„A legrosszabb az öregedésben, hogy egy sor dolog elvesztésével jár, például az ízlelés elvesztésével. Igen, a dolgoknak megváltozik az ízük. A barátok elvesztése is nagyon nehéz. Az emberek nem szívesen vallják be, hogy elvesztették egyik vagy másik képességüket, és ilyenkor tartózkodóvá válnak. Ez az elidegenedés abból származhat, hogy a legtöbb ember nincs kellőképp felkészülve a méltóságát és önbecsülését sértő veszteségekre.”

 A képek a Georgina utcai, Újpesti, Alma utcai szeretetotthonokban, valamint a János utcai nyugdíjasklubban készültek, 1997-1998, 2002 ősze és 2003 nyara között. Első nyugdíjasokról szóló képeimet a Magyar Narancs megbízásából készítettem, majd egy hosszas szünet után megint elővettem ezt a témát. Ellentétben az előző fényképekkel, ezeket a képeket színes negatívra fotóztam. Több okom is volt erre. Első sorozatomat látva az idősek túl negatívnak, pesszimistának látták magukat és környezetüket, képeim láttán szinte megsértődtek. Ezért is választottam most a színeket a fekete – fehér helyett. Ezen kívül, engem is érdekelt az a színvilág, ami őket körülveszi, az „objektív” valóság. Képeimet tudatosan nem manipuláltam, a legkisebb „trükköt” sem használtam. Célom az volt, hogy minden olyan legyen, amilyen valójában. Természetesen ez nem sikerült. A szituáció groteszksége miatt sokszor én sem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek egy - egy kép láttán. Mégis, hogy miben rejlik a dolgok groteszksége, a banánfa alatt álló néni, vagy az álarcos bácsi a szomorúbb, azt nem tudom. Azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mitől kell nevetnünk is és sírnunk is egy kép láttán. Ezeket a kérdéseket egyelőre nem tudtam magamban megoldani.