Jolanta Ciesielska
    ISTEN IRIGYLI TŐLÜK A HIBÁIKAT

    Nem tudják, mi az a Lódz Kaliska? Hát ez hihetetlen. Na ja, biztos nem jártak még Lódzban. Ha nincs ez a kis csapat vidám művészember, akik jobban szeretnek viccelődni és bolondozni, mint véres verejtékkel művészkedni, akkor ez a két szó ma sem jelentene mást, mint egy vasútállomás nevét valahol Lengyelországban.
    E művészeti formáció viharos története el sem kezdődött volna, ha nem szegődik melléjük kezdettől fogva…  a botrány. A mai napig széles vigyorral emlegetik azt a szabadtéri fotózást, ami a Balti-tenger menti Darlówekben történt Anno Domini 1979-ben. Mindjárt a tábor legelején kihajították őket a szállodából (állítólag túl hangosan óbégattak vacsora közben), s ez arra indította a fiatal művészeket, hogy haladéktalanul átalakítsák a programot, hagyják a fenébe az unalmas fotózást, a kameragyakorlatokat, csináljanak helyette utcai, tengerparti és kocsmai akciókat a végkimerülésgig. Nem is kellett más a késbbi találkozókhoz, mint névjegycsere (Swietlicki a fővárosban lakik, Makary, Janiak és Kwietniewski Lódzban, Rzepecki pedig Krakkóban), olcsó vonatjegy és a velük született humorérzék. Ily módon egy évvel a "Szolidaritás" megszületése előtt megszületett a Lódz Kaliska. Nem tudták? Semmi baj. Most már tudják. A "saját művészeti szabadságmező" kijelölését azzal kezdték, hogy helyet kerestek a találkozókhoz – először a csoport számára, aztán közönséget is hívtak az eseményekre. Ez a hely egy öreg lódzi bérház elhagyatott, bár kellemesen tágas padlása volt a Piotrkowska 149-ben. Viharos, forrongó időszak volt, az országban majdnem mindenhol anarchia uralkodott – csak a művészet volt kivétel. A természetéből adódóan tettrekész és lázadó lódzi közegre hamar átragadt ez a hangulat, egymást követték a rendezvények. 1981-ben két kiállításra került sor: "I. Nemzetközi Konstrukciós Folyamat" és "Hullámtörő" címmel. A hadiállapot nem tudta elfojtani a művészekben éledező tüzet, ellenkezőleg: csak szította a lángot, témát adott  munkáikhoz, hiszen nagyobb szükség volt a kapcsolatokra, egymásra kellett támaszkodni ezekben a nem éppen szívderítő, alapjában véve elég zord időkben. Rendezvények a "Wymiana" Galériában és az Alkotó Közösségek Házában, "Némafilm" fesztiválok a "Padláson", végtelen házibulik, csoportos kocsmalátogatások, "Kultura Zrzuty", közös kiruccanások, privát terepmunkák, kirándulások falura, leginkább Spalába és Teofilówba, a fennmaradó időben bulizás, bulizás és megint csak bulizás. Ez az életmód határozottan kimerítő volt.

Hogy mikor szorítottak időt a kézzel készített fanzine-re ("Tango" címmel), az egyre abszurdabb kiáltványok megírására (ezek közül a "szükséges művészet és a kínos művészet kiáltványa" a leghíresebb), filmek forgatására (akkor még programszerűen némafilmeket csináltak), a megszámlálhatatlan, rövid életű műtárgy létrehozására, amelyek rajtuk kívül mindenkinek "szükségtelenek" voltak, a saját művészetükről, a lengyel és a külföldi művészetről folytatott vitákra, az őrült utcai akciókra, a fotók nagyítására és kifestésére, a filmek montírozására – hát azt tényleg nem tudom. Tény, hogy mindez a legrosszabb időszakban történt, a nyolcvanas években, és energiával, életörömmel töltött el mindenkit, mintegy dafke, nem számított, mi a helyzet és milyenek a körülmények. Ezért történt, hogy a körülöttük kialakult szubkultúra (amit ebben a közegben "Kultura Zrzuty"-nak hívtak) elterjedt és bimbózni kezdett és példát mutatott a nyolcvanas évek második felében létrehozott alternatív művészeti csoportoknak: a Lódz Fabryczná-nak, a Wspólnota Leelec-nek, a gdanski Totart-nak.

    Magatartásukkal, mellyel a "tegye mindenki, ami neki tetszik" elvet követték, legalább annyi hívet szereztek, mint ellenséget, mert időnként túlzásba vették a jelszó érvényesítését. Meghökkenést keltettek, megnevettették vagy könnyekre fakasztották, nemegyszer feldühítették az embereket. Nagy tehetséggel kavartak izgalmas botrányokat, s ehhez a tehetséghez az akadémizmus és pompakedvelés utálata keveredett – így tudtak kibújni minduntalan minden séma alól. Ez ugyanúgy vonatkozik társasági viselkedésükre, mint művészi gondolkodásukra. Az ellenkultúra jellemzőit képviselték: az anarchiát, a szó és a gesztus szabadságát, a következetes radikalizmust a bevett esztétikai és kulturális konvenciók leromblásában. Sajátos "társadalmi játszmájuk" közben sohasem törődtek túl sokat a hivatalos művészeti világot irányító törvényekkel. A mai napig mesterien hágják át a szabályokat és lebegnek a modern kultúra világában hemzsegő giccs, burleszk, pastiche és idézetek végtelen vizein.

A Lódz Kaliska nem hagyott hidegen senkit sem – vagy szerették, vagy utálták őket. Na ja, mondogatták, "a művészetben a legnehezebb művésznek látszani"… A számos művészi alakváltozás és az általuk betöltött komoly társadalmi funkciók ellenére még mindig sok vitára adnak okot. Bokros teendőik közepette sem váltak meg a művészettől. Korábbi tapasztalataikat a legváratlanabb területekre viszik át (az építészet, az oktatás, a reklám, az írott sajtó és a helyi városháza területére), tudatos szövetségben a kommersszel. Andrzej Swietlik fölkapott reklámfotós. Az építész Marek Janiak irányítja a legjelentősebb alapítványt, amely Lódz központját építi át – a lódzi belváros legjobb pubjai az ő nevéhez fűződnek. "Makary" Wielogórski főiskolai oktató lett – mert ért a fotóművészethez és dadog. A tévés "ábrázattal" megáldott, sziporkázó Andrzej Kwietniewski belevetette magát a szórakoztatóiparba, pedig a szerkesztői munka megy neki a legjobban. Rzepecki pecázik a Visztulában, Zofia Luczko pedig – két szoptatás között – azt fontolgatja, hogyan fogja legközelebb átépíteni a házát…

Beismerik, hogy a spontán, őrült és "amatőr" nyolcvanas évekhez képest a kilencvenes évek statikus és esztétizáló korszakot jelentenek a művészetükben. Az utolsó évtized a "műtermi fotográfia" ideje, és különösen Andrzej Swietlicki műveli. Komoly gyűjtemény látható a fotókból a Lódz Kaliska jubileumi kiadványában, melynek címe: Isten irigyli tőlünk a hibáinkat. Csináltak néhány új filmet, amelyek a rájuk jellemző módon összegzik a világ filmtörténetét, ilyenek A Hindenburg-gyilkosság, az Emlékszem, emlékszem és a Van olaj, tulaj?.

WSZYSCHY NAGO - a Lódz Kaliska 19. századi történelmi-festmény parafrázisának
nyilvános fényképfelvétele a varsói Centrum Sztukiban, 1999 decemberében  (foto: A.B. Bohdziewicz)