Méltatni a szépséget elsőre talán nehéznek tűnik. Mert végső soron ki állhat az örökkévaló szépség ragyogó fényébe? Ki beszélhet magabiztosan ebben a múlandó világban a szépség fényéről - mintha az a saját 'terméke' lenne? Minden részlet élni kezd, ahogy Mészáros Gábor fotóinak makró és tájkép világa feltárja előttünk. Nagyon elgondolkodtatók ezek a fotók. De úgy igazságos, hogy beszéljünk arról az inspirációról, ami miatt készültek ezek a finom munkák.

        Az emberi világ hajlandó elfelejteni sokszor, hogy a ráeső világosság, amiben ragyogónak és pompásnak látszik - amiben él -, nem önmagából fakad. Ilyenkor az ember szíve felejti el, hogy önmagunkban csak por vagyunk. És ahogy a szív megkeményedik, egyre inkább becsukja a fényre nyíló ajtaját. Próbálja a forma dicsőségében megragadni az életet. Tárgyakkal veszi magát körül, amelyek emlékei az élet "ragyogó pillanatainak". De ha nem talál vissza a fény forrásához, egy idő után már a tárgyak nem - sőt akár az élő teremtmények sem - a személyes emlékek nyomai, hanem bálványokká válnak gondolkodásában, szolgál nekik, értelmetlen áldozatokat hoz értük, imádja őket. Vagy olyan dolgok beszerzésébe fog, amihez személyesen nincs is köze - álmait próbálja velük ikonokba menteni, olyan képet mutatni magáról, ami kívülről a szépség fényét hordja. De a képmutató szívében belül már a halál lakik. Majd a pénz-számokra váltott Mammon világába ragadja a szerzési vágy, és már csak annyit kérdez: "Mennyibe kerül"? Mintha a világokat teremtő fény pénzen megvehető volna... Ekkor már az emberi szellem besötétedésének vége felé tart. Ezzel szemben János evangélista hirdeti megittasodva és lenyűgözve a dicsőségtől: "Isten világosság és nincs őbenne semmi sötét!" És mielőtt bármi láthatóvá vált volna: már az Örökkévaló szellemében létezett. És amikor a látható elmúlik, csak az örökkévalóban élők maradnak meg. Ahol nincs személytelenség, mert az igazi világosságban, az Isten jelenlétében mindenki örökké él.

        Minden emberrel előfordul valamikor életében, hogy eltéved ezen a múlandó világon, és a sötétségben bolyong, nem látja már a fényt. Sok a gond. Nagy a hajtás, vagy éppen 'sok az eszkimó és kevés a fóka'. De ha megijedve a hiányoktól, az űrtől, amit a láthatóban - majd saját lelkében tapasztal, és leszállva az önzés magaslatairól keresni kezdi a "biztos pontot", az már legyen bármilyen keservesnek látszó helyzet, mégis reményteli állapot. Mert aki keres, talál. Ezt Jézus mondja, akit "minden világosság Atyja" küldött a világba, hogy kiutat adjon mindenkinek, aki sötétben van. A kiút egyszerű: a fényt visszaadni annak, akit illet. Annak a tetszését keresni, aki Ura minden világnak. Ő pedig nyilvánvalóan tudtunkra adja, hogyan kell az élet dicsőségére szolgálni: az Isten dolgát tenni azt jelenti, hogy higgyünk abban, akit Ő küldött.
        "Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm!" - mondja a mennyei Atya Jézusról. Igen, aki valóban hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született. Aki a hitét az Isten Fiába veti, az megszabadul a sötétből, és aki követi őt, az semmiképpen nem járhat sötétben, hanem azé lesz az élet világossága. Mert Jézus Krisztus önmaga életét és vérét arra áldozta, hogy kifizesse a hiányaink árát - hogy bemehessünk az Örökkévaló Isten jelenlétébe. Aki segítségül hívja Jézust, kinyitva előtte a szíve ajtaját, abban a megmentő Örök Élet lakik. Bűnbocsánatot, kegyelmet és tiszta szívet nyer. Így születik Isten gyermekeként új és romolhatatlan életre. Gyermeki tiszta szívvel, romlatlan meggyőződéssel pedig már ezen a világon is jó élni. Jó élni és gyönyörködni mindabban, amit láthatunk - újra és újra rácsodálkozni a képekre és belefelejtkezni a részletekbe, amelyeken át ezek a fotók is szólják hozzánk az élet megunhatatlan beszédeit.