltak az útleírások, és épp az olyasmi gyűjtemények is, amilyenből előbb idézetem egy-két részletet. Gyermekkoráról írt visszaemlékezéseiben Goethe elmeséli, hogy még Homéroszt is a Legérdekesebb útleírások új gyűjteményének franciás rézmetszetekkel díszített kiadásban olvasta először, és nagyapjának, Frankfurt polgármesterének könyvtárában is sok tengeri útleírás volt. Majd ezt írja: "Lord Anson világkörüli utazásá"-ban az igazság méltósága párosult a mesék fantasztikus gazdagságával, s amint gondolatban elkísértük útján ezt a derék tengerészt, jó messzire elvezetett bennünket a világ minden tájára, s mi igyekeztünk őt ujjunkkal nyomon követni a földgömbön."
"Az igazság méltósága." Valami ilyesmire célzott Camus, amikor azt írta, hogy Melville "a sűrű valóságba véste mítoszait."

Anson kapitány egyik hajóján, a Juan Fernandez-szigeten hajótörést szenvedett Wageren szolgált John Byron, a fiatal midshipman. (Ez egy valamivel a kadétok fölött álló rangfokozat, körülbelül olyan, mint a kollégiumokban a rangidős.) Többen leírták a hajótörést, mégis az ő elbeszélése a leghíresebb. A későbbi admirális, foul-weather Jack mozgalmas tengeri s szárazföldi története sok irodalmi értékkel bír, de ez nem meglepő egy tengerésztől – Cook kapitány is remekül írt, Smollett, Marryat és Conrad nemkülönben. Lord Byron hasznát vette a nagyapa elbeszélésének, többek között az alapján írta meg később a Don Juan hajótörés és vihar jeleneteit. (Shelley Genovában épített nyolcméteres kis hajójának is először a Don Juan nevet adták, Byron, aki az építésre ügyelt, ezt hatalmas betűkkel a vitorlára is felíratta; Shelleyék nem bírták lemosni, hát kivágták a hivalkodó betűket a vászonból, s a hajót maguk közt csak Arielnek nevezték.)
Részlet Anson egykori fiatal tisztjének, John Byronnak feljegyzéseiből:

"Mindeddig a csónakot kormányoztam, de embereink egyikének ereje végképp felmondta a szolgálatot – nem sokkal később meg is halt –, s így én kényszerültem átvenni az evezőjét és evezni a szívszorongató hullámzás ellenében. Míg én ezzel voltam elfoglalva, egy másik emberünk, név szerint John Bosman, bár eddig a legerősebb volt közöttünk, az evezőspadja alá zuhant, panaszolva, hogy a gyötrő éhségtől ereje teljesen elfogyott, s hamarosan meghal. Amint ebben a helyzetében feküdt, minduntalan a legszánalmasabb könyörgésben tört ki valamely kis élelemért, mondván, két-három falat megmenthetné tán életét. A kapitánynak az idő tájt épp volt egy nagy darab főtt húsa elzárva, ez volt az egyetlen ételszerű dolog, de olyannyira megkeményítette szívünket az egymás szenvedéseiről való benyomásokkal szemben a sajátunk, olyannyira megszokottá váltak az ilyen s minden egyéb szenvedéseknek képei, hogy a szegény ember haldokló könyörgése hiábavaló volt. Közelebb ültem hozzá, mikor megint aláhanyatlott, s lévén néhány száraz kagyló a zsebemben, úgy öt vagy hat, időről időre egyet-egyet a szájába helyeztem, de ez csak arra szolgált, hogy megnyújtsa szenvedéseit, melyektől mindazonáltal, nem sokkal e kis táplálék elmaradását követően, megváltotta a halál. Ennek s a másik embernek (...) sírt ástunk a homokban."

Más írók érdeklődését is felkeltették a hajónaplók, Tobias Smollett kapitány felhasználta a Wager hajótörésének leírását Roderick Random kalandjai (The Adventures of Roderick Random) című 1748-ban megjelent regényében, innen származik Roderick Sussex partjainál történt hajótörésének leírása a regény XXXII. fejezetében. Henry Fielding bevallja Lisszaboni útinapló (Journal of a Voyage to Lisbon) című útleírása előszavában, hogy hatott rá Mylord Anson munkájának stílusa.
A már említett, XVIII. századi útleírás-gyűjtemény közöl néhány naplót is, lakatlan szigetekre kitett matrózok naplóit. A kötet szerkesztője azonban a műfajánál s főleg a sajátos körülményeknél fogva amúgy is tömör napló eredeti szövegéből ezúttal is "velős és tiszta kivonatot készített", így a leírás egy filmhez hasonlít – bizonyos számú kocka ad ki egy mozdulatot. E naplóválogatások egészen hirtelen, ostorcsapásszerűen jutnak el a véghez, mintha csak irodalmi célból írta volna őket, mondjuk Ambroise Bierce. Szinte még el sem olvastuk az utolsó ember nevét, már meghal az első.

                   Hét tengerész RÖVID NAPLÓJA,
     akiket 1634 telén a SPITZBERGÁKON hagytak,
                 s akik ott 1635-ben meghaltak.

Az 1633. esztendőben, ugyanaz a flotta, amely az épp előbb említett szerencsétleneket partra tette Szent Móric-szigetén, ugyanazon indokból partra tett hét másikat is a Spitzbergákon; akik ezt túlélték, és 1634-ben felvették őket, és helyükre hét másikat raktak, kik önként választották, hogy ott telelnek.
Ezek voltak: Andrew Johnson Middleburghból, Cornelius Thysse Rotterdamból, Jerom Carcoen Deft's Havenből, Tibbe Jellis Friselandról, Nicholas Florison Hoomból, Adrian Johnson Deftből, és Fettje Otters Frieselandról.
El voltak látva gyógyszerekkel, gyógynövényekkel, hússal, itallal és minden szükségessel, s megfigyeléseikről naplót készítettek, amilyen hosszút bírtak, ebből próbálunk itt olyan velős és tiszta kivonatot adni, amilyen csak lehetséges.
1634. szeptember 12-én, miközben a flotta vitorlát bontott, s elhajózott Hollandia irányába, kalandoraink a környező vizeken egy csapat cethalat figyeltek meg, melyeket tűzfegyvereik néhány lövésével szétzavartak, de anélkül, hogy bármi kárt okoztak volna bennük: szintén gyakran vándoroltak medvét, rókát és zöldségeket keresve, de nem jártak sikerrel.
Október huszadikán vagy huszonegyedikén elhagyta őket a nap, és november huszonnegyedikén megrettentek a skorbut tüneteitől, ez még jobban sarkallta őket valami növények, róka vagy medve keresésére, de igyekezetük ezúttal sem volt gyümölcsöző.
December másodikán felállítottak néhány rókacsapdát, és egyikük gyógyszereket vett be, megelőzni a skorbut kitörését, egy másikuk is így tett tizenegyedikén, aznap azt is elhatározták, hogy külön étkeznek, hogy ne ragasszák egymásra a járványt, mivel egyikük-másikuk sokkal kisebb mértékben volt fertőzött, mint a többiek.
Huszonharmadikán a szakács meglesett egy medvét az egyik sátor közelében, de elriasztotta, még mielőtt a puskájukért mehettek volna.
Huszonnegyedikén épp együtt voltak hárman, amikor megláttak egy medvét; amint megpróbálták megközelíteni, a hátsó lábaira állt, de egy muskétalövéstől eltalálva elesett. Nagyon vérzett és rettenetesen bőgött, az egyik alabárdot a fogai közé kapta, igen rázta, majd, ahogy egy tekintélyes idő leforgott, hirtelen összegyűjtötte minden maradék erejét, és olyan gyorsan elrohant, hogy nemsokára elhagyta üldözőit, bár követték gyertyákkal és lanternákkal, míg teljesen ki nem merültek. Ennek az állatnak az elvesztése igen leverő volt, mivel friss hús hiányában már napról napra rettentőbben mutatkoztak meg rajtuk a skorbut jegyei, és csak a sózott ételeket fogyasztván szörnyű kínokat kellett kiállniuk.
Január huszonnegyedikén meghalt Cornelius Thysse, egy érzékeny ember, s a legrátermettebb hajós mind között, és Adrian Johnson is nagy nyomorúságok közt lehelte ki lelkét aznap, és Fettje Otters is távozott ez életből két vagy három nap múlva, és ekkor a még élő négy – bár már nehezen voltak képesek megállni lábukon – elhatározta, hogy három elesett társuknak koporsót készítenek, melybe azután a testeket betették.
Huszonnyolcadikán láttak egy rókát, de nem tudták megfogni, de február hetedikén elég szerencsések voltak s találtak egyet az egyik csapdában, s bár ez némi frissítésül szolgált, mégsem volt elégséges a megerősödésükhöz, s az idő tájt már lehangoltságuk is nagyfokú volt.
Most már egész medvecsapatokat láttak minden nap, de olyan gyengék voltak, hogy nem tudták kezelni a puskáikat, s ha le is lőttek egyet, nem bírták hazavonszolni, s még kevésbé bírtak volna el egy megsebesített állattal, lépni is alig bírtak, foghúsuk duzzadt volt, s fogaik olyan rosszak, hogy a kétszersültet sem bírták megrágni, a leghevesebb görcsök s fájdalmak markoltak beleikbe és ágyékukba, mindez még tetemesen növekedett a hideggel, véreset köptek és vizeltek, szóval állapotuk különösen sajnálatra méltó volt. Jerom Carcoen volt az egyetlen személy, aki tudott mozogni, ő megpróbált kimászni valami fűtőanyagért, hogy begyújtsanak.
Huszonharmadikán már nem voltak képesek elhagyni vackukat, csak feküdtek a legreménytelenebb nyomorúságban, Istent szólítva segítségért, és a következő reggelen kaptak is egy napsugarat, oly látványt, mely idegen volt nekik október hónaptól fogva.
Úgy látszik, február huszonhatodika volt az utolsó nap, amikor még bírtak írni, naplójuk azzal a feljegyzéssel végződik, hogy még négyen élnek, a földön fekszenek, képesek enni, ha valamelyikük segít a többieknek, de mindannyian szenvednek a fájdalmaktól, s ebben a rettenetes helyzetben, reménytelenül, éhségtől és hidegtől szenvedve, hűséggel a Teremtőjüknek ajánlva magukat, türelmesen várták az órát, mely majd megszabadítja őket ettől az élettől, és esedeztek az Istenhez a mennyekben, hogy sürgősen hozza el azt.
Amidőn a flotta megérkezett Hollandiából, az 1635. esztendőben, a sátrat bezárva találták, megelőzendő, hogy a medvék és rókák bemenjenek. Egy pék, ki az első partraszállók egyike volt, feltörte a sátrat, s egy halott kutya darabjait találta, kiterítve, mintha kiszáradt volna, s kicsit odébb egy másik kutya tetemére lépett, ekkor a terem közepére érve belebotlott a holttestekbe, melyek a földön feküdtek valami öreg vitorlákon, kettő egészen egymás mellett, térdük majdnem az állukat érintette, Nicholas Florison és egy másik a saját tengerészládájukban feküdtek.
Azonnal koporsókba tették a testeket, s amint a talaj kissé fölengedett, mély sírba helyezték őket, mely fölé nagy köveket állítottak, hogy megakadályozzák a medvéket vagy egyéb állatokat a sír felásásában. Nem tudunk róla, hogy ezután bárki is áttelelt volna a Spitzbergákon."