Horányi Attila: Kupcsik Adrián kiállítása elé
2008. április 24. Liget Galéria

Látszólag egyszerû az egész: egy férfi különbözõ arc-karakterjegyekkel ellátott képekben mutatkozik meg: kicsit divatos játék ez a látvánnyal, és még a vizuális visszafogottsága is trendi benne. Hát még hogy a karakterjegyek népcsoportokra – etnikumokra és rasszokra – utalnak; ez teszi igazán izgivé (de legalábbis elvárhatóan, kiszámíthatóan izgivé) a képeket. Multikulti és látványgyártás: a ma intellektuális giccse.

Igen nagyot tévednénk, ha ezt gondolnánk. (Nota bene, én igen nagyot tévedtem, amikor egy évvel ezelõtt, a Képzõ DLA Hírtelen kiállításán láttam e képek kisebb méretû, szintén grafikai elõzményeit. A tanulmányrajznak tûnõ munka egyetlen érdekessége a címe volt – Zsidó önarckép –, amibõl viszont egyenesen következett az értékelés: Adrián felült a trendi ideológia (trendi) vonatára. Figuratív és kvázi-konceptuális..., jaj!)

Csakhát a helyzet az, hogy nincs vonat; de ha volna se tudnának ezek a férfiak (ez a férfi) arra felszállni: Nem engednék. Olyan fölös rakománnyal érkezne ugyanis, ami meggátolná szárnyalásában az ideológia vonatát.

Akkor ezt most bontsuk ki:

Nincs vonat, nincs robogás: hiányzik a keret is, amelyben bármely gondolat valódi ideológiává sûrûsödhetne. Legfeljebb felkapott kis szlogenjeink vannak – Te is más vagy, te se sem vagy más, például –, s szánalmas bénázások a PR pénz kifújtáig. A következménynélküliség atomizálódott társadalmában visszhangtalan marad szinte minden: miféle szél, miféle robogás keletkezhetne hát, aminek szárnyán, satöbbi...?

Másfelõl persze, ki az – a következménynélküliségnek ebben az atomizálódott társadalmában, ahol szinte mindent szabad, így másokat, a másokat bántani is –, ki az, aki ép ésszel zsidónak képzeli el magát? Aztán cigánynak, meg kínainak. Meg négernek, afgánnak, tatárnak. „Lehetnék én is kamikázé”, szólt a dal egykor, de akkor az romantikus volt. Indiánok is szerettünk lenni, korábban, de cigányok? Zsidók?

És egyáltalán: mi teszi a zsidót? Mi a cigányt, az afgánt, a tatárt? Mit jelent egy népcsoport részévé válni, az ahhoz tartozó kultúra megkülönböztetõ jegyei nélkül? Kínainak kerekebb az arcom és mandulavágású a szemem? Afrikainak göndörebb leszek, meg persze sötétebb? Bogárnak meg kitinpáncélos, ízeltlábú?

Nem tudom, lehet-e, szabad-e csoportokat néhány  – akár egyetlen kezünkön is megszámolható  –, karakterjegy alapján, képeken megkülönböztetni? De hát, szinte mindig ezt tesszük. Másokkal.

Adrián ezt próbálta ki magán e képeken, vagy fogalmazzunk pontosabban: e festményeken. És a megfogalmazás e pontossága – épp miként Adrián képeinek pontossága, szinte szenvtelen szárazsága – különösen fontos: egyszerre helyezi a problémát a festészet sokévszázados tradíciójába, és a festés, a megfestés idõben elhúzódó, a figyelmet koncentráló, az azonosulást felfokozó gyakorlatába. Miként a táblakép-, a portré-, az önarckép-festészet tradíciója nem vonható ki e festményekbõl, úgy az az idõ és figyelem sem, amit önmaga vágott szemének, szélesebb orrának, elõreugró állának kidolgozása jelent. Olyan elmélyültség ez, ami – ahogy korábban mondtam – használhatatlan, fölös teherrel nehezítené csak az ideológia elsöprõ szárnyalását. Számunkra viszont árnyalttá és finomságában igazzá teszi a munkát.

Alany, állítmány, tárgy, határozó, jelzõ; grammatika, nyelv, rend – mondja (ha nem is így) Esterházy.
Fatábla, olaj, fény, szín, tónus, kompozíció –– ennek a rendjét és igazságát tanulnunk kell még.