Drága művésznő, tisztelt megjelentek,kedves barátaim!
 

Higgyék el: az, hogy most szabadon - hm, "par coeur" - beszélek,adott esetben nem az alkati nyegleség megnyilvánulása, hanem a megilletődöttségé, sőt, netán a pániké. (( Cifrázzam? A felhívás onnan és úgy érkezett, hogy az nyilván nem az - egy - diplomás történészt, hanem a barátot szólította meg )).

Ez utóbbi, t.i. a pánik késztet arra is, hogy egy idézettel nyissak: "Ich sehe dich, und du tuest mir nichts". Azaz,szabadon, és értelemszerűen:"én látlak téged, te pedig (ennek ellenére?) nem teszel kárt bennem/ nem büntetsz ezért". Az idézet kvázi-természetesen (( feltételezik, nem teljesen indokolatlanul azok, akik a megnevezendő szerzőt rögeszméim között tartják nyilván )) Aby Warburgtól származik, aki éppenséggel az első virtuális művészetfogyasztó helyzetét és ennek megfelelő attitűdjét vélte ekképp modellálhatni. A primitív ember (( idézőjellel és anélkül )) első reakciója a világgal (( közvetlen környezetével)) szemben szükségszerűen - az életösztön diktátumát követve - az elhárítás gesztusa kellett legyen. Az, hogy a látványhoz (( ami, ha nem is minden, de számos művészet alaplétmódja )) látványként lehessen viszonyulni, történelmi fejlemény, sőt, vívmány. Hogy a környezet ne állandó aktuális fenyegetés, hanem nyugodtan szemlélhető valami legyen,ahhoz egy lépést vissza kellett lépni, azaz a látvány és befogadója közötti tér vívmány: lehetősége a zaklatástól mentes szemlélődésnek, értelmezésnek (("Denkraum")).

Warburg kellemetlen öröksége az a figyelmeztetés, hogy még az "á longue durée" akár érvényes progresszió sem szavatolja egy aktuális regresszió,egy primitívebb állapotba való visszazuhanás elkerülését. Kellemetlenül, de egyszersmind elkerülhetetlenül kísért ez a gondolat Gerlóczy Sári művei és az általuk generált közeg esetében.

Ez ugyanis feltűnően nem igyekszik az egyetemes szublimáció doktrínáját szemléltetni. Sári műveinek már több tekintélyes interpretátora figyelt fel a bennük kísértő  malignus mozzanatokra. Társas mező - volt ez már kiállításcím, de a művész a jelen kiállítás aktuális címe ellenére is ezt terjesztené ki a legszívesebben egész eddigi életművére. Társas mező - ami első hallásra csak empátiát, sőt, szimpátiát kelthetne, csakhogy - magáról a művészről nem beszélve - ennél nem csak egy Mérei és kongeniális társai, hanem mi is rafináltabbak, vagy legalábbis gyanakvóbbak vagyunk.

A mező, a "képmező" ((a háromdimenziós tér ugyanis többnyire csak sejtetett, artikulálatlan és ennélfogva felmérhetetlen, teret csak a figurák kapcsolata generál maga körül)) telített. És homogén ("minden mindent áthat"),amennyiben merőben emberi.Sári: antropographos (( nem kevésbé legitim megnevezés: zoographos)), - emberábrázoló, könyörtelenül. Az ember (("als Gattungswesen" - ki az, mi az? És szeretjük-e,szerethetjük-e?)) ugyanis maradéktalanul  kitölti a felületet/teret, nem marad helye semleges, akár közönyösségével, szenvtelenségével együtt is a  maga nemében kímélő környezetnek ((vö.: id.P.Bruegel, NB:"Macchia-probléma", Tolnay-Sedlmayr, érdemben Popper, persze nem Karl E., hanem Leó)).
 
 

Gerlóczy Sári: Cím nélkül, a Harapás című ciklusból, 2007

Embertől humanoidig. A felület/tér/közeg telistele szeretőkkel, szeretettekkel, tolakodókkal, zaklatókkal. Magány? Formálisan kizárt, amennyiben magányos alakkal szinte egyáltalán nem találkozunk a műveken, mondhatni a jelenlévők száma szinte obligát módon egy emberpárban minimalizált. Párokat látunk, melyek kívánt és nem kívánt jelenlévők (hagyományos rosszhiszeműség alapján legalábbis "voyeur"-ök) jelenlétét élvezik, illetve kénytelenek elviselni a létezés megannyi szférájában. Nincs semleges háttér, csak lények, melyek hiánytalanul töltik ki a teret (felületet). Ha egyáltalán, úgy egy nem intézményesített hierarchia alapján azonosíthatók: protagonisták meg mások - velük vagy ellenük. Tudattalanék (sic! ez így korrekt, annál is inkább, mert ez a szűkszavú művész adta/vállalta megnevezésük), alattuk-felettük a lények és kvázi-lények megannyi más kategóriája a szubsztancialitás fokozatai szerint: töményebb-porózusabb, pszichoplazma - vagy akár a lényszerűség merőben diffúz nyomai a virtuális térben. Viszonyuk nem korlátozódik az együttlétre/együttláthatóságra, amennyiben egy - megnyilvánulási formáit tekintve mutatis mutandis felettébb differenciált, sőt, dramaturgiailag többnyire szinte követhetetlen - egyetemes dinamika hatja át, melynek természetét leginkább a kozmikus/kozmogónikus erósz határozza meg (L. Klages).

Az aktuális cím némi agresszivitástól sem mentes: "Harapás". Szólna netán a "fog és bendő evangéliumáról"?  Benne van (("immanens")), amennyire forrásként az elementáris szeretet legitimálná az affinitás oly szertelen felfokozását, melynek pályája a finom érintéstől   (("zarte Berührung")) a csók kritikus mozzanatán keresztül vezetne a kannibalizmusig (ama csak látszólag komikus kollokviális fordulatig: "Úgy szeretlek, majd' megeszlek")? Erósz és Thanatosz viszonya (a fizika terminológiája szerint) nem diszkrét: széles és sajnálatosan egyirányú pálya vezet az előbbitől az utóbbihoz - az a pálya, melyen a széttépő (és széttépett) nyershúsevő isten, Dionüszosz (D.Anthroporrhaisztész, D.Ómésztész) viharzik végig eszelős kíséretével, a gyermekgyilkos menádokkal. Itt, az ölelés-megragadás és a szétszaggatás-bekebelezés képzetpárja között a helye a harapássá fajuló csóknak.

Apropos csók (ennyit kóda gyanánt): az abszolút képi rafinéria jeleként utalhatnék a "szeretők éles találkozására". Az elvontság fokozatai szerint: csók találkozik a (tőle igazán nem idegen) harapással, osztatlan győzelem,- komplementer formák,"puzzle". Az már egy tartalmi visszakapcsolás lehetőségét vetné fel, ha (persze ismét csak formálisan) a támadhatatlanul illeszkedő profilokat tekintem, melyeknek tökéletes illeszkedése - szemérmes-minimalista terminusokban  - nem annyira egy kegyelemadta személyes boldogságot jelentene, mint inkább azt a szervességében vitathatatlan és felülmúlhatatlan kapcsolatot, melyet leginkább egy derelyeszaggató szemléltethetne: olyas valamit választ szét ((pro memoria Platón a két nemről)), ami genetikusan, és mindenekelőtt és -fölött egylényegű.

Mondom mindezt annak a művésznek a jelenlétében, akitől - minimum a megjelentek - a bizalom és szeretet tekintetében a legtöbbet kaphatták.

A kiállítást megnyitom.
 
 

Széphelyi F. György