Hogy a hagyma…? Hát a burgonya…?
 
Mi történik, ha egy művész és egy galériavezető találkozik a piacon
burgonyavásárlás közben? Ne készüljenek nevetni, ez nem egy vicc lesz.

Elbeszélgethetnek például az időjárásról, az árakról, a válságról vagy a mindennapok gondjairól. E beszélgetés viszont elvezethet más témákhoz: a gazdasághoz, a politikához, a művészethez, valamint ahhoz, hogy miként szólhat(na) bele a művészet a mindent és mindeneket elsöprő, nagy gazdasági folyamatok alakulásába. És előfordulhat, hogy ez a beszélgetés egy kiállításmeghívással zárul.
Allan Siegel kiállítása egy ilyen beszélgetés eredménye, amelyet Várnagy Tiborral folytatott véletlenszerű találkozásaik alkalmával a Hunyadi téri piacon.

Mielőtt azonban tovább kutatnánk e kiállítás létrejöttének okait, néhány szót kell mondanunk a művészről magáról. A napokban, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért foglalkozik művészettel, azt mondta: azért, mivel tinédzser korában fölfedezte, hogy számára a világ megértésének egyetlen módja és lehetősége a művészetben rejlik. Költészettel kezdett foglalkozni, aztán építészetet tanult. Ez utóbbi közben viszont egyre inkább zavarni kezdte Őt az esztétikum és funkcionalitás között fönnálló feszültség és kénytelen volt a költészet, illetve építészet között megtalálni egy olyan területet, amely alkalmas e feszültség kutatására. Ez volt a fotográfia.
Időközben a Firenzei egyetemen, ahol tovább folytatta építészeti tanulmányait, találkozott a hatvanas évek éppen kibontakozó aktivizmusával, amely nagy hatással volt rá. Az Államokba visszatérve - miközben egy építészeti irodának dolgozott - találkozott a kísérleti filmmel, konkrétan Ken Jacobs-szal és Jonas Mekas-szal. Innen már nem volt visszaút. Allan Siegel a művészeti pályát választotta és a Chicago Art Institute-ban eltöltött jónéhány év után Európában kötött ki, jelenleg Magyarországon él, az Intermédia tanszék vendégtanára.

A jelenlegi kiállítása tulajdonképpen arról szól, hogy a mindannyiunk által, naponta megvásárolt egyszerű élelmiszerek kiválasztása közben miként válunk gazdasági, sőt politikai szereplőkké. Where the food comes from? Válaszolta nekem a kiállítás lényegét firtató kérdésemre. Honnan-hova tartanak azok a termékek, amelyek mindennapi létfenntartásunkhoz szükségesek és milyen módon hatnak vissza ránk, változatos és bonyolult gazdasági hálózatokon keresztül? Ha bárki végiggondolja e kérdéseket, elkerülhetetlenül elérkezik a térnek azokhoz a szegmenseihez, amelyek a gazdasági, a publikus és a privát között helyezkednek el. Átmeneti, köztes terek, vagy – Henri Lefebvre szavaival nem-terek –amelyek a városi terekre jellemzők és amelyek meghatározzák a mindennapjainkat.
Ilyenek például a piacok és ilyen a budapesti Hunyadi piac is, ahol Allan és Tibor gyakran szokott találkozni. Vajon kiék e terek?
Birtoklásukért ádáz harc folyik. E harc egyik oldalán a tőkeerős gazdasági érdek, a másikon pedig a vásárlók, kistermelők városlakók, egyszóval MI állunk. Erről a harcról szól(t) a Kincsünk a piac civil kezdeményezés, amely eddig még sikeresen harcolt a Hunyadi Piac fönnmaradásáért, és ahol Allan és Tibor találkozhatott.

E kérdéskörrel Allan Siegel 2003-ban kezdett el foglalkozni, mivel az Egyesült Államokban már korábban megtapasztalta azt, hogy milyen, amikor az ehhez hasonló publikus terek megszűnnek, és helyüket átveszik az áruházláncok, a mélygarázsok, luxusüzletek.

Egy 2008-as – az Angliai Cheltenham-ben rendezett - kiállításán több médiumban is feldolgozta e témát és az ott bemutatott darabokból néhány itt, a Liget Galériában is látható. Nemcsak fotóban, filmben, installációban probálja e folyamat lényegét megérteni - és amit megért, továbbadni - hanem szövegek írásán keresztül is. Fernand Braudel szellemi örökségével felvértezve írja szövegeit, egyrészt az ArtMargins szerkesztőjeként, másrészt olyan kiadványok társszerzőjeként, mint a Helen Tangires szerkesztésében hamarosan megjelenő „Public Markets and Civic Culture in Nineteenth Century America” című, piactörténettel foglalkozó kötet. Magyarországon még találni a Hunyadi Térihez hasonló piacokat.
Egy darabig.
Valameddig.
Sokhelyütt a világban viszont azok már csak a feldolgozásra váró múltban, emlékekként, dokumentumokként lelhetők fel. Már nem a MI terünk többé.
 
Allan Siegel tehát fotóival, videóival, installációival, de szövegeivel valamint civil jelenlétével is elkötelezte magát egy harcban. De mit is akar ez a harc? Lényegében egy egyszerű, de manapság sok mindennél fontosabb dolgot. A MI terünkhöz való elidegeníthetetlen jogot. Annak megakadályozását, hogy e világot mindenestől fölfalja a pénz és a fogyasztás logikája.

Én személy szerint sok sikert kívánok neki e harcban, kérem, tegyék ezt Önök is.
 
 
 

KisPál Szabolcs