Nyilvános Alkony   
                               Varga Farkas: Nyilvános alkony  / megnyitotta Mikola Gyöngyi, 2012. február 9-én, 18 órától        

       

                                                            Kint megint játssza magát a sötétet felhõzõ idõ,

                                                            két kézen számolható fokokat ugrik és zuhan.

                                                                                                              Tandori Dezsõ

 

Most már egészen bizonyos, hogy mielõtt leszáll az éj, visszafordíthatatlan mechanizmusok gyûlnek meg bennem. A környezetemben vibráló feszültség megtölti a kiüresedett lélekállapot legrejtettebb bugyrait is. Homályos, számomra mindenképp homályos indulatok kiszolgáltatottjává válok, amelyek finom öntudatlanságba torkolnak. Rábízom magam valamiféle rendre, látszatára, amelyrõl fogalmam sincs, miféle. A rend érzetén átszûrõdõ érzékelés és az öntudatlanság ezen a ponton alkot elegyet. Innentõl kezdve sugalmazásnak érzek mindent, amely kiszámíthatatlansággal kecsegtet.

 Két karom gyökerekbe kapaszkodik, testem netovábbja a folyóban landol. A suvadó parton lassan felfelé kapaszkodom, csak a sáros öltönyöm miatt nyüszítek. Zsebembõl kiforduló papírjaim után kapkodok. Foltos vagyok.

 A városi alkony érkeztével megint túlzásba esem, testem fejem körül szétterül. Az aszfalt horzsolásokkal teli hátamhoz tapad, melyrõl csíkokban szivárog a vér. A kimért kínok helyett pusztán szinkront érzek a testem és környezetem között. Lassan érkezik meg az érzõidegekhez a fájdalom, amely mégiscsak a környezettõl való elszakadásról szól.  

 Az alkony egy fél órát hagy nekem, majd belesimít az éjszakába. Tudatomat veszítve remegõ testtel futkosok a kamera körül. A sötétbe boruló erdõ gyerekkori félelmeket imitál, vadászatok emlékét, a szorongást és a fegyver birtoklásának öntudatos érzetét. Talán a vadak is megérkeznek, hogy halálba ûzzük egymást.