Fiat iustitia pereat Deva!
 

Bori is amellett  a megnevezés mellett teszi le a rozsdás bökőt, hogy Kőmíves, én tovább megyek kimódoltságban és azt mondom, hogy pallér.
Kelemenné a legjobb pallér felesége, itt valami lényegihez érkeztünk és anélkül, hogy a nőművészet avatott képviselőit rögtön állásfoglalásra bírnám, az ő hatókörükön kívülről kérdezném rögtön, nem e a pallér hozza itt igazándiból az áldozatot. Ha a kezeit mosó Pontiusra mondanók ezt akkor bizony bajban lennők.
A tegnap megfogant ötlet szerint Az első stációnál Bori szügyét teleszíjja levegővel és kirobbantja magát a dévaj (deva szláv: lány, lásd még gyévocska stb.) várfal hungarocell súlyosságú abroncsaiból. Végül is a figyelmes és alázatos befogadói munkát, ráadásul ilyen kiváló babérkoszorús befogadók esetén indokolatlanul beszűkítette volna ez az illusztráció így érintetlenül azonban ezerfelé szétszálazható tanulságokkal bír. Még  a tanulság levonás előtt szögezzük le mindenki megnyugtatására Kelemenné a százados apró munkával a falak mellé letett áldozati tégelyek padlizsánkrémjétől revitalizálva, a rabsikolyokból lelki erőt merítve, vagy éppen az ostromban jeleskedő román királyi tüzérség mozsártüzének taktusától táncrahívva érezvén magát, de szívós asszonyként mindenképp, nap mint nap egy fél centit kimozgatva a mellét szorító rakást – férjének a Hunyad megyei kamarából való kizáratását is kockáztatva – megbontja a falak rendjét - és helyreállítja mint a Jónás mint a Jézus a Világ rendjét… saját testi integritását. Resurrexit! Kiáltják most velem Kelemenné, az árvaságból az anyai szoknya köré visszamelegedő pulyái.
 Kelemenné comebackje éppolyan kockázatos mint minden comeback, az eltelt idő észrevétlenül is barázdákat kölcsönzött csontarcára, többtíz gyermeket kihordani képes annyit dicsért széles csípeje üres kasként hajléka póknak denevérnek. Eközben férjének útját éppen a Hiram mester örököseiként fungáló, európai monarchiák felbomlasztására cselt szövő testvériség egyengeti, hogy menő Pallérként egész erődrendszereket tervezzen ebbe a felbolydult a női szavazójoggal is nagylelkűbb világba. Kelemennét görnyeszti lányos mélabú játszi kín. Férje úgy tűnik  a regátból hozatott örömlányokkal való hancúrozást tartja az élet egyetlen mérvadó értelmének.

Bori Nőábrázolásai mindig telt és hajlékony nőket állítanak elő akik cserébe sohasem vidámak, de az Orosz Nőnek, Kovácsné Betonkának, a csakráit zárt Hófehérkének még nem volt bátorsága, hogy megnevezze azt a mélységet ami itt az okok oka, a szakadéknak azt az érzetét ami kellően kerekké, hajlékonnyá, kecsessé vagy kecstelenné teheti búcsúzó fájdalmukat, őket – adott esetben - mert a  fájdalomhoz igazán adekvát nő nevéhez el kell érkezni.

 BORI ELÉRKEZTÉL!

 Kőmíves Kelemenné a habarcs a férfitól erektált mindenhez, falakhoz, ambícióhoz a világmegmunkáló dühhöz (amelynek mértéktartó formáit civilizációnak ismerjük föl az idők elejétől) szóval, hogy ehhöz szükségképpen dukál a nő beépítése, elfalazása - miközben ne hagyjuk a felszín alá merülni Kelemenné, a legvagányabb pallér felesége, nem tiltakozik csupán szomorún konstatál. Konstatál vagy éppen vállal, mert csak a vállalás teremt áldozatot (rémlik föl a perszonalista emberkép elsikkadt igazsága).
 Kelemenné is a fenti karakterekhez hasonlóan, az ironizáló és együtt érző ábrázolás által hozzánk közel hozott, de mindemellett a forrásadó történetből még valami eredeti nyugtalanságot magával cipelő. Nyugtalanságunk oka pedig a döntésnek az a nem gyermekre méretezett feladata, hogy végül is kié a nagyobb áldozatporció, s vajon Kelemen a pallér nem ad e megrökönyödésünkre iszonytató sokat.
 Ha modellezhet bármit is abban a feleselő dialektikában ami mai dogmatikus kirurgusai  által annyiszor szavakkal elvétett, ám mai fiatalságunk nyomorát leghűbben lekövető úgynevezett párkapcsolat és az abban folytatott folyamatos női perlése az áldozati pozíciónak, akkor talán nem véletlen, hogy sokak a síró, zsaroló vagy tomboló párjuk ironikus leleplezését látják, úgyis mint a női revansista bosszúszomj kiélését. Szerintem jó egy ilyen kiélés.

 A tisztesség kedvéért szögezzük le a kor amelyben élünk mindenképpen reménytelen. Reménytelensége azonban reménykedésre int. A reménykedést pedig, dum spiro, amíg  légzünk, szókkal is, Spiróként respirálunk, a nő adhatja. Nem a nőnek hanem a férfinak.
Először lássuk be miért maradhattunk remény nélkül, a remény közvetítőjeként mi veszett ki világunkból. Bár abban még nincs egyetértés a modernitás kritikusai, elátkozói és a kísérlet engineerjei  között, hogy a nyomor oka esetleg valamilyen aurea aetas rendjének és mértékének, tehát egy helyes emberkép mentén szervezett társadalomnak a felcserélés és összetévesztés mentén történő alámerülése, netán ellenkezőképpen prométheuszi vagy fausti tett ami az ember hivatásának a végső fénybe állítása. Annyi bizonyos, hogy ennek a jellegzetesen európai kísérletnek a nyelve csupán részlegesen és töredékeiben van az elsajátítás útján, itt a térségben  -amit faut de mieux - mégiscsak valami periféria működésében kell elképzelnünk, és hogy ennek az elsajátításnak a hiánya valahogyan mégiscsak légüres terepet kínál olyasmik megjelenésére mint amiket a Bori csinál.
 Akármennyire is legyünk optimisták a festői alkotás autochton, saját magát érvényesíteni képes karakteréről, az biztos, hogy amikor intézményekbe szervezetten kell helyt állnia az alkotásnak akkor nem lesz képes magát érvényesíteni, csak ha várakozásainkat és önnön ambícióját, valamilyen referencia adó közeg, jobb híján teoretizáló és nyelvi úton nem jeleníti meg.
 Akárhogyan is vélekedjünk a művészetről az folyamatos társadalmi kommentár nélkül elgyöngül és eltéved, számomra erre  a hiányra példa a képek ironikus voltának, a bon-mot-nak, ötleteknek és szójátékoknak, az iróniának tudatos közlése, előzetes orientáció és utólagos magyarázat, vagyis olyan útjelző táblák elhelyezése, amikor is a kulcs magába a festménybe ágyazódik és annak megadása a festőre hárul.
Hát ezen az ironikus módon okít minket reménykedni Kelemennével –hiszen neki sikerült – és magyar képzőművészettel, és ajkunkon a resurrexit harci kiáltásával Rutkai Bori