Alexander Brener - Barbara Schurz*:
Kedves Olvasó!

Míg a világ különböző részein társadalmi csoportok és mozgalmak aktív átpolitizálása folyik (kivándorlók, fiatalok, társadalmi mozgalmak, anarchisták, antifasiszták, nemzeti felszabadítási mozgalmak, szakszervezetek....), a nemzetközi művészeti rendszer továbbra is a kortárs kultúra depolitizálásának mechnaizmusa. A politikában fokozódik a neoliberalizmussal és annak kizsákmányolórendszerével szembeni ellenállás. A művészet pedig, mely a ’multikulturalizmus’ síkos, vagy a ’képzőművészet’ semleges fogalmaival takarózik, továbbra is a transznacionális tőke, a neoliberális intézmények és a kulturális elit érdekeit szolgálja ki. A művészeti rendszer hegemóniája a terminusok új, globális kánonját használja, mely jórészt olyan ’progresszív’ kategóriákból áll, mint ’heterogeneitás’, ’kisebbségek’, ’identitás’ stb. Ez a diskurzus-ipar nem más, mint a művészet fogalmának fogyasztói kisajátítása és depolitizálása. A liberális konszenzus eszközeivel, néhány ágens (művészek, kritikusok, kurátorok) integrálásán, mások kizárásán keresztül a művészeti rendszer a kortárs művészet meghamisított történetét írja. Ez a történet hazudik, és grimaszol. A művészetből cinikus ambíciók játékát és tudományos hiúság vásárát csinál. A művészeti rendszer által bevezetett esztétikai kánon arra kényszeríti a művészeket, hogy elfogadják a művészeti divat-gettó szegényes, kritikátlan nyelvezetét. A versenyhelyzet és a nemzetközi karrier iránti törekvés a kultúra munkásait a kurrens konjunktúra rabszolgáivá teszi. A politikai, gazdasági és kulturális kizsákmányolás a rafinált és hipersebességre váltott művészeti világ régi és brutális módszere.

A művészeti rendszeren belül ritka madár a kritikai gyakorlat. Ezekben az esetekben a kritika csak egy újabb fiók a művészet adminisztratív apparátusában. A valódi kritikai kultúra a maga létének gazdasági és társadalmi bázisát kell, hogy megkérdőjelezze. A kritika a globális művészeti rendszeren belül csak mint a kritika reprezentációja jelenik meg. Azok az üres formulák, amelyekkel a művészeti magazinokban találkozunk, divatos terminusok konglomerátumai. Mögöttük a kurátorok, kritikusok és művészek zavarodottsága és félelme rejtőzik, az arra való képtelenségük, hogy az elnyomottak oldalára álljanak és politikai harcot folytassanak új, nem diszkriminatív kulturális viszonyok megteremtéséért.

Fontos nem elfelejteni: a kultúra háború. Nehéz és kemény harc új fogalmakért, új viszonyokért. Ma a kultúra inkább Seattle és Prága utcáin zajlik, mintsem a múzeumokban, műcsarnokokban és galériákban. A kultúra a feloldhatatlan konfliktusok területe, és itt nem lehetnek a vezetők a kurátorok, a műkereskedők és a nemzetközi művészeti folyóiratok kiadói.

Azzal, hogy kulturális sokszínűséget hirdet, és felemeli a szavát a ’homogenizáció’ ellen, a művészeti világ elfedi elnyomók és elnyomottak kínzó engyenlőtlenségének tényét, az Európát és az egész mai világot szaggató antagonizmusokat.

Hirdessük meg a nyílt harcot a multikulturalista reprezentációk ellen! Demisztifikáljuk a művészeti termelés feltételeit, és tárjuk fel annak ideológiai alapjait! Támadjuk a neoliberális művészeti rendszert! Szervezzünk független és nem centralizált művészeti struktúrákat! Bojkottáljuk, és bontsuk le a kultúra hierarchiáit! Irtsuk a kulturális és politikai diszkrimináció minden formáját! Éljen soká a politikai és kulturális ellenállás és cselekvő engedetlenség!

*művészek