Hét
évvel ezelőtt, egy januári napon Elekes egy szétszakadt
festményt talált az utcán – látszólag innen indul a cím
írásmódja szerint „feltunningolt”, „megjavított” képek
története. A talált tárgy restaurálása után sajátos
párbeszédbe kezdett a művésszel, az Elekes által
„alanynak” nevezett mű megszólalt. Kérésének engedve a
művész belefestett a festménybe, megtartva és egyben fel
is számolva az eredeti kép jelentésmezőit. A
javítás/teremtés impulzusa olyan erős volt, hogy ettől
kezdve buzgón vadászott giccsesnek, naivnak vagy
dilettánsnak tekintett, a magas művészetből száműzött,
olykor a végső stádiumban lévő, roncsolt képekre, vásárolt
ócskapiacon és zsibvásáron, aluljáróban és kapualjban,
szegényektől, hajléktalanoktól. No nem mindent, csak ami
két szabálynak megfelelt: a gyenge minőségű munka nem
lehet jellegtelen vagy unalmas, s legyen benne valami
többlet (hiány, titok), amelyhez kapcsolódni lehet. Elekes
nem kisajátít, nem nézi le e képek rég halott készítőit,
megértő és türelmes, megvárja, míg a mű feltárulkozik
önnön pőreségében, és szinte helyesli, hogy kiigazítsák,
intellektuálisan elmélyítsék banális szemantikai mezőit.
Ha
ez megtörténik, rákerülhet a „restauráló hivatalnok” jele
is: a művész irodai bélyegzőjével rápecsételi a festmény
egyik felső sarkára az újraértelmezés pontos dátumát és
saját nevét.
Dékei
Kriszta: Szorgos férfi (részlet),
Magyar Narancs, 2010, február, 11.
Elekes
kiválóan ismerte fel, hogy a giccsek, a naiv és
dilettáns munkák nemcsak a művészettörténet
legkülönbözőbb korszakaiból származó toposzokat
őrizték meg. Még ha részben devalválódott,
deformálódott és töredékes módon is, de közhelyeik
mélyén az emberi kollektív tudattalanból származó
archetípusokat hordoznak. Saját tudatalattijára
hallgatva, ezekből a lenézett alkotásokból tárja fel
azokat a szimbolikus képzeteket, amelyek mára jórészt
elvesztek a konzumtársadalomban élő ember számára. Nem
véletlen, hogy oly gyakran jelennek meg rajtuk például
a víz, az évszakok, a kert vagy az otthon képei.
Elekes olyan szimbolikus motívumokat társít hozzájuk,
mint az út, a létra, a lépcső, a mérce, a hajó, a híd,
a koponya, a jin-jang jel, a kereszt, a templom és
mások. Az együttműködés három éve alatt kialakult
„saját”, rendkívül aprólékos, precíz, műgonddal
megfestett, s a felhasznált, kisméretű festményekhez
jól alkalmazkodó, flexibilis stílusa is, amely a
középkori miniatúrákéhoz áll legközelebb.
Elekes „tunning” festészetének feltehetőleg van
egy társadalom- és kultúrkritikai éle, hiszen nem lehet
véletlen, hogy kiindulási pontjául nem művészek, hanem
outsiderek alkotásait választja. Nyilván komoly
kompromisszumokat is kell kötnie a gyenge minőségű
alkotásokkal való párbeszédben. A végeredmény mégis őt
igazolja, hiszen „reciklált festményei” – mint láthattuk
- autonóm, mély jelentéstartalmakkal és meglepő
esztétikai értékekkel bíró alkotások.
Sturcz János: Szkeptikus konceptualitás - Elekes
Károly "tunning" képeiről (részlet), Elekes Károly:
Tunning - kiállítási katalógus, 2006