Egyik kedvenc íróm, magyarul nemrég megjelent emlékezéseiben említi egyik barátja mondását, amely szerint a tudós a tér egy pontján történő dolgokat látja, a költő pedig az idő valamely pontján történő dolgokat érzi. És mit csinál a képzőművész? – kérdezhetjük.
Nikolaus Gerszewski azt mondja, hogy a művészet olyan, mint a nyelv. Ahogy egy új szót is csak a meglévő szavak alapján tudunk kitalálni, úgy nem attól válik műalkotássá valami, hogy annak deklarálják, hanem attól, ahogyan az a kortársak művészetfelfogásába beleillik. A műtárgy mindig az adott művészeti kontextusba illeszkedik, miközben folyamatosan bővíti is azt. Úgy is mondhatjuk, hogy a művésznek tehát az is a feladata, hogy korrigálja a fogalmakat. Az objektum és a hagyományos szobor közötti lényegi különbség abban áll, hogy az objektum azzal a szándékkal, illetve tudással készül, hogy kiállítva ne csak önálló műként létezzen, hanem részt vegyen egy helyzetben, amelyet kommentál, tükröz, vagy kiegészít. Az igazi Kunstwerk képes arra, hogy a saját ereje folytán egy üres, fehér teret is betöltsön. Ahhoz az individuumhoz hasonlóan, aki megtalálja és betölti saját társadalmi szerepét, ám arra is képes, hogy önmagában, egyedül foglalja el saját terét. A műalkotást illetően ne merüljön fel a kérdés, milyen műfajról van szó.

A művészet fogalma tehát abban a folyamatban tágul, amely a hagyományos értelemben vett szobrok és a talált tárgyak között nyíló térben zajlik, ma este itt is, a szemünk előtt.
Öt darab objektumot látunk. Talán várjuk, hogy kizökkentsenek.
Vágjanak pofán, és simogassanak.
Emeljék fel a fejünket, vagy billentsék félre
Késztessenek sírásra. Vagy nevetésre.
Csapjanak fejszével a befagyott tenger jegébe.
 

Szokács Kinga