Szabó Eszter Ágnes: A felfedezések és a felejtések kora
Megnyitotta Tatai Erzsébet, művészettörténész, 2019. február 18-án, 19 órától
A kiállítás megtekinthető március 14-ig a Liget Galériában

A kiállítás a megnyitót követően csak e-mailben történő előzetes időpont-egyeztetéssel látogatható.
E-mail: ligal@c3.hu

Szabó Eszter Ágnes: A felfedezések és a felejtések kora


Amikor írom ezeket a sorokat, az időről, csak olyan dolgokat tudok mondani, amik evidensnek, banálisnak tűnhetnek. Hiszen sokszor úgy érzi az ember, hogy már mindent elmondtak az efféle dolgokról, amik az embert a legszemélyesebben érintik. Mivel az IDŐ az, amivel az egész emberiség a legnagyobb küzdelmet folytatja - és a különböző korszakok, aktualitások és az elmúlás váltakozó intervallumaiban élünk – állandó témája a művészetnek is, ezért nehéz ebben a kánonban egy új szólamot indítani, vagy éppen tőle függetlenül hozzátenni valamit.
Az érezhetően idő lineárisan múlik, nap, mint nap, mint nap, mint nap, de az emlékeink egymásra rakódnak, elhomályosítva a korábbi eseményeket. Egyik esemény felülírja a másikat, ahogy különböző rétegek is, amik az egyes korszakok kultúráját, divatját, politikáját, társadalmi helyzetét jelzik a föld-, vagy embertörténeti korokban. A régészek a föld egyes rétegeiben lefelé kutatva találják meg a múlt darabjait, de nincs ez másként a közelmúlttal sem. Már a 10-20-30 évvel ezelőtti események után is kutatni kell könyvtárakban, levéltárakban. A múltat mindig kutatni kell, darabokból, fényképekből, szövegekből, emlékekből összerakni, ezért nagy öröm a kutatónak, amikor olyan anyagra lel, ami önmagában hordozza a történelem rövidebb időintervallumait kicsit több mint 1000 évre visszamenőleg. Ez az anyag nem más, mint a porcelán. A porcelán anyagának kutatása aztán további utakat nyit és a horizontális és vertikális irányokból egy sokdimenziós térbe kerülünk, ami az idő és térértelmezések sokaságát kínálja. Szárazföldet, vagy az óceánokat, hivatalos, vagy független megközelítéseket találunk, amiket leolvashatunk a tárgyakról, vagy éppen a falakról, ha a megfelelő helyen kezdjük el a kutatást.
 
        

Évek óta foglalkoztat a porcelán története, amely a késő középkortól tartotta lázban egész Európát és mozgatója volt a felfedezések korának is. Ezért mentem Lisszabonba is, hogy a kereskedelmi útvonalak mentén kialakult kobaltkék csempekultuszt tanulmányozzam. Ott szembesültem vele, hogy a több száz éves, számunkra kultikus csempefalak ott, a hagyományos környezetükben ugyanolyan beépülő rétegei az elmúló időnek, mint minden más, ami elenyészik, amikor használaton kívül kerül. Amíg én saját, személyes motívumrendszeremet csempében fogalmazom meg, addig a múlt rétegei közé dolgozom be magam, amit a független kultúra leglátványosabb eszközével a graffitivel ír felül a kortárs szcéna. Egyszerre építek alapot és írom felül stencilekkel. Egyszerre dolgozom a múltban és a jelenben. Álomban és a valóságban.

Az installáció egy hálóing köré épül, ami egyfajta matricázó falként kezdte el hordozni a környezet kínálta élményeket és gondolatokat. A legszemélyesebb térben jelennek meg a szentek, akikhez esténként imádkozni lehet, a rajongás eszközei, a graffiti és a mindennapi ornamentika megannyi eleme, a családi kapcsolatoktól a végtelen horizontig. Ezt az ornamentikát mutatják a csempék, amelyek csak keretezik a művet, háttérbe szorulva, a falba simulva, de éppen csak annyira eltűnve, hogy érezzük az idő múlását.